Az ajzás virágai

Újraközölt bejegyzés a kirabiyakáról: Az ajzás virágai 2008. december 12. 13:00, Kategóriák: Partyvilág Címkék: kábítószer, kultúrtörténet

Akkor hát íme, itt az ígért vérforraló bejegyzés. Mai témánk „az ajzás virágai”, azaz a kábítószerek. E bejegyzés nélkül a partyzók világát bemutató bejegyzéssorozatom csonk maradna, mi több érthetetlen lenne. Tapasztalatom szerint erre a témára mindenki ugrik, özönvízszerűen jönnek az érvek pro és kontra, többek között annak köszönhetően is, hogy a médiumok szívesen tálalják vacsoránk mellé a botrányos híreket a dílerek és drogosok világával kapcsolatban.

A kérdés valós társadalmi súlyáról és hatásáról nehéz objektívan nyilatkozni, ugyanis jellemző módon a két véglet hangjai kapják a legnagyobb nyilvánosságot: az egyik oldal a legalizálásért kardoskodik, míg a másik a legszigorúbb büntetéseket szabná ki a fogyasztókra és terjesztőkre egyaránt. E csatazaj igen káros, ugyanis háttérbe szorítja a pragmatikus megoldások lehetőségét és hamis információkkal árasztja el az embereket. Sajnos magukat műveltnek tartó emberek is bátran használják a „drog” gyűjtőfogalmat, úgy, mintha az alkoholt, a kávét és a cigarettát egyetlen gyűjtőfogalom alatt lehetne emlegetni (ilyen műszó lehetne az általam hirtelen felindulásból alkotott „alkaci”-szerek kifejezés). A drogok veszélyességének és a drogprobléma túlhangsúlyozása mellett viszont elsikkad egy sokkal súlyosabb és hatásait tekintve károsabb kérdés, az alkoholizmus.

Fontos szem előtt tartani, hogy a kábítószer egy gyűjtőfogalom, beletartozik az alkohol, a nikotin és a drogok gyűjtőnév alatt emlegetett szerek összessége és persze a legális drogok, a gyógyszerek is. A drog köznapi értelmű fogalma csupán azt jelenti, hogy bizonyos államok bizonyos kábítószerek fogyasztását, kereskedelmét tiltják, és büntetőjogi eszközökkel üldözik. Az egyszerűség kedvéért én ebben az írásban a kábítószer/drog kifejezést e köznapi értelemben fogom használni.

Egy kis nyelvelés

Az angol drug furcsa módon egyszerre két dolgot jelent: kábítószert és orvosságot. A németben gyakran használják a stilisztikailag magasabb helyi értékű Rauschgift kifejezést, mely szó szerinti fordításban „kábító mérget” jelent.

Igen tanulságos, hogy honnan ered a marihuána kifejezés. Az Egyesült Államokban a 19. század végén egészen a 1910-es évekig fájdalomcsillapítóként hozzá lehetett jutni a gyógyszertárakban a kenderhez. Az elterjedt megnevezése a szernek hemp azaz kender volt. Azonban miután megindult a kannabisz-származékok elleni hadjárat az USA-ban, az illetékesek jónak látták, hogy nyelvileg is alátámasszák harcukat – rájátszva ezzel az amerikai lakosság spanyolajkúaktól való idegenkedésére. A spanyolos hangzású „Marijuana” így kiszorította a kender/kannabisz kifejezéseket – így már nem csak a kenderfüsttől volt kellemetlen szájízűk a fogyasztóknak. Mellesleg a kendert a spanyolban cáñamo-nak hívják.

Csizma az asztalon

Joggal kérdezhetik meg tőlem drága Olvasóim, hogy egy valamennyire konzervatív ember miért nem mond „definitív” és háromszoros nemet a drogra. Hogy kerülhet ez a csizma arra az asztalra, melyen sok hagyományos érték foglal helyet? (aki egyszerű választ akar: úgy, hogy Platen nem is konzervatív, csak a szája jár, mert úgy válogatja össze magának az „értékeket”, mint a jó családanya a hétvégi sütiket a cukrászdából. Van benne minden, a fő, hogy ne legyen se túl édes, se túl íztelen).

Ennek oka, hogy nem vagyok hajlandó közhelyekben gondolkozni (valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem vagyok különösebben alkalmas „mozgalmi munkára”). Testvérnépünkhöz, a finnekhez hasonlóan azt vallom: megvan a helye a mámornak és kábulatnak, ha az nem megy a munka rovására, nem rombolja emberi kapcsolatainak. Mint a felvilágosodás kölke, pedig azt, hogy mindent nagyon kritikusan felül kell vizsgálni és nem szabad előre gyártott ideákban hinni, mert azok gyakran (mindig) szériahibásak.

Amióta ember az ember …

… agyát mindig is „birizgálta”. A ma kábítószer besorolás alatt álló anyagok egy részét régebb óta használja az ember, mint az etanol-alapú bódító nedűket. Léteznek olyan radikális elméletek is, miszerint az egész emberi kultúra és a művészetek kialakulása, a tudat megjelenése a kábítószer-fogyasztásnak köszönhető, vagy legalábbis fontos hatásuk volt fejlődésükben.

Az, hogy hol mely szerek terjedtek el, alapvetően történelmi-kulturális kérdés: az iszlám országokban az alkohol helyett sok helyen hagyományosan kábítószereket fogyasztanak (mint pl. Jemenben a kathot), míg Európában és az Egyesült Államokban inkább az alkoholt preferálták. Az etanol-bódulatban évszázadokig butuló európaiak (vö. Goethe: Az egyetlen nép mely a sörtől bölcsebb lett, a sumér volt) számára persze az elragadtatás (extázis) nem volt idegen, azonban ezt nem kábítószerekkel, hanem kiadós önsanyargatással és koplalással érték el (persze ne felejtsük el, hogy ez is egyfajta kábítószerezés, hiszen az emberi szervezet bizonyos hatásokra „drogokat” termel az agyban). Az európai kultúrkörtől eltérően, több dél-amerikai magas kultúra és az ún. természeti népek folyamatosan használták/használják a kábítószereket vallási ünnepek alkalmával. Tulajdonképpen az Ószövetség teremtéstörténete is értelmezhető úgy, hogy Isten Ádámot és Évát egy pszichedelikus hatású gyümölcs elfogyasztásától tiltja el, majd iszonyatos haragra gerjed, amikor drága teremtményei megvilágosodnak.

Mindenesetre a bibliai történet is jól jelezi, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör mennyire elutasította a drogok használatát. Talán itt keresendő annak a gyakran hangoztatott elméletnek a gyökere, miszerint a nem természetes úton elért lelkiállapot önmagában hamis. Leginkább olyanok hangoztatják ezt, akik maguk soha nem kerültek kapcsoltba e szerekkel, és azt gondolják, hogy az embernek létezik egy természetes alapállapota, mely a befolyásolt tudattal szemben felsőbbrendű, tiszta és igaz. Valójában azonban az embernek már nagyon régóta nincsen semmilyen természetes állapota, hiszen mesterséges világban él, ember alkotta ideák és előítéletek hálójában.

Növekvő fogyasztás

A kábítószer használat a XX. század második felétől nőtt meg robbanásszerűen, a rendelkezésre álló szerek száma ezzel párhuzamosan szintén hatványozódott. Persze már a XIX. században is előszeretettel használtak kábítószereket Európában, így például a hasist és az ópiumot (ennek kapcsán két fontos mű: Charles Baudelaire: Mesterséges mennyországok, Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai – mindkettőt nagy élvezettel olvastam fiatalkoromban), de a fogyasztók száma ekkor még aránylag kisebb volt. A modern droghasználat különben jellemező módon eltér a természeti népek fogyasztási szokásaitól: míg manapság elsősorban rekreációs, teljesítmény fokozó célzattal tömik két pofára az ajzószereket, addig a törzsi kultúrában meghatározott személyek, meghatározott ünnepek idején fogyasztottak drogokat tudatuk kitágítása és egy feltételezett másik világgal történő kapcsoltba lépés céljából.

Nézzünk egy-két eklatáns példát arra, mi okozta a XX. századi fordulatot:

Hadsereg: a „győzelemért mindent” jelszava alatt a második világháborúban gyakorlatilag mindegyik hadban álló fél előszeretettel dobta fel a katonák harci morálját egy kis amfetaminnal, mai nevén speeddel. A kábítószerekkel való kísérletezést aztán az amerikai hadsereg folytatta, önkéntesek megtapasztalhatták milyen egy igazi LSD-trip. Akik a hadi cselekmények megszűnte után is vágytak a szerekre (és ez gyakran előfordult) győztesekként is vesztesek maradtak

Elfuserált drogpolitika: Szintén az Egyesült Államokból származik annak szép példája, hogy elhibázott drogpolitikával hogyan lehet katasztrofális helyzetbe hozni egy egész nemzedéket. A marihuána-fogyasztás növekedése idején ugyanis azt sulykolták a fiatalokba, hogy a fű súlyos egészségkárosodást okoz és egyetlen szál után is függővé válik tőle az ember. A fiatalok azt tapasztalták, hogy ez nem így van, így amikor a tényleg rövid időn belül súlyos függőséget okozó heroin kezdett elterjedni, már hiába kiáltottak farkast, a hernyót mindenki nyuszinak nézte.

Ragadós példa: Főleg az extasy elterjedésben játszhatott nagy szerepet a kilencvenes évek fiatalsága számára a szülői minta. Ugyanis szüleink generációjára nagyon is jellemző volt, hogy egy kis fájdalomra, egy kis szomorúságra, egy kis alvászavar enyhítésére bedobtak egy színes pirulát. Azokban a családokban ahol ez a szülői magatartás megszokott volt – tehát ahol a gyerekek gyakran láthatták a „bedobom” mozdulatot – könnyedén, félelem nélkül ismételték a szülői mintát.

Kulturális hatások: a 68-as nemzedék látványosan szakított az előző generáció szokásaival és hagyományaival. Bár 68 és a beat-generáció számára fontos a kollektivizmus is, ezzel párhuzamosan az egyéni útkeresés, saját jellemük felfedezése is előtérbe kerül. A lélek mélységeinek feltérképezését kellő önerő befektetése helyett (ilyen lehetett volna a fáradtságos és időigényes jóga) rövidített (mondjam azt postai) úton valósították meg, mégpedig LSD-vel.

Droglépcső és kisodródás

Meglehetősen bonyolult kérdés, hogy ki miért kezd el kábítószerezni, s hogy aztán miért folytatja újabb és újabb szerek kipróbálásával. Sok emberben él az a kép, hogy csak lelki sérültek, akaratgyengék, defektes emberek nyúlnak a kábítószerhez. Valójában azonban elképesztő méreteket öltött a kábítószer-fogyasztás világszerte és messze nem csak az említett kör tartozik a használók közé. Magyarországon például hétvégenként mintegy 350 000 ember fogyaszt kábítószert, míg a kábítószerfüggők száma 12-14 ezer körül mozog.

Létezik egy elmélet, miszerint a fogyasztók a gyengébb kábítószerektől az erősebbek irányába haladnak – ezt hívják droglépcsőknek, és erre hivatkozva egyesek kívánatosnak tartják mindenféle kábítószer-fogyasztás szigorú büntetését. Ezzel az elmélettel szemben nekem van egy sajátom (legalábbis gyakran tapasztaltam ezt): az egyre erősebb és veszélyesebb szerek kipróbálása helyett ugyanis a fogyasztók zöme gyakran kisodródik a kábítószerek világából. Ugyanis a kezdeti kísérletezgetések után nagyon sokan egyre kevesebbet fogyasztanak egyre kevesebb fajtából. Az első nagy partyk és drogozások öröme után ugyanis eltűnik a varázs, és azok, akiket megfelelően felvilágosítottak bizonyos szerek veszélyeiről, nem fognak új, valóban rizikós szereket kipróbálni (ilyen az LSD és a heroin. Előző maradandó pszichés károsodásokhoz vezethet, utóbbi igen addiktív). Tehát ha valamiféle értelmes drogpolitikát akarunk, akkor fontos, hogy ne hazudjunk az embereknek – persze politikusaink annyira hozzászoktak a fél- és negyedigazságokhoz, hogy bajosan jutna eszükbe, igazat mondani. Persze amikor azt mondom, hogy ne hazudjunk, akkor arra is gondolok, hogy nem szabad a szerek ártalmasságát eltitkolni. Ilyen szempontból veszélyes például a marihuánát könnyű drognak nevezi. Angliában például kiderült, hogy a fű hatásaink veszélyeit rosszul mérték fel, ugyanis a gyakori fogyasztás sokaknál súlyos pszichés betegséghez (leginkább pánikbetegséghez) vezetett. Szerintem, ahogyan létezik kulturált borfogyasztás, létezik kulturált kábítószer fogyasztás is.

És mi lesz ezután?

Az európai kultúrkörben nem példa nélküli, hogy megjelentek bizonyos fogyasztási cikkek, melyet az egyes államok eleinte betiltottak. Pontosan így történt ez a kávéval, a dohánnyal és a burgonyával is. A kábítószerek jövőbeli megítélése szempontjából leginkább a kávé és a dohány szolgálhat analógiaként. A XVI. és XVII. században ugyanis mindkét élvezeti cikk fogyasztását igyekeztek korlátozni: sok országban elképesztően súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba (IV. Murad török császár halálbüntetéssel büntette a dohányzókat), ill. igyekeztek bebizonyítani, hogy ezek a szerek mérgezőek. III. Gusztáv svéd király például két halálra ítélt, egypetéjű ikren kísérletezett, egyiknek megparancsolva, hogy rengeteg kávét fogyasszon, míg a másiknak, hogy ugyanezt tegye teával. A kísérletet végül is mindkét fiú túlélte – a sors iróniája, hogy a teaivó 83 éves korában halt meg, előbb mint kávévedelésre ítélt ikertestvére.

Feltehetően több okból is, de szép lassan egyre enyhébben büntetik majd Európában a kábítószer fogyasztást. Ennek egyik oka, hogy a fogyasztók számának növekedésével e szerek általános társadalmi elfogadottsága is nőni fog. A szert kipróbálók és alkalmilag használók ugyanis leendő választópolgárok, politikusok, rendőrök és bírák. Németország és Anglia példája jól mutatja, hogy a fogyasztók büntetéséről már lemondott az állam. Hollandia – bár éppen most módosítja drogpolitikáját – a gyakorlatban is kipróbálta már, hogy racionális hozzáállással dekriminalizálni lehet a kábítószereket. Az már más kérdés, hogy a hollandok arra számítottak, hogy az európai országok követik példájukat – ehelyett kénytelenek elviselni, hogy az európai és amerikai fiatalok náluk eresztik ki a gőzt.

Végezetül

Tisztában vagyok vele, hogy ez a meglehetősen hosszú bejegyzés is még csak csonk. Az már nem is fért bele, hogy miképp kapcsolódik a party-kultúrárhoz a kábítószer.

Aki e témában el szeretne mélyülni annak egy kis ajánló:

A témában magyarul mai napi etalonnak számítanak Bayer István könyvei (A Kábítószer, Gondolat 1989, A drogok történelme Aranyhal 2000). Egészen friss kiadvány a Nagy drogkönyv (Beck Judit szerkesztésében a Glória kiadótól).

Az interneten a legátfogóbb ilyen oldal a Daath, a Magyar Pszichedelikus Közösség honlapja.

Szenvedélyesen szenvtelenül (11)

Aki ismer, tudja, hogy szenvedélyes ember vagyok. Szenvedélyesen olvasok, írok, kutatok, utazok és mulatok. A szenvedély szóban a magyarban ott lapul a szenvedés szó is (ugyanígy a németben is Leidenschaft – Leid). És valóban a szenvedélyek szenvedést okoznak, a függés magában hordozza az elszakadást és az azzal járó fájdalmat. Sok megkeseredett ember mondja, hogy nem szabad semmitől sem függni. Azt gondolják, hogy ezzel meg lehet úszni a szenvedést, vagy legalábbis csökkenteni a szenvedés mértékét. Nem hiszek ebben a koncepcióban.

A függés szerintem az élet természetes velejárója. Életünk során köteléket és szokásokat alakítunk ki, függünk a családunktól, majd elszakad e kötelék és saját családot, új kötelékeket alakítunk ki. Kipróbálunk különböző dolgokat az életben, melyek megváltoztatják, módosítják (tudat)állapotunkat. Ha úgy érezzük, hogy pozitív hatású ez a tudatmódosítás, folytatjuk e szerek használatát, szokásunkká válhat használatuk. És amikor már olyan erős a kötelék, hogy e szerek nélkül rosszul érezzük magunkat, rabjai vagyunk szokásunknak. Pedig talán éppen azért kezdtük el próbálgatni ezeket a szereket, hogy szabaddá váljunk…

Jóléti társadalomban élek, van munkám, így viszonylag sok mindent megengedhetek magamnak, legalábbis ameddig betart azt az egyszerű szabályt, hogy kb. 40 óra erejéig hetente munkaerőmet egy másik ember ill. intézmény rendelkezésére bocsátom. Köszönhetően a liberális demokrácia győzelmének új, választott hazámban, sem az állam, sem munkaadóm nem szólhat bele, hogyan töltöm szabadidőm.

A liberális, fogyasztói, kapitalista társadalomban élő szenvedélyes emberre (most magamról beszélek egyes számban harmadik személyben) mégis leselkedik egy veszély. Nem korlátozza semmi, hogy hétvégéről hétvégére szenvedélyeinek éljen. Egyedül “józan” belátása, a felismerés, hogy talán már nem szabadságának és kreativitásának kiteljesedését szolgálja szenvedélye. Így hát úgy dönt ez az ember, hogy minimum harminc napra tartózkodik attól, hogy szenvedélyeinek hódoljon. Mert ha nem sikerül harminc napig ezt megtennie, akkor ezt jelenti, hogy szenvedélyeinek börtönében rab.

Nem nélkülöz egyfajta perverziót, ahogy véghez kívánom vinni tervem. Mint ahogy a keresztyének böjt idején a szentek szenvedéseinek történeteit hallgatták (szintén elég fura ötlet), én éppen a szenvedélyről írok majd rendszeresen. Elsőként újraközlöm egy korábban publikált blogbejegyzésem.

És most iszom egy teát…

K12

És még egy kis Amszterdam… (10)

Folytatva a turistatömegekkel: Amszterdam képét alapvetően meghatározzák a turisták, annak ellenére, hogy a város nem rendelkezik igazán sok monumentális épülettel. Tetszetős és a pompás a Rijksmuseum, lenyűgöző az egykori városháza (ma Amszterdami Királyi Palota), van egy jó pár ki- és lerámolt protestáns templom, ezen kívül azonban a múzeumok és különböző gyűjtemények inkább szerényebb épületekben vannak elhelyezve.

A belvárosban feltűnően sok a melegítős-fehérzoknis-sportcipős fiatal, akik nagyrészt buli- és drogturisták. A hollandok a hetvenes években liberalizálták a kábítószer-használatot, a közkeletű vélekedéssel szemben azonban ma sincs engedélyezve, csupán megtűrve a szerhasználat. Úgy gondolták, hogy más európai országok majd követik példájukat. Mivel erre nem került sor, Hollandia és különösen Amszterdam a drogturizmus első számú célpontja lett, amiből idővel a mégoly toleráns hollandoknak is elege lett.

Ma Amszterdam belvárosában számos tábla figyelmeztet arra, hogy a szemetelésért és a csatornába vizelésért kemény pénzbüntetést kell fizetni (utóbbiért 140 €-t azaz kb. 45 000 Ft-ot kell kicsengetni). A kezdeményezéshez készült egy kampányvideó is.

Egy másik kampány valamivel emberközelibben tálalja a problémát, és arra hívja fel a figyelmet, hogy Amszterdam belvárosa nem csak bulinegyed, hanem sokak számára lakó- és élettér.

Életem során valahogy mindig hollandokba botlok: az egyik első bécsi állásinterjúmon egy holland hölgy is jelen volt, legújabb munkahelyemen van egy holland kisegítő munkatársam. Már nem idealizálom a hollandokat, de még mindig nagyon szimpatikus az a szellemiség, ami áthatja ezt az országot és lakóit.

A hollandok jó pár évszázaddal ezelőtt sutba vágták a katolicizmust és kvázi államvallásá tették a kálvinizmust. Ez mai napig látszik a középkori templomaikon: a freskókat lemeszelték, a szentszobrokat kidobálták a templomokból. Az Oude Kerk oldalán pl. még ma is látszik hol álltak egykor a szentek szobrai, ma ezek csupán üres, funkció nélküli bemélyedések.

A Nieuwe Kerk-ben nagyon stílusosan emlékeznek meg az Alteratie azaz a katolikus városvezetés eltávolításának hatásáról: az Ótestamentum egy passzusa olvasható hollandul, miszerint “ne csinálj magadnak faragott képet, se semmi hasonlót…” (Mózes 2, 20:4). Ez egyben magyarázza a templom jelenlegi állapotát és jelzi azt is, ahogy a protestantizmus a képek és érzelmek világa helyett az igét (szót) és a hitet helyezte a központba. Ennek a folyamatnak aztán Hollandiában az lett az eredménye, hogy az emberek teljesen elhagyták az egyházat, és a hollandok túlnyomó többsége ma már ateista.

Hollandia új vallása – ha intézményes formában nem is – a tolerancia és a kisebbségek védelme. Az ország már a 16-17. századtól fogva kapcsolatba került európán kívüli idegenekkel és mint kereskedőnép elemi érdekében állt, hogy jó kapcsolatot ápoljon távoli népekkel. Ma a kisebbségek közül különösen a melegek egyenjogúsága fontos. Amikor 2016-ban az amszterdami Gaypride után egy meleg buliban voltunk, tele volt heteróval a hely. L. megismerkedett egy, eredetileg a távol-keletről származó heteró fiúval, akinek már a nagyapja is a holland hadseregben szolgált. Számára a legtermészetesebb dolog volt, hogy meleg haverjaival együtt ünnepli a Pridetot, mint egyfajta nemzeti ünnepet.

Mostani látogatásunk során a Hollandia gyarmati múltját bemutató múzeumban a “gender”-ről volt egy kiállítás. A nem és szexualitás történetét hallatlanul érdekesen tálaló kiállításon már a WC-ket is koedukálták.

Mellesleg nem tűnik úgy, amit egyes jobbos-szélsőjobbos körök terjesztenek, hogy gender-őrület uralná Hollandiát. Amszterdam és Hollandia érdekes és biztonságos uticél remek közlekedési infrastruktúrával, számos magyar választotta Amszterdamot új lakhelyéül a kivándorlási hullám után.

Végezetül: Amszterdamban érdemes ellátogatni a városközponton kívülre, ahol a modern építészet elképesztő sokszínűséggel van jelen. Budapest, de sajnos még Bécs is messze elbújhat Amszterdam mögött etekintetben.

K11

Amszterdam (folytatás) (9)

Apropó holland nyelv: életemben először a nyolcvanas években hallottam beszélt formájában ezt a nyelvet, amikor apám gyerekkori ismerőse S. Öcsi hazalátogatott (talán innen a nyelvi iránti érdeklődés?). S. Öcsi azon disszidens magyarok közé tartozott, akik valóban sikeresek voltak új hazájukban. Gyerekkorában az evangélikus egyházon keresztül került Hollandiába nevelőszülőkhöz, ott mérnöknek tanult, majd a legkülönbözőbb cégek menedzsere volt. Most találtam meg a neten, hogy egy holland intézmény vezetőjeként olyan kőkeményen átszervezést hajtott végre, pl. a személyzet felének az elbocsátásával, hogy a “mészáros” jelzőt kapta (példaképe Lee Iacocca volt). Nekem persze érdekes volt hallani, mit mesél egy “messziről jött” ember, de Öcsi sose volt számomra szimpatikus. Ivott, egyik cigarettát nyújtotta meg a másik után, nagyképű és beképzelt volt. Ha azt mondta, hogy “elmegyünk dumcsizni” valahova, leginkább ő beszélt. Sokkal szimpatikusabb volt egyik felesége M., aki mindig halk, mosolygós és illemtudó volt. Talán neki köszönhető, hogy eltároltam magamban a hollandot, mint egy szimpatikus nyelvet.

Öcsi különben nagyvonalú is tudott lenni, nagymamát meghívta Hollandiába. Nemrég találtam meg otthon egy hágai útikönyvet, melynek első lapjára egy fotó és egy ajánlás van beragasztva, melyben Öcsi barátai megköszönik nagymamának, hogy bevezette őket az igazi magyar konyha rejtelmeibe (a hagyományos holland konyha különben eléggé csapnivaló, ami ízletes, az az egykori gyarmatokról származik).

Az ezredforduló környékén próbálkoztam először hollandul tanulni, két féléves nyelvi kurzus után lehetett volna a holland szakra felvételizni. Nem voltam túl sikeres, egy idő után nem bírtam az iramot és főleg a versenyt azokkal, akik már eleve tudtak hollandul. Az ELTE Ajtósi Dürer soron lévő nyelvi tanszékén voltak a nyelvórák, a terem elég jól megtelt rögtön az első órán. Holland docensünk első kérdése az volt, hogy miért akarunk hollandul tanulni? A holland pragmatizmus felől nézve nehezen érthető a más nyelvek iránti kelet-európai lelkesedés. De ma már úgy gondolom, hogy a nyelvtanulás mifelénk a kitörés lehetőségének a biztosításával függ össze. Így talán nem csoda, hogy amikor hazaköltöztem szülővárosomba, amolyan agytornaként újra elkezdtem hollandul tanulni. És aztán 2016-ban első alkalommal sikerült is eljutni Hollandiába, majd három évre rá még egyszer.

Az már első utam során is feltűnt, hogy Amszterdamban nem is olyan egyszerű hollandot gyakorolni. A legtöbb boltban vagy múzeumban, ha érzékelik, hogy nem vagy magabiztos a nyelvben, azonnal angolra váltanak. Ezért most legtöbb helyen hosszabb holland mondatokkal indítottam, és a siker nem is maradt el, az eladók, teremőrök rögtön hollandul is válaszoltak.

Persze a hollandok zöme angolul is beszél, ami részben azzal is magyarázható, hogy a filmeket Hollandiában nem szinkronizálják, hanem feliratozzák. Ma már a németnek kisebb a jelentősége második nyelvként, annak ellenére, hogy Németország Hollandia legnagyobb kereskedelmi partnere. Vendéglátónk J. elmondta, hogy a német visszaszorulásnak ma már nincsen köze a második világháborúhoz. Egyszerűen praktikusabb a nemzetközi turistatömegekhez angolul szólni.

K10

Amszterdam (8)

Hollandia régi szerelem. Ahogy azt Jaap Scholten, az erdélyi magyar arisztokráciáról szóló ‘Báró elvtárs‘ szerzője is megjegyzi, sok magyar fiatalban idealizált kép él Hollandiáról. Így voltam ezzel én is a kilencvenes évek elején, amikor hollandul kezdtem tanulni. Aztán amikor 9 hónapig szülővárosomba dekkoltam, reménykedve, hogy végre elhagyhatom Magyarországot, újra elkezdtem hollandul tanulni. A holland így a szabadság és remény nyelve számomra. K9

Müslüm (7)

Egy hihetetlen finom vonalakkal megrajzolt török történet a macsóság teljesen új dimenzióját megmutva.

A filmnek elég sok rejtett rétege van, a közben szóló zene teljesen rabul ejtett. A film Müslüm Güres élettörténetet dolgozza fel. Müslüm a hatvanas évek Törökországába nő fel, apja kegyetlenkedései meghatározzák későbbi életét. Ezek a szenvedések inspirálták olyan mély szerelmes dalokra, melyek feltárják a szerelem fájdalmas oldalát. Az általam eddig ismert török hagyományos dalok teljesen új oldalát ismertem meg.

Alapvetően taszít a patriarchális, atavisztikus társadalmi berendezkedés. Az apa főhatalma a család felett, lehet, hogy hasznos irányítási forma, de megnyomorítja a benne élőket (társadalmi szinten ugyanígy van ez egy diktátor esetében is). Müslüm azonban meghaladja apját, képes megbocsájtani kínzójának. Ekkor azonban már késő, az alkohol rabjává vált. Az apátlan fiatal török generáció szó szerint isteníti, bálványozza az énekest (ennek kapcsán jutott eszembe, hogy Törökországot beutazó barátaim mesélték, hogy egy másik török énekes, Orhan Gencebay fényképe Kemál Atatürk képe mellett volt a török helyközi buszokon).

Müslüm állandó útitársa egy Yunus Emre szufi misztikus verseskötete (egy töle származó idézet itt Bécsben, a Türkenschanzpark török kútján is látható). Müslüm szövegei jól összecsengenek a klasszikus török költő szövegeivel – utóbbi ugyanis szintén a vágyakozásról és a szerelemről írt. A vallási és az emberi (isten és az ember szeretete) szenvedély már-már átmegy egymásba.

A film talán attól ilyen megkapó, hogy univerzális dolgokról szól autentikusan. Szerelem, fájdalom, halál – ezek tesznek bennünket igazán emberivé.

A bizonytalan dícsérete (6)

Nick Cave már egy jó ideje válaszol blogján a rajongói által feltett kérdésekre. Rendkívül szép angolsággal fogalmaz, ezért nekem egy picit nehezek ezek a szövegek, de nagy örömmel szótárazgatom őket. A legutóbb megjelent szövegében abszolút a szívemből szól. Elutasít benne mindenféle dogmatikus “vallásosságot”, ide sorolva az ateizmust is. A szervezett “vallásosság” (azaz az intézményes vallás) számára alapvető problémát jelent, ugyanis megöli a kreativitást.

Én agnosztikus vagyok, tehát elfogadom, hogy nincsen tudásunk a felsőbb hatalomról, istenekről vagy istenről. Elég nevetségesnek tartom, ha valaki azt gondolja, hogy a monoteizmus bármivel is jobb, vagy fejlettebb lenne a politeizmusnál. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a mitológia, mint elbeszélés, kollektív kreatív emberi termék, így mélyen egyetértek Nick Cavvel. Meg Petivel is, aki erről korábban már írt.

10.10

Picit a számmisztikánál maradva és összekötve a blogom nevével: e szép dupla dátumon adták idén át az irodalmi Nobel-díjat az osztrák Peter Handkénak. Ez most azonban mellékes. 1946. október 10-én, mely akkor és idén is csütörtökre esett, megszületett Rás. Laudáció következik.

E napon még történt persze egy s más az apokaliptikus éveket megélt Európában. Rás (e szövegben a személyt és a bloggert nem különböztetem meg egymástól) történelmi pillanatban, ~~Budapest ostroma idején~~ a modern magyar demokrácia megszületésekor fogant. A későbbi Rás számára igen fontos volt a politika és a történelem, azon kevés ismerőseim közé tartozik, akik egy-egy fontos politikai-történelmi eseménynél valóban ott is voltak.

Mai szempontból nézve nélkülözésektől sem mentes, ám boldog gyermekkorát Budán éli, ahol eleinte kakasszóra, később a Ganz gyárszirénájára ébred. Hatéves korától mikró-világának központja a Vérhalom tér, innen nem messze a Józsefhegyi Kilátó környékén látta a szovjet tankokat 56-ban (ez azonban csak a szerző nagy embereket megillető legendaképzésének terméke. Valójában a ~~Marcibányi téren~~ Mechwart téren látta a szovjeteket – katonák, tank nélkül), egy ugrás az iskola, ahova járt (Áldás utcai Általános Iskola) és az Ady Endre utca, ahol édesanyjával élt.

És most lóugrásokban: 72 diploma az ELTÉ-n, történelem-orosz szakon, 74-75 MÚOSZ újságíróiskola, 73 gyakornok a Magyar Rádiónál (MR), 78-84 MR spanyol nyelvű adásait vezette, 84 Külföldi Adások Főszerkesztősége, Központi Szerkesztőség rovat-, majd szerkesztőségvezetője. 87 MR műsorigazgató-helyettese, 89-ben lemond e tisztségéről. 90-ben megszervezte a szomszédos országok nyelvén sugárzó műsorokat, később a kelet-közép-európai adásokat szervezte. 97-98 Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott, előbb a kommunikációs és sajtóirodán, majd a kabinetirodán, 6 hónapon át a miniszterelnök sajtótitkára volt. 98-tól szabadúszó, könyveket szerkeszt, tanít, önkéntes munkát végez.

E sorok szerzője 2008-ban ismerkedik csak meg Rással – aki apámnál mindössze pár héttel fiatalabb, így igen óvatosan indult a kapcsolatfelvétel. Miután blogomon már többször kommentelt, nevezett év márciusában írt nekem egy e-mailt (a továbbiakban: levél), melyet számos további levél követett, majd személyes találkozás és egy komolyabb törést is átvészelő barátság. Egy barátság, mely kissé mindig is féloldalas volt és feltehetően mélyrehatóbb változásokat eredményezett a kezdeményezőnél.

Laudátorként azonban nem tisztem erről írni. Annál inkább az ünnepeltről. Rás klasszikus budapesti baloldali értelmiségi. Erősen rácáfolt arra a képre, amit nagyszüleim keresztény-nemzeti gondolkodású generációja “kommunistának” nevezett. Mondhatnám azt is, hogy a XX. századi Magyarország sorsát meghatározó középosztályból származtunk mindketten – csak éppen az én családomnak a század első felében, az övének a másodikban állt inkább a zászló. Önképzés és tájékozottság, szépirodalom és magas kultúra, társadalmi felelősség – ezek Rásnak mindig is központi értékek voltak.

Hogy meg ne feledkezzem Rásról, a bloggerről: internetes naplójában nemcsak saját élettörténetét dolgozta fel, hanem szép, személyes hangvételű írásokban rajzolta meg Budapest topográfiáját (lásd bal oldalt a menüben), a szóudvar sorozatban szabadon képzet-társított, és olvasónaplót is írt irodalmi élményeiről. És ott van még vagy száz írás mindenféle más témában.

Sokat tanultam tőle, különösen a XX. század történetről és a szovjet-orosz történelemről rendelkezik hatalmas lexikális tudással. Dettó igaz ez a marxizmusra, melyet azonban nem alkalmaz túlzott elvakultsággal.

Lényében Rás valójában igen konzervatív – bár politikai értelemben alapvetően elutasította a magyar “konzervativizmust”, amelyről ma már kiderült, hogy valóban kevés köze van a nyugat-európai típusú keresztény-konzervatív vonalhoz. Igen korán látta, hova fog vezetni Orbán Viktor országlása, de tanító jelleggel szóba állt híveivel.

Világlátott ember. Útjai után rendre megjegyezte írásaiban és beszélgetéseink során, hogy miért jobb mindenütt mint Magyarországon. Bár nem értettem ezzel mindig egyet, időközben én is erre az álláspontra helyezkedtem.

Lukácsista. Lassan, de rendszeresen leússza a magáét a “téli” szezonban, nyáron a Külkerpark rendszeres vendége. Ő vett rá, hogy én is lukácsista legyek. Épp hogy csak leszoktam a dohányzásról, amikor először elmentem vele a Lukácsba és 10-15 perc után levegő után kapkodva kijöttem a vízből. “Kicsit erőltetni kell” – mondta. Nem éppen empatikusnak tűnő megjegyzése hatott, ugyanis innentől fogva vált rendszeres tevékenységgé számomra az úszás.

Magyar-zsidó-magyar. Az identitás ingoványos területére érve: Rás mélyebben ismeri a magyar kultúrát mint én, erősebben is kötődik talán az országhoz és a nemzeti kultúrához. Azon egészséges patrióták közé tartozik, akikkel a csőcselék nemzetiek nem tudnak mit kezdni, leginkább csak gyalázkodni, érezve, hogy belőlük csak-csak hiányzik valami. Még bonyolultabb zsidó identitása: érdeklődik múltja és származása iránt, de talán nem sokkal fontosabb neki, mint a szeme színe. Adottság. Ettől hat “zsidósága” természetesnek és szimpatikusnak.

Végezetül egy dal, hisz a Laudátor szerint Bowie mesternek minden élethelyzetre van egy dala. Thursday’s child azaz csütörtöki gyerek…

Végül is… (5)

sikerült a napi bejegyzés, pont úgy, ahogy elterveztem, 5-éig. Aztán tegnap leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy kipihenjük az előző két napot. Miután környezetemben sokan vannak, akik szeptemberben ill. októberben születtek, már-már az az érzésem, hogy novemberrel kezdődik az újév.

Tavaly vettem észre először, hogy megvisel a tél. Sötétben kelek és sötétben érek haza. Néha heteikig nem látom a napot. Idén megpróbálok egy másik kerek tárggyal (D-vitamin) urrá lenni ezen az állapoton.

No de elég a kesergésből: öltöny, nyakkendő, mókuskerék…

Interpretáció (4)

Számomra lélegzetelállító a Radiohead dala, az Exit music, melyet az Umbrella Academy-ben (UA) hallottam.

Az UA-ban a hetedik epizód végén hallható a befejező montázs alatt. Ebben a formában elsősorban a sorozatra és a képsorokra vonatkoztattam a dalt, de persze érdekelt, hogy eredetileg mire utaltak a dal sorai. Ha nem tudjuk mi ihlette a dalt, sok mindent bele lehet interpretálni (és erre számos példát találtam a neten). Én is azon törtem a fejem, hogy miről szólnak ezek a fájdalmas, szomorú sorok: egy menekülő pár, akik valószínűleg szerelmi halálra (ahogy a művelt német mondja: Liebestod) készül és ebben akar örök békét találni. A story persze ismerős, és valóban a Romeó és Júlia 1996-ban filmes adaptációjához íródott az Exit Music.

A filmet is többször láttam, a zenéjét külön sokszor meghallgattam, mégsem emlékszem erre a dalra. Az agy állítólag rostálja a negatív élményeket (persze lehet, hogy csak az enyém. Meg persze, most ez tényleg negatív? Lásd még: katarzis).

Sokan erőltettetnek tartják, ahogy a 96-os film az eredeti művet interpretálja. Mivel megtartották az eredeti szöveget, de a XX. századi Amerikába ültették át Veronát, a lőfegyverek márkaneve kard ill. tőr (sword, dagger) volt, így nem kellett hozzányúlni az eredeti szöveghez. A szereposztás szerintem bravúros, még arra is figyeltek, hogy Júlia anyja egy viszonylag fiatal nő legyen, hiszen a középkorban a nők nagyon korán szültek, tehát amikor lányaik a pubertásba léptek, az anyák még a harmincas éveik közepén voltak.

Különben csak ajánlani akartam egy dalt…