Ny. bepipult. Pedig aztán ő maga a nyugalom, flegmaság, önuralom. Egy szót nem szólt az ozorai kutyameleg miatt – pedig többszörösen érintette. De hogy hetek óta szöszmötölök az Ozora bejegyzéssel, kivágta a biztosítékot. Végül is író a lelkem. Íme hát. 

Negyedik alkalommal voltam Ozorán. Ozora rituálé.

Az Ozora fesztiválra való több hónapos készülődés – a mindig más frizurához a hajam növesztése – ugyanúgy része az élménynek, mint a fesztivál után az érzések, benyomások, kalandok feldolgozása. Minden Ozora fesztivál egy kicsit más volt, mindegyik után én magam is más lettem.

Ezúttal is megfigyeltem, hogy az Elsőozorázók átesnek a beavatási szertatáson: számukra – ahogy nekem is 2018-ban – az első alakalom csoda, ámulat. Szavakkal nehéz leírni, milyen élmény több mint egy hetet tölteni sátorban, a szabad ég alatt, elfogadni, hogy itt a természet az úr, mégis az utolsó porcikádban is érezni a szabadságot. Több tízezer ember, ahogy átlépi a kaput, mely fölött a „Welcome to paradise” felirat díszeleg, leteszi a konvenciók és a társadalmi normák diktálta távolságtartást, rosszindulatot és a gyanút, hogy ember embernek farkasa.

Az Elsőozorázók ráadásul egy több mint két évtizedes fejlődés, lassú, jól átgondolt építkezésének eredményét látják, mely – magyaros túlzás nélkül – világszerte egyedülálló. Szemben sok más fesztivállal a sátorozásra és a különböző tevékenységekre létesült épületek nincsenek elválasztva egymástól, így a sátorozókkal együtt minden fesztivál alkalmával egy több tízezeres város kel életre és tűnik el. Ráadásul Ozora nem csak a bulizásról szól: lehet jógázni, előadásokat hallgatni, műalkotásokat megnézni, főzni.   

Persze van ebben a leírásban egy adag idealizmus is, és az is igaz, hogy az első fesztiválomon rögtön az első napon egy német lány panaszkodott arra, hogy a fesztivál már nem a régi, ugyanis lopnak a sátrakból. A mi sátrunkból eddig soha nem tűnt el semmi, és senkit se ismerek, aki erről számolt volna be. Az is igaz, hogy a fesztivál az elmúlt években valamelyest kommercializálódott és a fesztiválozók összetétele is megváltozott. 2024-ben feltűnően sok volt a francia, amivel csak az volt a baj, hogy nehéz volt velük kommunikálni, ha nem beszélted a nyelvet. Idén az Izraeliek voltak feltűnően sokan, de erről majd később.  Azt se felejtsük el, hogy az elektronikus zene világának és az egész szcénának az egyik legnagyobb közhelye, hogy “régen jobbak voltak a bulik, az emberek jobban figyeltek egymásra, más volt a hangulat”. A közhelyek magva pedig alapvetően igaz, csak le kell hámozni róluk a felesleges sallangot.

Eddigi tapasztalataim alapján Ozora sosem az, aminek tervezed. Idén is autóval mentünk, így sokkal több felszerelést (azaz hasznos dolgokat) és kiegészítőt (meg lehetne lenni nélkülük, mint pl. fényfüzérek) tudtunk magunkkal vinni, ami látszólag növelte a kényelmet. Nem számoltunk azonban az extrém hőséggel. Hétfőn még kaptunk egy szokásos ozorai nyári zuhét, azonban keddtől kezdve napról napra melegebb lett. A hét végére az egyik legfontosabb napi feladatunk a hőség túlélése volt. Literszámra vedeltük a vizet, kétszer-háromszor zuhanyoztunk, óránként nedvesítettük be kendőinket, mely a fejünkre terítve hűsített és megvédett a naptól.

A hőség konstans, a hangulatunk hullámvasút volt.

A fesztivál első fellében ráadásul a zene is sokkal hangosabbnak tűnt, mint a korábbi években – ez valószínűleg nem csak szubjektív benyomás volt, mások is panaszkodtak rá. Így péntek reggel arról beszéltünk, hogy másnap hazautazunk, de estétre már kiváló hangulatban roptuk a tánctéren. Eredetileg hétfőn akartunk hazajönni, végül aztán vasárnapig maradtunk.

Számomra mindegyik Ozora fesztivál érdekes módon egybeesett a vég és logikus módon a kezdet érzésével. 2018-ban egy hosszú, meghatározó barátságnak lett vége, 2019-ben pedig ott volt ausztrál barátunk N., akivel a 15 000 kilométeres távolság ellenére is egy mélyebb kapcsolt alakult ki az elmúlt években. 2024-ben osztrák barátainkkal voltunk Ozorán, ők éppen akkor voltak egy-egy új párkapcsolat kezdeti szakaszában, mely mára megváltoztatta a csoportunk (a belső kőr) dinamikáját. Bár hagyományosan a véget a fájdalommal, a kezdtet az örömmel asszociáljuk, Ozorához kapcsolódóan megtanultam, hogy ez is viszonylagos.

2019-ben beszélgettem egy német lánnyal a Pumpui közelében, aki elmondta, hogy rengeteg fesztiválon járt már, de Ozorán egy olyan fajta szeretet és nyitottságot lehet tapasztalni, mely számos más fesztiválon hiányzik. Tény, hogy amikor a svájci Shankra fesztiválon voltunk, éppen az Ozorára jellemző nyitottságot hiányoltuk.

Idén tényleg több emberrel ismerkedtem meg és beszélgettem ez alatt a nyolc nap alatt, mint az elmúlt két évben. Érdekes módon a legtöbbjük nem ott él, ahol született: a marokkói IT-s, aki Budapesten él és dolgozik, a Kolozsvár mellől származó román lány, aki Koppenhágába költözött, a portugál robotikus, aki szintén a dán fővárosban telepedet le. Utóbbi kettővel egy szomorúfűz árnyékában ismerkedtem meg a tó közelében. Itt figyeltem fel M. re, egy hosszú hajú, ausztrál akcentussal beszélő sunny boyra. M. rendkívül hálás volt a szomorú fűz puszta létének, és elkeresztelte ex-barátnője után Verénának. Mint kiderült, M. eredetileg Németországból származik és jelenleg Perth-ben él (ahol N. barátunk is hosszabb ideig lakott). Ami kicsit mellbe vágott a kivándorlásnak indoka volt: a németországi belpolitikai helyzet és az ukrajnai háború miatt ő már nem érezte magát biztonságban Európában, ezért költözött Ausztráliába.

Ami a szeretet illeti, Bowie mester sorai jutnak eszembe: love is lost. 2024-ben egyértelművé vált a szervezők számára, hogy a terület és az infrastruktúra nem bír el negyven- ötvenezer embert. Idén limitálták a résztvevők számát 27 000-ben, mely látható különbséget jelentett. A korábbi években annyira hosszászoktam az ozorai tömeghez, hogy néha fura volt, hogy mennyire kevés az ember az étterem és az árusok utcája környékén. A számoknak azonban semmi köze a hangulathoz.

Feltűnt az is, hogy korábban sok kis költségvetéssel rendelkező fesztiválozó leste az étteremben, hogy ki hagyja ott a kajáját. Mivel a nagy melegben úgyse tudtam a számomra túlméretezett adagokat megenni, ezért sokszor odaadtam azoknak, akiknek láthatólag kopogott a szeme. Ezek az emberek idén teljesen eltűnteket Ozoráról.

Kicsit az volt az érzésem, hogy a fesztiválnomádok helyett a tehetősebb közép-osztály tagjaiból volt több a fesztiválon. Sokan nagy társasággal jöttek, így kevésbé voltak nyitottak új emberek megismerésére. Ezek közül a csoportok közül is kitűntek az izraeliek, akik nem tudták sem háborús traumáikat, sem arrogáns, törtető közel-keleti stílusokat a kapunál letenni. Közel voltam ahhoz, hogy beszóljak az egyiknek, de ez pont ellentétes lett volna Ozora szellemiségével. Idén második alkalommal volt izraeliek között késeléses incidens. Indulatból nyilván sokan azt mondják, hogy korlátozzák a számukat vagy tiltsák ki őket. Zimányi Árpád, az Ozora egyik főszervezője nagyon bölcsen azt mondta, hogy ilyenre nem fog sor kerülni, Ozora nem lesz aktuálpolitikai csatározások színhelye. Azzal, hogy alapvetően megváltozott a politikai helyzet Magyarországon az én viszonyom is megváltozott honfitársaimhoz. Sokkal szívesebben elegyedtem beszéde a büfés nénivel vagy a biztonsági őrrel, ugyanis nem mindig az járt az eszembe, hogy vajon “véresszájú fideszes”-e. Hosszú idő után először éreztem azt újra, hogy milyen jó, hogy beszélek és értek magyarul.

Az Ozora fesztivál azonban nem csak az idei nyár egyik kiemelkedő eseménye volt, hanem szervesen illeszkedett N. látogatáshoz, akit négy éve nem láttunk.

N. a bécsi pride napján érkezett június közepén. Két héttel később közösen elmentünk a pesti pridera és a rekkenő hőség ellenére végigmasíroztunk a Vérmezőig. Ezután N. még Bécsből háromszor elment Szlovéniába túrázni – sziszifuszi vállalkozás volt, kereste saját teljesítőképessége határait, tudva, hogy a kő mindig legurul. Együttlétünk csúcspontja Ozora volt, igaz, ő négy nap után Pestre utazott és Bécsben volt már, mielőtt mi hazaértünk volna. Közel két hónapig volt ezúttal Európában, ideje zömét velünk töltötte.

Ebben az időszakban úgy éltünk együtt, mint egy család. Mindenki erejéhez és kedvéhez mérten vett részt a közös tevékenységekben. Manus manum lavat –  a mondás eredeti, pozitív értelmében, miszerint szívesen teszel valamit a másikiért, tudván, hogy érted is tesz majd valamit. Szívem szerelme L. elhozta N-et a repülőtérről szakadó esőben és le- és visszavezetett Ozorára. Ozorán, miután hét-nyolc körül már kivetett bennünket a hőség a sátorból, mindig az ment palacsintáért és friss vízért, akinek éppen a legtöbb ereje volt aznap reggel. Itthon Bécsben is mindig megosztottuk egymás között a munkát és soha se volt az az érzésem, hogy kihasználnám vagy kihasználva lennék. Egy hullámhosszon voltunk. Szívesen nézett meg velünk olyan sorozatokat és filmeket, amit már egyszer látott. A hangsúly ugyanis nem azon volt, hogy ideálisan kihasználja az Európában töltött idejét és programokkal tömje tele napjait, hanem az együttléten, a közös élményeken.

N. inspirációra talált ittléte alatt, még azt is el tudom képzelni, hogy rajzsorozata híressé vagy legalábbis ismerté teszi.

Kiderült, hogy van egy közös kedvenc animénk, melyet én nem sokkal megérkezése előtt kezdtem el nézni. A legsokrétűbb, legérdekesebb anime, melyet valaha láttam, irodalmi minőségű. „Frieren – az utazás végén túl” első ránézésre egy fantasy anime. Feltűnő azonban, hogy a történet ott kezdődik, ahol egy nagyon fontos esemény lezárul: Frieren és barátai legyőzték a Démonkirályt, a történet mégsem erről a historikus eseményről szól. Hanem arról, hogy mit jelent a veszteség, az emlékezés és hogyan lehet újraélni az emlékeket. Frieren, bár egy fantáziavilágba csomagolva, arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent embernek lenni.

Ozorán elhatároztuk N.-el, hogy a Frierenben szereplő Himmelről faragunk egy reliefet a löszfalba. Az animében ill. a mangában Himmel egy kissé nárcisztikus hős, akinek rettentő fontos, hogy minél élethűbb szobrok készüljenek róla.

N. instrukciókat adott a relief elkészítésre, melynek nekifogtam miután ő már elment. A nagy hőség miatt csak egy cilindert faragtam ki, ebből akartam később kifaragni a fejet. Nagy meglepetésemre amikor később elmentem a megkezdett alkotásom előtt, valaki már befejezte és egy koponyát faragott ki. N-el biztosak voltunk benne, hogy Himmel ellenlábasai, a démonok fejezték be ezt a művet.

Az ozorai fáradalmakat majd az emlékezet kirostálja. A test erőre kap, megnyugszik és majd újra vágyni fog a közösségi élményre. A közös táncra, az ölelésekre, a beszélgetésekre, a szabadságra. Mint ahogy a pszichedelikus élményeknél is, úgy Ozora után is fontosabbak a tanulságok, mint maga az esemény. Persze esemény nélkül nincs mit tanulni. Az út végén túl egy újabb út vár.