10.10

Picit a számmisztikánál maradva és összekötve a blogom nevével: e szép dupla dátumon adták idén át az irodalmi Nobel-díjat az osztrák Peter Handkénak. Ez most azonban mellékes. 1946. október 10-én, mely akkor és idén is csütörtökre esett, megszületett Rás. Laudáció következik.

E napon még történt persze egy s más az apokaliptikus éveket megélt Európában. Rás (e szövegben a személyt és a bloggert nem különböztetem meg egymástól) történelmi pillanatban, Budapest ostroma idején a modern magyar demokrácia megszületésekor fogant. A későbbi Rás számára igen fontos volt a politika és a történelem, azon kevés ismerőseim közé tartozik, akik egy-egy fontos politikai-történelmi eseménynél valóban ott is voltak.

Mai szempontból nézve nélkülözésektől sem mentes, ám boldog gyermekkorát Budán éli, ahol eleinte kakasszóra, később a Ganz gyárszirénájára ébred. Hatéves korától mikró-világának központja a Vérhalom tér, innen nem messze a Józsefhegyi Kilátó környékén látta a szovjet tankokat 56-ban (ez azonban csak a szerző nagy embereket megillető legendaképzésének terméke. Valójában a Marcibányi téren Mechwart téren látta a szovjeteket – katonák, tank nélkül), egy ugrás az iskola, ahova járt (Áldás utcai Általános Iskola) és az Ady Endre utca, ahol édesanyjával élt.

És most lóugrásokban: 72 diploma az ELTÉ-n, történelem-orosz szakon, 74-75 MÚOSZ újságíróiskola, 73 gyakornok a Magyar Rádiónál (MR), 78-84 MR spanyol nyelvű adásait vezette, 84 Külföldi Adások Főszerkesztősége, Központi Szerkesztőség rovat-, majd szerkesztőségvezetője. 87 MR műsorigazgató-helyettese, 89-ben lemond e tisztségéről. 90-ben megszervezte a szomszédos országok nyelvén sugárzó műsorokat, később a kelet-közép-európai adásokat szervezte. 97-98 Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott, előbb a kommunikációs és sajtóirodán, majd a kabinetirodán, 6 hónapon át a miniszterelnök sajtótitkára volt. 98-tól szabadúszó, könyveket szerkeszt, tanít, önkéntes munkát végez.

E sorok szerzője 2008-ban ismerkedik csak meg Rással – aki apámnál mindössze pár héttel fiatalabb, így igen óvatosan indult a kapcsolatfelvétel. Miután blogomon már többször kommentelt, nevezett év márciusában írt nekem egy e-mailt (a továbbiakban: levél), melyet számos további levél követett, majd személyes találkozás és egy komolyabb törést is átvészelő barátság. Egy barátság, mely kissé mindig is féloldalas volt és feltehetően mélyrehatóbb változásokat eredményezett a kezdeményezőnél.

Laudátorként azonban nem tisztem erről írni. Annál inkább az ünnepeltről. Rás klasszikus budapesti baloldali értelmiségi. Erősen rácáfolt arra a képre, amit nagyszüleim keresztény-nemzeti gondolkodású generációja “kommunistának” nevezett. Mondhatnám azt is, hogy a XX. századi Magyarország sorsát meghatározó középosztályból származtunk mindketten – csak éppen az én családomnak a század első felében, az övének a másodikban állt inkább a zászló. Önképzés és tájékozottság, szépirodalom és magas kultúra, társadalmi felelősség – ezek Rásnak mindig is központi értékek voltak.

Hogy meg ne feledkezzem Rásról, a bloggerről: internetes naplójában nemcsak saját élettörténetét dolgozta fel, hanem szép, személyes hangvételű írásokban rajzolta meg Budapest topográfiáját (lásd bal oldalt a menüben), a szóudvar sorozatban szabadon képzet-társított, és olvasónaplót is írt irodalmi élményeiről. És ott van még vagy száz írás mindenféle más témában.

Sokat tanultam tőle, különösen a XX. század történetről és a szovjet-orosz történelemről rendelkezik hatalmas lexikális tudással. Dettó igaz ez a marxizmusra, melyet azonban nem alkalmaz túlzott elvakultsággal.

Lényében Rás valójában igen konzervatív – bár politikai értelemben alapvetően elutasította a magyar “konzervativizmust”, amelyről ma már kiderült, hogy valóban kevés köze van a nyugat-európai típusú keresztény-konzervatív vonalhoz. Igen korán látta, hova fog vezetni Orbán Viktor országlása, de tanító jelleggel szóba állt híveivel.

Világlátott ember. Útjai után rendre megjegyezte írásaiban és beszélgetéseink során, hogy miért jobb mindenütt mint Magyarországon. Bár nem értettem ezzel mindig egyet, időközben én is erre az álláspontra helyezkedtem.

Lukácsista. Lassan, de rendszeresen leússza a magáét a “téli” szezonban, nyáron a Külkerpark rendszeres vendége. Ő vett rá, hogy én is lukácsista legyek. Épp hogy csak leszoktam a dohányzásról, amikor először elmentem vele a Lukácsba és 10-15 perc után levegő után kapkodva kijöttem a vízből. “Kicsit erőltetni kell” – mondta. Nem éppen empatikusnak tűnő megjegyzése hatott, ugyanis innentől fogva vált rendszeres tevékenységgé számomra az úszás.

Magyar-zsidó-magyar. Az identitás ingoványos területére érve: Rás mélyebben ismeri a magyar kultúrát mint én, erősebben is kötődik talán az országhoz és a nemzeti kultúrához. Azon egészséges patrióták közé tartozik, akikkel a csőcselék nemzetiek nem tudnak mit kezdni, leginkább csak gyalázkodni, érezve, hogy belőlük csak-csak hiányzik valami. Még bonyolultabb zsidó identitása: érdeklődik múltja és származása iránt, de talán nem sokkal fontosabb neki, mint a szeme színe. Adottság. Ettől hat “zsidósága” természetesnek és szimpatikusnak.

Végezetül egy dal, hisz a Laudátor szerint Bowie mesternek minden élethelyzetre van egy dala. Thursday’s child azaz csütörtöki gyerek…

Advertisements

Végül is… (5)

sikerült a napi bejegyzés, pont úgy, ahogy elterveztem, 5-éig. Aztán tegnap leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy kipihenjük az előző két napot. Miután környezetemben sokan vannak, akik szeptemberben ill. októberben születtek, már-már az az érzésem, hogy novemberrel kezdődik az újév.

Tavaly vettem észre először, hogy megvisel a tél. Sötétben kelek és sötétben érek haza. Néha heteikig nem látom a napot. Idén megpróbálok egy másik kerek tárggyal (D-vitamin) urrá lenni ezen az állapoton.

No de elég a kesergésből: öltöny, nyakkendő, mókuskerék…

K6

Interpretáció (4)

Számomra lélegzetelállító a Radiohead dala, az Exit music, melyet az Umbrella Academy-ben (UA) hallottam.

Az UA-ban a hetedik epizód végén hallható a befejező montázs alatt. Ebben a formában elsősorban a sorozatra és a képsorokra vonatkoztattam a dalt, de persze érdekelt, hogy eredetileg mire utaltak a dal sorai. Ha nem tudjuk mi ihlette a dalt, sok mindent bele lehet interpretálni (és erre számos példát találtam a neten). Én is azon törtem a fejem, hogy miről szólnak ezek a fájdalmas, szomorú sorok: egy menekülő pár, akik valószínűleg szerelmi halálra (ahogy a művelt német mondja: Liebestod) készül és ebben akar örök békét találni. A story persze ismerős, és valóban a Romeó és Júlia 1996-ban filmes adaptációjához íródott az Exit Music.

A filmet is többször láttam, a zenéjét külön sokszor meghallgattam, mégsem emlékszem erre a dalra. Az agy állítólag rostálja a negatív élményeket (persze lehet, hogy csak az enyém. Meg persze, most ez tényleg negatív? Lásd még: katarzis).

Sokan erőltettetnek tartják, ahogy a 96-os film az eredeti művet interpretálja. Mivel megtartották az eredeti szöveget, de a XX. századi Amerikába ültették át Veronát, a lőfegyverek márkaneve kard ill. tőr (sword, dagger) volt, így nem kellett hozzányúlni az eredeti szöveghez. A szereposztás szerintem bravúros, még arra is figyeltek, hogy Júlia anyja egy viszonylag fiatal nő legyen, hiszen a középkorban a nők nagyon korán szültek, tehát amikor lányaik a pubertásba léptek, az anyák még a harmincas éveik közepén voltak.

Különben csak ajánlani akartam egy dalt…

K5

NC, 4.10; 4/5.10 (3)

Kellemes, már-már megható véletlen, hogy Nick Cave éppen ma, születésnapom előestéjén hozta ki új albumát, a Ghosteen-t. Nick Cave, amikor megkapta az MTV Music Awardot, nem vette át, azzal indokolva, hogy “ő nem ló és nem kíván lóversenyen részt venni”. Mindig is kedveltem azokat, akik nem-et tudtak mondani, szembe mertek menni a mainstreammel vagy éppen vették a fáradságot, és az árral szembe úsztak. Persze sokaknál ez pózzá válik, és olyankor már nem igazán autentikus. Nekem is hosszú időbe telt, amire megtanultam nemet mondani, ugyanis szófogadó, illedelmes gyereknek neveltek. Ennek persze számos előnye is volt (ma egy ügyfelünk külön megköszönte, hogy kedvesen, normálisan beszélgettem el vele. Hja, nem mondok mindig és mindenre nem-et), ugyanakkor levetkőztem azt a szokásomat, hogy mások minden áron meg akarjak felelni.

Nick Cave magasról tojik az elvárásokra, elsősorban saját művészi útját követi. Már az előző albuma, a Skeleton tree is nagyon kontemplatív volt, dalai lassúak, költőiek és sokszor szomorúak.

Nem szoktam koncertekre járni, de amikor 2017-ben Bécsben járt Cave, elmentem a Stadthalléba. Lenyűgöző volt. Egy-egy dal közben, amikor finoman és halkan énekelt, olyan csönd lett a teremben, hogy egy leejtett tűt hallani lehetett volna. A közönség soraiban különben több apát is láttam, aki fiával jött meghallgatni a punk egykori fenegyerekét.

Apa és fia: Nick Cave egyik fia, Arthur 2015-ben lelte halálát Brightonban, miután lezuhant egy kőszikláról. Feltehetően Arthur egy barátjával LSD-t vett be és az igen erős hallucinációk vezettek a balesethez (Albert Hofmann, az LSD feltalálója óva intett az LSD rekreációs célú használatáról!). 15 éves volt. Én meg 44 leszek.

Az érzelmes, költői és szomorú Nick Cave stílusa ugyanúgy illik ehhez az őszi naphoz, mint az, hogy első alkalommal 4-én kezdem el ünnepelni a születésnapom (számmisztika 4 – 44), mely majd átnyúlik az 5-ébe. Felkapom a bordó cipőm (Put on your red shoes and dance the blues – Bowie) és egy közeli klubba fogok táncikálni.

Valahogy a születésnapjaim mindig magunkban hordoztak egyfajta kettősséget: az örömöt, hiszen saját szempontból is fontos esemény, hogy lettem, és a szomorúságot, hiszen minden születésnap emlékezet a múló időre.

No de most …

K4

Kép/regény/sorozat (2)

Egy bécsi könyvesbolt tulajdonosa említette egy interjúban, hogy nem csodálkozik azon, hogy az olvasás visszaszorul. A Netflixen és más csatornákon számos jó, színvonalas sorozatok láthatók, így érthető, hogy még az értelmiségiek is könnyen elcsábulnak és esténként nem egy regényt vesznek a kezükbe, hanem lehuppanak a TV elé.

Számomra természetes volt a tévézés, családi házunk majd minden szobájában volt egy készülék. A nyolcvanas években a TV ablak volt Nyugat-Európára: jóval előbb, mint más honfitársaim, láttam a Dallast, az osztrák rádióból előbb értesültünk a csernobili katasztrófáról, számos művészfilmet láttam a kilencvenes évek elején az ORF késő esti kulturális blokkjának, a Kunststückének köszönhetően. Ettől függetlenül gyerekkorom óta szerettem olvasni és nem riadtam vissza a nagyregényektől sem.

A hagyományos TV-csatornákat Bécsbe költözésemmel végleg száműztem otthonunkból. TV helyett igazából egy nagy képernyőnk van és elsősorban a Netflix kínálatából válogatunk. Ahogy egyre több ember (a huszonéveseknél és fiatalabbaknál a túlnyomó többség), én is úgy gondolom, hogy nincsen szükségem előre meghatározott programra, azt szívesebben állítom magamnak össze. A filmekkel szemben leginkább sorozatokat nézek, ezek ugyanis sokkal komplexebb történeteket tudnak elmesélni, mint egy másfél órás film.

A szépirodalom mellett mindig is szívesen olvastam képregényeket. Pár évvel ezelőtt fedeztem fel a képregény-irodalomban megkerülhetetlen alapművet a Watchmen-t, melyből egy elég jó film is készült. A filmet legalább háromszor láttam, az intrója Bob Dylan dalával egyszerűen zseniális. A képregény és a film hasonló dolgot sugall: a szuperhősök is csak emberek, tele gyarlósággal és hibákkal. A Watchmen a nyolcvanas évek amerikai metropoliszainak eldurvuló világát idézi, ahol a szuperhősök a mindennapi élet részét képzik.

A műélvezet egészen új, magasabb szintje számomra a The Umbrella Academy, mely először képregényként jelent meg (történet: Gerard Way, művészeti alkotó: Gabriel Bá, színező: Dave Stewart, betűk Nate Pikos), majd sorozatot is csináltak belőle. Érdekesen módon a képregény sokkal keményebb és kegyetlenebb, mint a 10 részes sorozat, melynek egyelőre csak az első évadát forgattak le.

A sorozatot már láttam és most nézem meg másodszor, a képregénynek még csak a második füzetnél tartok. Ezzel gyakorlatilag egy miniuniverzumba vagyok, ahol ugyanazt a történetet többféle módon előadva ismerem meg (ennek komoly hagyománya van az ázsiai elbeszéléseknél). No meg mindig is szerettem a lineáris idővonal felbontást: Nádasnál, Wagnernél és Tarantinónál is.

Az Umbrella Academy hősei nagyon szerethető figurák, akiknek egész gyerekkora arról szólt, hogy szuperhősnek nevelték őket. Mindegyikük tele van testi vagy lelki sérülésekkel, ami nagyon emberivé teszi őket. És ki más lenne a kedvenc szereplőm, mint Klaus, aki meleg, excentrikus és szuper-képességének nyomasztó terhét, a halottlátást mindenféle kábítószerrel próbálja enyhíteni.

K3

Egyébiránt… (1)

… magam is meglepődtem, amikor visszaolvastam blogom szövegeit. Nem rosszak a szövegek, akkor is, ha ezek szemben első blogommal már monológok. Tetszik, nem tetszik, passzol ez a jelenlegi, elbuborékosodott világunkhoz (gondolom ismerős ez a jelenség: az internet és a mesterséges intelligencia elterjedésének köszönhetően a legtöbb ember csak a véleményét megerősítő hírekhez, információkhoz jut hozzá, így hódít a szektás elhülyülés. Ettől sajnos egyik politikai tábor, társadalmi csoport sem mentes). A blogok aranykorának vége, a Facebookon a 30 felettiek vannak már csak, a fiatalok átköltöztek az Instára és a számomra mai napig rejtélyes Snapchatra.  Miután nem követem a XX. és XXI. századi értelmiség új vallását, a kultúrpesszimizmust, nem látok ebben tragédiát. Rengeteg a tehetséges fiatal, nem gondolom, hogy silányabbak, mint mi voltunk vagy elődeink. Megváltozott a világ, sokkal nagyobb a kínálat minden területen. Van aki sodródik a változással, vak aki elutasítja, más kesereg miatta. Én megfigyelem. És nem teszek szigorú különbséget a korosztályok között, szívesen töltöm az időmet olyanokkal, akikkel megtalálom a közös hangot

Más: ezen a héten van a szülihetem. A szülihét ötletének jogtulajdonosa Dudi, ő vezette be, hogy a születésnapja előtti hét egyfajta várakozással teli ünnepi hét, amolyan ádvent. Ahogy Tolkien babói születésnapjukon, én is megajándékozom a velem ünneplőket. Egy napi bejegyzéssorozattal. Holnap írok újra.

K2

Már jó ideje…

ideje lenne írni valamit. Olvasóim száma, idei átlaga… szerény. Még az ihletnek se lennék híján, a körülményeket okolom talán. Próbálkoztam mindenfélével, próza, útibeszámoló, verses forma.  De hát ahogy megszokott volt régen, a napi blogolás, kérem, ugyanúgy megszokott lett a nem-blogolás. Vélem, lesz ez még másképpen.

Vissza zökkenni a régi vágásba, hogy újra kerek egész legyen minden, kerék. Kertelés nélkül írni azonban rendkívül fontos. Ezért megmarad ilyen röviden ez a pársoros.