Shimatta,

ahogy a japán animék szereplői mondják, azaz fenébe. Fenébe, hogy több mint egy hónapja egy sort se írtam ide. Alig szeszizáltam (erdélyi magyar: észrevenni), hogy eltelt több mint egy hónap. Egy újabb hónap, melyben megfagyott az idő. Pedig nem vagyok az a jammerolós típus (német: jammern, panaszkodni). Azonban az én életembe is begyürüzött a vírusválság (begyűrűzött az olajválság – a hetvenes években Magyarországon gyakran használt kifejezés). Egyre másra kapom a híreket: barátok, akik kórházba kerültek, ismerősök és barátaim ismerősei és családtagjai akik megbetegedtek vagy meghaltak. Engem még elkerült a vírus, minő malaszt (régies magyar: kegy).

Egykori kémia tanárom kedvence polgári példázata volt, miszerint börtönbe kerülni mégiscsak jobb, mint a pszichiátriára. A börtönben legalább tudod mikor szabadulsz. Egy ideje azonban úgy érzem, hogy e két elzárási forma kombinációjában van részünk. Tudjuk, hogy majd valamikor ennek vége lesz, de nem tudjuk mikor. Ott lebeg az állandó félelem a levegőben, még akkor is, ha próbálunk nem tudomást venni a körülöttünk zajló eseményekről. Tartjuk magunkat, nem hisztériázunk, de belül már többször eleresztettünk egy néma sikolyt. Elfogadjuk, hogy ilyen esettel kormányainak, hivatalaink és kórházaink, mi több az egész lakosság nem szembesült még saját életében, de szitkozódunk a sok hebehurgya döntés és embertársaink felelőtlen magatartása miatt.

A japán népszerű kultúrában, így az animékben is fontos szerepe van egy előre nem látható, súlyos következményekkel járó katasztrófának, melynek mindenki ki van szolgáltatva. Állítólag godzilla alakjában a hiroshimai atombomba pusztító hatása tükröződik. A mi népszerű kultúránk is tele van ilyen utalással. Íme, most benne élünk a katasztrófába.

Most már nem lehet nem szeszizálni, mi van. Korábbi jammerolásaink hétköznapi apróságok miatt nevetségesnek tűnnek. Reményeink írott malaszt. Shimatta!

80 képpel Európa körül (4)

Alig egy hónapja éltünk Bécsben, amikor hirtelen felindulásból “átugratottunk” Prágába. Számomra Prágába, Bécsbe, Bratislavába/Pozsonyba vagy Kolozsvárra utazni mindig is belföldi útnak számított. A nyelvek szembetűnő különbsége ellenére is mindig találok valamit, ami ezeken a helyeken hasonló vagy akár ugyanolyan. Így volt ez Prágában is. Még egy órát se töltöttünk a városban és máris a megszokott budapesti metróillatot (már ha a kenőolaj még illatnak nevezhető) éreztem, amikor bementünk a Florenc metróállomásra.

A sajátos cseh humor is egy jellegzetesen közép-európai jelenség. Sokszor morbid, túlzó, egy jó poénéért mindkét nép lányai és fiai eladnák az anyjukat is. Persze ez a humorfelfogás gyakran szembe kerül a múltba révedő, a nemzeti kultúrát szentnek tekintő kispolgári konzervatív állásponttal. Pontosan ez történt David Černý alkotásával.

A hungarocellből és gyantából készült szobor a cseh államalapítót ábrázolja egy döglött lovon. A szobor a Václev Havel nagyapja által tervezett Lucerna palotában található, mely egy rendkívül szép szecessziós épület benne mozival, színházteremmel és boltokkal. Korábban a Vencel téren volt, ahol a szintén régi “szép” közép-európai hagyomány szerint olyan üzeneteket írtak a szobrásznak, mint “neked kellene itt lógni helyette”.

Az interneten nem találtam próbálkozást a szobor értelmezésére. Vencel talán azért üli meg a döglött lovat, mivel az alkotás eredeti felállítási helyén, a Szent Vencel téren korábban lópiac volt. Meg talán úgy is értelmezhető a kimúlt mén, hogy éppen Kelet-Közép-Európában ideje lenne átgondolni a nemzeti “szentekhez” való viszonyunkat. Van még érvényes mondanivalójuk ezeknek az alakoknak a 20. században? Nem levitézlett hősök ők?

The future is here…

Egy pár ül a kanapén, akik nemrég találkoztak. Mielőtt intimebb kapcsolatba kerülnek mindketten előveszik a mobiljukat és rögzítik szándékukat, hogy szabad akaratukból, kényszer nélkül kívánnak szexuális együttlétet teremteni (nem vagyok benne biztos, melyik filmben vagy sorozatban láttam ezt, talán a Black Mirror című remek brit sorozat egyik részében).

“Dánia börtön, de még milyen…” írta Shakespeare a Hamletben. Ennek a mondatnak különös aktualitás van, miután idén életbe lépett Dániában az a törvény, mely szerint minden szexuális együttlét, mely az egyik partner beleegyezése nélkül történik, nemi erőszaknak számít. A határozott igen rögzítésre most megjelent egy önálló mobil alkalmazás. Tehát a fenti utópia/disztópia (a nem megfelelő rész ízlés szerint áthúzandó) ma már valóság.

Persze magam sem tudom, mit gondoljak erről. Ez talán kicsit olyan, mint az a alapigazság, hogy a közúti balesetek számát nullára lehetne csökkenteni, ha minden autó kizárólag alagútban közlekedne. Csakhogy társadalmi szinten nem vállaljuk több tízezer kilométernyi alagút megépítését, inkább elfogadjuk, hogy vannak közúti balesetek. Az is lehet, hogy ez generációs vagy gender probléma, és én nem értem a nálam fiatalabbak vagy éppen a nők érzékenységét. A fene se gondolta, hogy ilyen alattomosan öregszem meg.

80 képpel Európa körül (3)

A helyszín ezúttal Róma, az örök város (Città Eterna), ahol kétszer jártam. Először egy plebános (sic) kíséretében, főszezonban, nyáron. A csapat tagja volt egy házaspár is, akik zarándokútnak tekintették az utazást. A plebános éppen ezért egyik barokk templomból hurcolt a másikba, amivel azt érte el, hogy egyik délután akkori barátommal azt mondtuk: menjetek ahova akartok, mi most a Fórum Romanumhoz megyünk. A skót katolikus egyháznál voltunk elszállásolva, ahol egy testes és jókedélyű horvát apáca táncolt oda hozzánk rögtön megérkezésünk után és valamilyen focimeccs eredményeiről érdeklődött. Mi csak zavartan néztük a cédrusokat, ugyanis egyikünk se volt egy tipikus focirajongó.

Második alkalommal november elején voltam Rómában, az időjárás ilyenkor a Bécsihez viszonyítva rendkívül kellemes. Bár jártunk két-három templomban is, ezúttal inkább az ókori emlékekre koncentráltunk. Róma minden tekintetben izgalmas város: remek gasztronómia, megszámlálhatatlan látnivaló a legkülönbözőbb történelmi korból (az ókortól napjainkig), mindenütt jól öltözött emberek. Első látogatásom alkalmával (valamikor az ezredforduló idején) még elég kevesen beszéltek a helyi lakosok közül angolul. Ez alapvetően megváltozott bő 15 évvel később, ugyanis az olaszok – különösen a fiatalok – zöme ma már beszél valamilyen szinten angolul (és szemben a franciákkal nem szégyelli használni…).

Történt velünk egy egészen giccses dolog is. Még teljesen elvarázsolt állapotban volt a Palatinus Múzeum fantasztikus szoborgyűjteménytől, amikor kiléptünk a múzeumból. A távolban megjelent egy szivárvány, kettéosztva az eget. Sajnos a tövéhez nem jutottam el, így kincs nélkül tértünk haza Rómából

80 képpel Európa körül (2)

Bár a nyaralás számos nyugati országban hagyományosan melegvízű tenger melletti időtöltést jelent, mindig is szívesen mentem nyáron kevésvbé kellemes éghajlatú helyre vagy városokba. A városturizmus szempontjából Hollandia remek hely, ugyanis könnyen beutazható az ország vonattal is.

Első Holland utunk során jutottam el Hágába is. Hága (hollandul Den Haag, hivatalosan ‘s-Gravenhage azaz a gróf erdeje) Hollandia közigazgatási és politikai központja, az ország fővárosa azonban Amszterdam. A számos látnivaló közül építészetileg az egyik legimpozánsabb – különösen a nem túl sok monumentális épülettel rendelkező Hollandiában – a Béke palota.

A Béke Palota a városközponttól kicsit távolabb eső Carneigepleinen található. A teret nem véletlenül nevezték el Andrew Carneige-ről, a híres amerikai iparmágnásról és mecénásról, ugyanis jelentős összeggel támogatta a Béke Palota megépítését. Az eklektikus stílusú épületben (nagyrészt neoreneszánsz, gótikus és klasszicista elemekkel) működik az Állandó Választottbíróság, az ENSZ Nemzetközi Bírósága, továbbá a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia. A székház építésének ötletét felvető amerikai diplomata, Andrew Dickson White szerint a Béke Palota “…a béke temploma, ahol az ajtók mindig nyitva állnak, ellentétben a Janus-templommal, ahol háború esetén zárva vannak”.

Sajnos belülről ezt az épületet sem láttuk, így van okunk visszatérni Hágába.

80 képpel Európa körül (1)

Utazni nem lehet, így hát az emlékeimbe utazom el. Mivel Európát még sosem hagytam el, nem akartam a fellengzős “Föld körül” címet választani. Végeredményben az utazás számomra emlék-, élmény- és tapasztalatgyűjtés is (sokak számára trófeagyűjtés lett, és rettentően bosszant, amikor emberek hazatértük után nem tudnak beszámolni úti élményükről).

Az első kép kicsit beugratós.

A figyelmes Olvasó persze nem hagyja megtéveszteni magát, ez a kép nem készülhetett Egyiptomban, hiszen az Európán kívül van. Való igaz, ez az óegyiptomi templom Madridban van, egészen pontosan itt. A templomot az aszuáni gát építés miatt bontották le és építettek fel újra a Parqua del Oeste területén (ami szintén elég megtévesztő elnevezésű, ugyanis ez a Nyugati park).

Az i.sz. 2. században épült templom Ízisz és a gyermek Hórusz tiszteletére létestült. A templom építést egy kusita király kezdte meg, majd a ptolemaioszi dinasztia tagjai és Augustus és Tibériusz római császárok folytatták.

Sajnos a templomot belülről nem tudtuk megnézni, ugyanis időlegesen zárva volt és az épület körüli medencében sem volt víz, mely emlékeztetni hívatott a Nílusra. Ennek ellenére a templom ugyanazt az időtlen méltóságot sugározta, mint maga az óegyiptomi kultúra.

Írás

avagy írás ebben a kijárási tilalomnak álcázott, valójában cselekvési szinten ellehetetlenített és ellehetetlenült állapotban, mely egy fél tucat cselekvésre korlátoz, melyekben bár elmélyült és kiteljesült e szöveg szerzője, aki azonban mégis szenved mint a) a (kivert, vékony szőrű) kutya b) katona dolog c) a veszett (és megint kutya!). E nehéz időkben nem segít már Cseh Tamás halhatatlan (ugyan, ne vicceljünk már, szegény ő is elment rég) sora sem: Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs.

A rövid abszurd bevezető után a főtéma: az írás. Egyszerűen szembe hazudnám Olvasóimat, ha azt írnám: nincs időm írni. Még az is csak féligazság lenne, hogy nincs hozzá kedvem. Ha elheverednék Freud doktor híres kanapéján, minden bizonnyal gyorsan fény derülne a dologra. Szokáslény vagyok, gondosan kondicionált állat. A gondosan, szokásosan élő megszokja saját szokásait! (mecsoda zseniális mondat! Nyomtassuk polóra! Insta-oldalt neki!).

Leszoktattam magam az írásról a blogomon és ez a téma annyira örökzöld, hogy jobb is, ha már itt abbahagyom és nem untatom vele magam (meg különösen az Olvasókat).

Fogalmazzunk prózaibban (bár hogy máshogy, igaz írtam egy verset nemrég, az első fele jó és ihletett, a második vacak. Csak hogy meglegyen a ma oly fontos online-élménye az Olvasónak: 3,5 percig kerestem, mert nem tudtam hova tettem.

Közös a konyha, közös az ágy

Már közös a múlt is,

Meg a halál, mely itt settenkedik

Mindenütt.

Lezárt napjaink boldogsága,

Árnyékot vet rá koronája, hátha

Túléljük s mint bárka, úszunk a vízesés felé.)   

Tehát próza, nem cizella.

A napok egyhangúak, a tevékenységlista rövid: bevásárlás (sétával egybekötve), séta (bevásárlással egybekötve), főzés, írás, olvasás, sorozat- és filmnézés, állásra jelentkezés, levelezés, alapszükségletek kielégítés (evés, ivás, kávé, cigi).

Apropó olvasás: hatalmas élmény volt Huxley disztopiáját elolvasni (disztopiát olvasni disztopikus időkben: micsoda perverz ötlet). A „Szép új világ” című regényben az emberiség csupán kellemes dolgokkal foglalatoskodik, minden rossz érzésre ott a Soma nevű gyógy-/kábítoszer. Ha lenne Somám, valószínűleg napi szinten szedném.

Apropó Szép új világ: a regényben mindenkit gyerekkora óta kondicionálnak. Azon kaptam én is magam, hogy e válságos időkre kondicionálódtam.  Vagy az idő kondicionált engem. Végeredményben mindegy, a lényeg, hogy egyfajta rezignációval, de elfogadtam a helyzetet, amiben vagyok. Amiben mind vagyunk.

Másképp fogalmazva (Yorick Spiegel evangélikus teológus híres Trauerbewältigung-ját alapul véve):

Sokk: a fenébe korona!

Kontrolált szakasz: beszerzek maszkot, kézfertőtlenítőt, tonikot (a maláriánál segített, nem?), néha dohányzok (állítólag segít, de valószínűleg inkább árt)

Regressziós szakasz: na itt a korona, meg a harmadik lockdown első meghosszabbításának második átmeneti szakasza. Idealizálom a helyzetet, tagadom a negatív oldalait, van elég negatívum így is a hírekben.

Adaptáció: elfogadtam, ez van, korona van. Változtatni ezen nem tudok és nem is lehet. A gyásznál egy fokkal jobb, hiszen van remény „ősi szabadságjogainak” visszaszerzésére (nota bene: a magyarságnak ez beletelt pár száz évbe, amikor meg szabadok lettünk – megszabadultunk a Habsburgoktól –  nem volt az egészből igazán köszönet. Egyesek azóta is gyászolnak. Még a regressziós szakaszba se jutottak el).

Így teltek hát eddig koronás napjaim.

Sokszor leírtam már: csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy ha rossz a helyzet, akkor minden rossz. A legszorultabb helyzetben is vannak szép momentumok.

Remekül szórakoztam az elmúlt hetekben Fran Lebowitz netflixes sorozatán. Zseniális egy nő (Nádasnál: zsidónő), éles eszű, schlagfertig, humoros (stílusa emlékeztet Hanna Arendtre és Heller Ágnesre). Nem mindig értek egyet vele (bár számos dologban messzemenően), de imádom, ahogy mindenről van határozott és megfellebbezhetetlennek tűnő véleménye.

Imhát az írás végére a szerző jobban érzi magát. Letett valamit az asztalra, feltett valamit a képernyőre. Nem értkeli túl teljesítményt, reméli, jól szórakozott az Olvasó, egyetért – vagy még jobb estben vitatkozik – e sorokkal, talán majd hahotázik ő is Fran szardonikus élet- és városfilozófiáján. A szerző zsebében matat és keresi a Somát, de egy darabot se talál. Az ablakba áll, ereget egy-egy füstcsóvát a Gemeindbau irányába, ahol éppen rendőrök kísérnek egy kiskorút – izgalmas történt lehet, kár, hogy nem fogom hallani soha, bár ki tudja – az ablakokban az otthonszórakozók, otthonbulizók által produkált képernyőfények és hangulatvilágítások fényei villódznak. Tartsatok ki emberek, lefojtott életünk végén a felszabadulás érzése vulkánikus erővel robban majd. Csak meg ne égessen a láva. Kívánok szép estét, jó éjszakát. Holnap folytatjuk).

Szeretem…

Nehuatl nictlazotla in centzontototl icuicauh,

Nehuatl nictlazotla in chalchihuitl Itlapaliz

Ihuan in ahuiacmeh xochimeh;

Zan oc cenca noicniuhtzin in tlacatl,

Nehuatl nictlazotla

Szeretem a százhangú gezerigó dalát

Szeretem a jádekő színét

A virágoknak bódító illatát;

De mindezek felett téged szeretlek,

testvérem ember.

Fordító: Dupla

A vers szerzője Nezahualcoyotl akolva uralkodó, költő és filozófus (Mátyás király kortársa). A verset német és angol fordításból fordítottam. Még október végén néztünk meg egy remek kiállítást az aztékokról a Weltmuseumban. Ennek kapcsán kezdtem el az interneten az aztékok nyelvéről olvasni, melyet meglepő módon ma már nem is azték nyelvnek, hanem navatlnak hívnak (más európai nyelveken nahuatl). Még jobban meglepett, amikor rábukkantam Nezahualcoyotl verseire.   

Az azték kultúra távoli és idegen. Lenyűgöz a mitológiájuk, a tudás, mely ciklikusan értelmezi a világot. Félelemet gerjeszt az emberáldozatok gyakorlata, bár Amerika leigázás utána Europában a vallás nevében sokkal több embert mészároltak le kegyetlen módon. Elgondolkoztat kultúrájuk eltűnése, elhalványodása. Bár egyes nézetek szerint a rájuk erőltetett katolikus vallást mai napig nagyon sajátosan értelmezik és inkább az ő kultúrájuk olvasztotta be az idegent és nem fordítva.

Rövid fellélegzés volt, hogy megnézhettük ezt a kiállítást. November elejétől megint folytatódik ez a furcsa év.

Számomra nem volt soha nagy jelentősége a „történelmi eseményeknek”. ’89-ben az iskolában közösen megnéztük a köztársaság kikiáltását, a fél szemére vak, szadista és oktatónak teljesen alkalmatlan matektanárunk azt hümmögte, hogy „ti nem is tudjátok ennek az eseménynek a jelentőségét kellően értékelni”. Pedig tudtam. Örültem az autoriter rendszer bukásának. Csak nem gondoltam, hogy piros-fehér-zöldre festve visszatér majd 20 év múlva.

Szép dolog a történelem, de olyan korban élni, ami bekerül a történelemkönyvbe nem annyira jó. Emlékeim szerint sokat tanultunk Amerika meghódításáról, annál kevesebbet az ott élő népek kultúrájáról, isteneiről, mindennapjairól.

Biztos, hogy 2020 is kiemelt szerepet kap a jövő történelemkönyveibe. Alig szoktam hozzá az egymást követő korlátozásokhoz, épp lélekben készültem a következő kijárási tilalomra, amikor itt egy szélsőséges terrorista több embert megölt és sokakat megsebesített. Éppen azon az estén terveztük, hogy az újabb lockdown előtt még bemegyünk a belvárosba barátokkal találkozni, de aztán meggondoltuk magunkat.

Az ilyen történelmi időkben, talán a legjobb időszerűtlennek lenni. És navatl költészettel foglalkozni.   

Tudom, hogy…

írni kellene. Valójában írok is, csak nem ide. Úgy tűnik, mintha a világ a feje tetejére állt volna, pedig lehet, hogy éppen most áll a talpán. Egymást követték a nyárzáró események, de itt még mindig nyár van. Ma pl. 30 fok, de estére rendre lehűl, különösen itt a város északnyugati csücskében. Már az se zavar, ha tűzi a nap az ablakot.

Naplóba való információ, hogy a nagy lazaságban majdnem visszaszoktam a cigire. Az utóbbi időben elszívtam egy-egy szálat. Aztán volt olyan nap, amikor többet. Azt napokig megint semmit. Aztán egyet-egyet. Előnye ennek a dohányzásnak, hogy érezni a nikotin hatását, úgymond “megüt”. A hátránya, hogy azon kapom magam, hogy az a napi egy szál hiányzik. Összhangban a tudományos ismeretekkel csak megerősíthetem, hogy a nikotin az egyik legpotensebb drog. Most éppen küzdök kicsit az elvonással. Lásd: Szenved-/ély/és, lásd még: Cseh Tamás: a tapasztalatra, a szenvedésre vonatkozó sorai.

Volt egy-két remek napunk Grazban, majd talán írok róla. Graz, Ausztria második legnagyobb városa remek hely. Vidéki városainak jobb, ha sorba se állnak… Az emberek lazák és közvetlenek, remek modern építészet egészíti ki az alapvetően barokk stílusú várost. A terek olasz hangulatot árasztanak, igazi négyszögletes Piazzák, középen szobor, egy-két étterem. Az árnyékolók az Olaszországból megszokott spaletták. Naponta más utcazenésszel találkoztunk hazafelé menet.

Apropó zene: a Post quarantine songs nevű gyűjteményembe majd 50 számot gyűjtöttem össze az elmúlt hetekben. Vágytam az újra, a változatosra. Persze akad közte sok régi kedvenc. Például ez a remek darab, mely egy folyóról szól. Lásd még: sodrás, elragadtatás.

Boldogság válság idején

Csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy egy válságos időszakban minden rossz. Valójában talán éppen a válságos időszak velejárója, hogy sokkal jobban értékeljük az örömöket, mint a prosperáló, “magukkal sodró” időszakokban. Könnyű megszokni és természetesnek venni a jót.

A korona-válság elválaszthatatlanul összeforrt a dupla 20-as évvel (és ezzel máris megteremtettem az összefüggést a blogom neve és a bejegyzés között). Voltak akik – különösen amíg nem volt teljesen tiszta, milyen irányt vesznek az események – szenzációhajhászó módon a XIV. századi pestisjárványhoz hasonlították a mostani pandémiát. Persze ez túlzás – tessék elolvasni Boccaccio Dekameronjának az ide vágó részét, és azonnal kiderül, milyen hatalmas a különbség. Hasonlóak azonban az emberek által adott reakciók: sokan megpróbálnak radikálisan szakítani korábbi szokásaikkal, kivonulnak a társadalomból, minimálisra csökkentik embertársaikkal a kontaktust. Mások most csapnak csak bele igazán, hiszen egyszer élünk, és ki tudja még meddig. A magam részéről próbálok a teljes izoláció és a felelőtlenség közötti skálán valahova középre besorolni.

A nagy kultúrhistorikus, Egon Friedell szerint a pestisjárvány közvetlenül vezetett a középkori világkép megrendüléséhez és tette lehetővé a reneszánszt. Lehet ebben valami, hiszen a reneszánszban a korábban pogánynak tartott elemeket visszaemelték a kultúrába, mit sem törődve azzal, hogy ezek valójában nem is voltak kompatibilisek a kereszténységgel. A pestis alapvetően kérdőjelezte meg a jó és igazságos Isten létét. Hiszen miféle Isten az, amelyik a jámbor keresztények millióit pusztítja el?

A korona járvány nem kérdőjelezte meg alapvetően a kapitalizmus alapvetését, csupán megmutatta, újra emlékeztetett bennünket arra, hogy lehet másképp is élni. Valójában egy rövid időre legyűrte a piac mindenhatóságát hirdető rendszert és az emberek egészségét állította a központba. Akkor is, ha sokak számára diktatórikusnak tűnik, ahogy számos állam reagált a válságra.

Elmentem egyik korábbi kollégámmal ebédelni. C. évek óta a munkájának élt, keményen nyomta a túlórákat, amit pénzben meg is becsültek, de mindig csak másodhegedűs maradt. Éppen az év elején ismerkedett össze egy fiúval, innentől fogva pontban ötkor kilibbent munkahelyéről. Hamarosan át is költözött hozzá, most pedig feladja szingli élete utolsó bástyáját, a saját bérelt lakást. Éppen munkahelyet vált, rögtön két jó ajánlata is van. Vajon hogyan emlékszik majd vissza 5 vagy 10 év múlva a duplahuszas évre?

Nekem személy szerint pont egybeesett a korona-válság személyes, rég óta dédelgetett álmaim megvalósulásával. Szeretek dolgozni és nagyon jól tudom, milyen destruktív lehet a szabadság struktúra és felelősség nélkül, de valójában már a koronavírus megjelenése előtt arra készültem, hogy egy-két hónapra kilépek a napi munkavégzés világából. Paradox módon a korona-válság elősegítette terveim megvalósulást, akkor is, ha számos területen önmérsékletre kényszerített. Eddig ennek a válságos évnek a személyes szaldója azonban mégiscsak pozitív.