Amerika-Amerika

Blogom címéhez méltó módon “dupla” bejegyzés következik. Mindemellett sajnos egyre inkább úgy látom, hogy ennek a blognak meg vannak számlálva a napjai.

2013 végén (egy rendkívül sikeresnek megélt év) és 2014 elején (mindenben az előzőév ellentéte, néha abban sem voltam biztos, hogy megélem a végét!) két könyvet olvastam párhuzamosan: Jack Kerouactól az “Úton”-t és Roberto Bolañotól a “Vad detektívek”-et. Emlékszem, 2014 tavaszán ott ültem gyerekkori szobámban és próbáltam magam – sajnos sikertelenül – a Vad detektívek segítségével álomba olvasni. Aztán egy-két hónappal később a két amerikai író könyve a könyvjelzőkkel együtt össze lett kötve, a könyvrakás a gangra került, a gangról teherautóra, onnan szüleim garázsa elé, együtt életem összes egyéb tárgyával halomba rakva (szívszorító pillanat, de hát ez hozzá tartozik az emigráció műfajához). Jól megszokott vita a szülőkkel, hogy szerintem könyv pincébe nem kerül, mert megrohad. A könyvek aztán új otthonunkba kerültek és ott figyeltek a polcon 9 hónapig.

Azt már nem tudom pontosan, hogy bécsi bérelt szobánkba átkerültek-e a könyvek 2015 májusában. A szoba méretei miatt korlátozott számú könyv és cipő került csak (életem tárgyi pillérei) első lakhelyünkre. Az év végére mindenesetre már itt voltak a könyvek, ebben a lakásban, ahol most is élünk.

No igen, habent sua fata libelli…

A két könyv értékét már az első olvasás során, 2014-ben is felismertem. Igazából azonban csak most éreztem rá a két szövegre.

Kerouactól az Úton megkerülhetetlen alkotás, nem csak irodalmi szempontból. Talán jobb is, hogy nem olvastam fiatal koromban, ugyanis 2007-ben angolul, majd 2011-ben magyarul is kiadták az ún. eredeti tekercset, melyben a szereplők már nem álnéven szerepelnek és az eredetileg trágárnak és vállalhatatlanak tartott szövegrészek is újra bekerültek a szövegbe . A szöveg egyik változata valóban egy több mint 36 méter hosszú tekercs formájában készült el. Ha már a könyvsorsot említettem: az Úton vége az eredeti tekercsen hiányzik, ugyanis megette egy kutya.

Az Úton “kísérleti irodalom”, mely szakít a regényírás tartalmi és formai hagyományaival. A szöveg, a regény eseményei magukkal sodortak. Úgy, ahogy egy átbulizott éjszaka egymást követő, az adott pillanatban összefüggéstelenek látszó eseményei visszatekintve egy élménnyé olvadnak össze.

Mindannyian lelkesek voltunk, hogy itt hagyjuk ezt a zavaros értelmetlenséget és korunk egyetlen nemes cselekedetének élhetünk: utazunk.

Jack Kerouac: Az Úton – Az eredeti tekercs, Európa könyvkiadó 2011, 205 oldal

Az Úton azonban számomra mégsem volt reveláció. Kerouac leírja fiatal korom érzését, de nem volt kiindulópontja, ihletője, a könyv így számomra nem kultikus jelentőségű. Mindig is szívesen utaztam, de nem vagyok világutazó, nem is habzsolom mohón az idegen országokat, kontinenseket (például nem voltam soha a címben említett kontinensen sem). Az Úton számomra elsősorban irodalmi alkotásként érdekes, nem pedig legendás szent szövegként.

Az Úton-t különben rendkívül gyorsan kiolvastam, ugyanis éppen digitális detoxon voltam.

A másik amerikai szerző Dél-Amerikából származik, eredetileg Chilében született, Mexikóban nőtt fel és Franco halála után Spanyolországba költözött. Roberto Bolaño eléggé felkapott szerző, ami különösebben nem befolyásolja értékítéletemet. Nem vagyok sznob és konzervatív módon mindig a szövegből indulok ki és nem abból, hogy mit kellene gondolnom a szövegről vagy szerzőről. A Vad nyomozók első fejezetét (Mexikóban elvesztett mexikóiak) születésem évére datálja Bolaño. A fejezet eseményei november 2. és december 31. között játszódnak, minden napra jut egy naplóbejegyzésszerű szöveg. A szövegben leírt események és szereplők gyorsan magukkal ragadtak, azóta nem tudom letenni a könyvet.

A könyv elején kézzel írott ajánlás található, melyet L. írt bele. Szokássá vált nálunk ugyanis az egymásnak ajándékozott könyvekbe egy szöveget beleírni, amitől mégiscsak személyesebbé válik a könyv és az ajándékozás aktusa is.

“Egy szóval szerénységem fel volt készülve – legalábbis fizikailag, ahogy mondani szokás – hogy megbírkózzon egy ilyen kaliberű út minden viszontagságával” R.B.

… mint ahogy én is felkészültem; mind fizikailag és lelkileg közös utunk további kalandjaira. Remélem e könyv téged is minimum edzésben tart!

Sok szeretettel születésnapodra,

L.

Budapest 2013

Ami azt illeti váratlan és hihetetlen utazás kezdődött alig három hónappal később. Kietlen, sivár halálvölgyén keltünk át, eltöltöttünk 9 hónapot egy kényelmes purgatóriumba, hogy aztán megérkezzünk az Ígéret Földjére. Szegény L. nem tudhatta, milyen rögös lesz az út első szakasza. Én se gondoltam. De közösen megbirkóztunk vele.

Ha már Chile és az Amerikák, akkor nem maradhat említés nélkül Nicolas Jaar (apja művész, Alfredo Jaar, született 1956, születésnapja David Bowie halálnak napja, de mindez merő véletlen). Szimpatikus, kísérletező kedvű alkotó, akinek mindig sikerül meglepnie valami újjal. Az elektronikus zene számára nem merő vidámság, mindig vannak nehezebben emészthető, már-már melankolikus szakaszok zenéjében. Talán egyszer majd élőben is meghallgathatom.

Digitális detox

A digitális detox nem az én találmányom, van róla bőven irodalom a neten. Először a Tales of the city című sorozatban hallottam róla – a sorozat nekem helyütt különben túl csöpögős -, ha jól emlékszem a leszbikus leányzó éppen azért nem érhető el apja számára, mivel “digital cleansing” keretében nincs nála mobiltelefonom.

Tegnap én is kipróbálta egy 1 napos elvonást. Szombat este kikapcsoltam a mobilom, és ma reggelig be se kapcsoltam, továbbá a laptopomhoz sem nyúltam egész nap. Persze feltűnt a telefonom hiánya, offline móduszba váltottam. Nem tudtam megnézni pl. a jelenlegi és a követező nap időjárását. Délután sétálni mentem, ezt rendszerint megelőzi egy online-térkép tanulmányozása a telefonom, amire szintén nem volt lehetőség. Tegnap a parafa-falamon lévő Bécs térképről kellett leszednem a rátűzött cetliket ahhoz, hogy megtervezhessem az utam.

Tegnap nagyrészt Jack Kerouac: Az úton című regényét olvastam, melyet 2014-ben valahol a közepén abbahagytam. Újrakezdtem az olvasást szombaton, ma már – hála a vasárnapi detoxnak – a regény közepén tartok, ott, ahol hat éve abbahagytam. Az úton-nak van egy fantasztikus dinamikája, sodrása, a digitális detox alatt pont jó metadonként szolgált.

Sétám során kikapcsolt telefonom a zsebembe volt. Automatikusan nyúltam volna érte, mivel gyakran fényképezgetek útjaim során. Nem tettem. Helyette elmerültem a Donaukanal gyér forgatagában, a fantasztikus graffitikben.

A detox remekül sikerült, szerintem ezentúl rendszeresen meg fogom ismételni.

NC, 4.10; 4/5.10 (3)

Kellemes, már-már megható véletlen, hogy Nick Cave éppen ma, születésnapom előestéjén hozta ki új albumát, a Ghosteen-t. Nick Cave, amikor megkapta az MTV Music Awardot, nem vette át, azzal indokolva, hogy “ő nem ló és nem kíván lóversenyen részt venni”. Mindig is kedveltem azokat, akik nem-et tudtak mondani, szembe mertek menni a mainstreammel vagy éppen vették a fáradságot, és az árral szembe úsztak. Persze sokaknál ez pózzá válik, és olyankor már nem igazán autentikus. Nekem is hosszú időbe telt, amire megtanultam nemet mondani, ugyanis szófogadó, illedelmes gyereknek neveltek. Ennek persze számos előnye is volt (ma egy ügyfelünk külön megköszönte, hogy kedvesen, normálisan beszélgettem el vele. Hja, nem mondok mindig és mindenre nem-et), ugyanakkor levetkőztem azt a szokásomat, hogy mások minden áron meg akarjak felelni.

Nick Cave magasról tojik az elvárásokra, elsősorban saját művészi útját követi. Már az előző albuma, a Skeleton tree is nagyon kontemplatív volt, dalai lassúak, költőiek és sokszor szomorúak.

Nem szoktam koncertekre járni, de amikor 2017-ben Bécsben járt Cave, elmentem a Stadthalléba. Lenyűgöző volt. Egy-egy dal közben, amikor finoman és halkan énekelt, olyan csönd lett a teremben, hogy egy leejtett tűt hallani lehetett volna. A közönség soraiban különben több apát is láttam, aki fiával jött meghallgatni a punk egykori fenegyerekét.

Apa és fia: Nick Cave egyik fia, Arthur 2015-ben lelte halálát Brightonban, miután lezuhant egy kőszikláról. Feltehetően Arthur egy barátjával LSD-t vett be és az igen erős hallucinációk vezettek a balesethez (Albert Hofmann, az LSD feltalálója óva intett az LSD rekreációs célú használatáról!). 15 éves volt. Én meg 44 leszek.

Az érzelmes, költői és szomorú Nick Cave stílusa ugyanúgy illik ehhez az őszi naphoz, mint az, hogy első alkalommal 4-én kezdem el ünnepelni a születésnapom (számmisztika 4 – 44), mely majd átnyúlik az 5-ébe. Felkapom a bordó cipőm (Put on your red shoes and dance the blues – Bowie) és egy közeli klubba fogok táncikálni.

Valahogy a születésnapjaim mindig magunkban hordoztak egyfajta kettősséget: az örömöt, hiszen saját szempontból is fontos esemény, hogy lettem, és a szomorúságot, hiszen minden születésnap emlékezet a múló időre.

No de most …

K4

Egyébiránt… (1)

… magam is meglepődtem, amikor visszaolvastam blogom szövegeit. Nem rosszak a szövegek, akkor is, ha ezek szemben első blogommal már monológok. Tetszik, nem tetszik, passzol ez a jelenlegi, elbuborékosodott világunkhoz (gondolom ismerős ez a jelenség: az internet és a mesterséges intelligencia elterjedésének köszönhetően a legtöbb ember csak a véleményét megerősítő hírekhez, információkhoz jut hozzá, így hódít a szektás elhülyülés. Ettől sajnos egyik politikai tábor, társadalmi csoport sem mentes). A blogok aranykorának vége, a Facebookon a 30 felettiek vannak már csak, a fiatalok átköltöztek az Instára és a számomra mai napig rejtélyes Snapchatra.  Miután nem követem a XX. és XXI. századi értelmiség új vallását, a kultúrpesszimizmust, nem látok ebben tragédiát. Rengeteg a tehetséges fiatal, nem gondolom, hogy silányabbak, mint mi voltunk vagy elődeink. Megváltozott a világ, sokkal nagyobb a kínálat minden területen. Van aki sodródik a változással, vak aki elutasítja, más kesereg miatta. Én megfigyelem. És nem teszek szigorú különbséget a korosztályok között, szívesen töltöm az időmet olyanokkal, akikkel megtalálom a közös hangot

Más: ezen a héten van a szülihetem. A szülihét ötletének jogtulajdonosa Dudi, ő vezette be, hogy a születésnapja előtti hét egyfajta várakozással teli ünnepi hét, amolyan ádvent. Ahogy Tolkien babói születésnapjukon, én is megajándékozom a velem ünneplőket. Egy napi bejegyzéssorozattal. Holnap írok újra.

K2

Fordulatok

Ma, először a második osztrák köztársaság történetében, megbuktatták a kancellárt. Itt ott felbukkan a “Staatskrise” kifejezés, bár ismerőseim nagy része még a szemöldökét semmi emeli fel a hír hallatán, krízisnek nyoma sincs. Pont tíz nappal ezelőtt remekül szórakoztam nagybátyámmal és nagynénémmel egy józsefvárosi vendéglőben, majd vacsora utána egyre-másra jöttek az üzenetek, hogy azonnal nézzem meg, mi áll a hírekben. Etekintetben mit sem változik a világ: egyetlen pillanat sorsdöntő lehet, amitől fogva előtte/utána módon gondolkodunk. A második világháború előtt, az őszödi beszéd óta, vagy 9/11 után.

Miután még mindig nem írok ezen a blogon olyan dinamikusan, ahogy szeretnék, rendre megfeledkeztem a saját évfordulóimról. Pl. április 13-ról, első munkanapomról egy osztrák munkahelyen. Pontosabban: első napom egy munkahelyen, ugyanis sikerült több évtizedig elkerülnöm, hogy hagyományos értelemben vett nyolctól-négyig (az amerikaik szerint kilenctől-ötig vö. Dolly Parton 9 to 5) tartó munkát végezzek.

Aztán május 1, amikor végleg Ausztriába költöztünk. A dátum többszörösen is szimbolikus jellegű volt: ekkor fordítottam hátat a jobboldali (vagy már a fene tudja milyen politikai irányt követő) Magyarországnak és megérkeztem a munkavállalók Kánaánjába, ahol a hónap első napján már ott figyel a fizetés a számládon, ahol a hétvégi munka duplán számít, a szabadnap szent. Belepillanthattam, hogy működik a tőke igazgatta világ, épül-szépül majd esik darabjaira egy projekt és milyen ősi ösztönök munkálnak minden munkahelyen.

Persze ezek a dátumok megpróbálják egy napba sűríteni azt, aminek van előzménye és következménye, hiszen az első világháború előtt sem táncolták európai népei és nemzetei békésen körbe a májusfát, majd utána egyszer csak egymás torkának estek.

Szóval ezeket a nagyszerű pillanataimat hosszú előkészítő munka előzte meg: egy élet lezárása Budapesten, újrakezdés másutt, szorgos keresgélés állás után (a nagy eseményeket megelőző történéseket amerikai filmekben általában montázsként jelenítik meg. Az élet nem montázs. Aki hordozott már gyászt vagy fájdalmat szívében vagy harcolt már valamiért hosszan és kitartóan, különösen nevetségesnek tartja a montázsokat).

A gondos eltervezés, bár nem mindig teljesen eredménytelen, gyakorta alábukik az események sodrásában. Pl. gondosan elterveztem, hogy majd idén, az év második felében váltok munkát és beiktatok egy hónapot, amikor majd alkotok és pihenek. Az események már januártól kezdve felgyorsultak és az egésznek az lett az eredménye, hogy ez az utolsó hetem első ausztriai munkahelyemen. Az ide vezető események a cégnél, ahol dolgozom, rendkívül tanulságosak. Emberi színjáték, ahogy az már csak Ausztriában szokás, amolyan tragikomédia.

Szóval itt vagyok a fordulat hónapjában, júniusban újrakezdés más helyen, más környezetben. Talán illenék megemlékeznem majd az elmúlt 4 év folyamatairól is.