Amerika-Amerika

Blogom címéhez méltó módon “dupla” bejegyzés következik. Mindemellett sajnos egyre inkább úgy látom, hogy ennek a blognak meg vannak számlálva a napjai.

2013 végén (egy rendkívül sikeresnek megélt év) és 2014 elején (mindenben az előzőév ellentéte, néha abban sem voltam biztos, hogy megélem a végét!) két könyvet olvastam párhuzamosan: Jack Kerouactól az “Úton”-t és Roberto Bolañotól a “Vad detektívek”-et. Emlékszem, 2014 tavaszán ott ültem gyerekkori szobámban és próbáltam magam – sajnos sikertelenül – a Vad detektívek segítségével álomba olvasni. Aztán egy-két hónappal később a két amerikai író könyve a könyvjelzőkkel együtt össze lett kötve, a könyvrakás a gangra került, a gangról teherautóra, onnan szüleim garázsa elé, együtt életem összes egyéb tárgyával halomba rakva (szívszorító pillanat, de hát ez hozzá tartozik az emigráció műfajához). Jól megszokott vita a szülőkkel, hogy szerintem könyv pincébe nem kerül, mert megrohad. A könyvek aztán új otthonunkba kerültek és ott figyeltek a polcon 9 hónapig.

Azt már nem tudom pontosan, hogy bécsi bérelt szobánkba átkerültek-e a könyvek 2015 májusában. A szoba méretei miatt korlátozott számú könyv és cipő került csak (életem tárgyi pillérei) első lakhelyünkre. Az év végére mindenesetre már itt voltak a könyvek, ebben a lakásban, ahol most is élünk.

No igen, habent sua fata libelli…

A két könyv értékét már az első olvasás során, 2014-ben is felismertem. Igazából azonban csak most éreztem rá a két szövegre.

Kerouactól az Úton megkerülhetetlen alkotás, nem csak irodalmi szempontból. Talán jobb is, hogy nem olvastam fiatal koromban, ugyanis 2007-ben angolul, majd 2011-ben magyarul is kiadták az ún. eredeti tekercset, melyben a szereplők már nem álnéven szerepelnek és az eredetileg trágárnak és vállalhatatlanak tartott szövegrészek is újra bekerültek a szövegbe . A szöveg egyik változata valóban egy több mint 36 méter hosszú tekercs formájában készült el. Ha már a könyvsorsot említettem: az Úton vége az eredeti tekercsen hiányzik, ugyanis megette egy kutya.

Az Úton “kísérleti irodalom”, mely szakít a regényírás tartalmi és formai hagyományaival. A szöveg, a regény eseményei magukkal sodortak. Úgy, ahogy egy átbulizott éjszaka egymást követő, az adott pillanatban összefüggéstelenek látszó eseményei visszatekintve egy élménnyé olvadnak össze.

Mindannyian lelkesek voltunk, hogy itt hagyjuk ezt a zavaros értelmetlenséget és korunk egyetlen nemes cselekedetének élhetünk: utazunk.

Jack Kerouac: Az Úton – Az eredeti tekercs, Európa könyvkiadó 2011, 205 oldal

Az Úton azonban számomra mégsem volt reveláció. Kerouac leírja fiatal korom érzését, de nem volt kiindulópontja, ihletője, a könyv így számomra nem kultikus jelentőségű. Mindig is szívesen utaztam, de nem vagyok világutazó, nem is habzsolom mohón az idegen országokat, kontinenseket (például nem voltam soha a címben említett kontinensen sem). Az Úton számomra elsősorban irodalmi alkotásként érdekes, nem pedig legendás szent szövegként.

Az Úton-t különben rendkívül gyorsan kiolvastam, ugyanis éppen digitális detoxon voltam.

A másik amerikai szerző Dél-Amerikából származik, eredetileg Chilében született, Mexikóban nőtt fel és Franco halála után Spanyolországba költözött. Roberto Bolaño eléggé felkapott szerző, ami különösebben nem befolyásolja értékítéletemet. Nem vagyok sznob és konzervatív módon mindig a szövegből indulok ki és nem abból, hogy mit kellene gondolnom a szövegről vagy szerzőről. A Vad nyomozók első fejezetét (Mexikóban elvesztett mexikóiak) születésem évére datálja Bolaño. A fejezet eseményei november 2. és december 31. között játszódnak, minden napra jut egy naplóbejegyzésszerű szöveg. A szövegben leírt események és szereplők gyorsan magukkal ragadtak, azóta nem tudom letenni a könyvet.

A könyv elején kézzel írott ajánlás található, melyet L. írt bele. Szokássá vált nálunk ugyanis az egymásnak ajándékozott könyvekbe egy szöveget beleírni, amitől mégiscsak személyesebbé válik a könyv és az ajándékozás aktusa is.

“Egy szóval szerénységem fel volt készülve – legalábbis fizikailag, ahogy mondani szokás – hogy megbírkózzon egy ilyen kaliberű út minden viszontagságával” R.B.

… mint ahogy én is felkészültem; mind fizikailag és lelkileg közös utunk további kalandjaira. Remélem e könyv téged is minimum edzésben tart!

Sok szeretettel születésnapodra,

L.

Budapest 2013

Ami azt illeti váratlan és hihetetlen utazás kezdődött alig három hónappal később. Kietlen, sivár halálvölgyén keltünk át, eltöltöttünk 9 hónapot egy kényelmes purgatóriumba, hogy aztán megérkezzünk az Ígéret Földjére. Szegény L. nem tudhatta, milyen rögös lesz az út első szakasza. Én se gondoltam. De közösen megbirkóztunk vele.

Ha már Chile és az Amerikák, akkor nem maradhat említés nélkül Nicolas Jaar (apja művész, Alfredo Jaar, született 1956, születésnapja David Bowie halálnak napja, de mindez merő véletlen). Szimpatikus, kísérletező kedvű alkotó, akinek mindig sikerül meglepnie valami újjal. Az elektronikus zene számára nem merő vidámság, mindig vannak nehezebben emészthető, már-már melankolikus szakaszok zenéjében. Talán egyszer majd élőben is meghallgathatom.

Kelet-kelet

Az első számot egy albán srác instagramján találtam, először nem tudtam eldönteni, hogy nem találom-e túl giccsesnek, poposonak. A szöveget elolvasva aztán meggyőztem magam és megosztásra érdemesnek találtam. Különösen szépnek találom a perzsa (farszi) hangzását ebben a számban.

A másik énekes viszonylag ismert, Asaf Avidan, aki a One Day című számmal lett nagyon népszerű. Egy dokumentumfilmnek köszönhetően lettem figyelmes további alkotásaira, különösen erre a számra, melynek szövege, bluesos-rockos hangzása teljesen lenyűgöz.

Doppeldupla

Tettem egy sétát a környéken. Az elmúlt két napban csak vásárolni mentem ki. Okkal. Megvalósítom amit oly rég óta akartam, s a körülmények ehhez ideálisak.

Nem vagyok hajlamos a nosztalgiázásra, az emlékek felidézése nem tesz érzelgőssé. Ez talán összefügg világlátásommal, az életről alkotott felfogásommal. Számomra az élet nem lineáris fejlődés, nincs se célja, se egyenes íve. Nem lehet veszteni, de nyerni se. Számomra az élet egy spirál, mely időről időre keresztezi saját vonalát, majd tovább kúszik. Nincs se fent, se lent, így az sem állapítható meg, merre kúszik a spirál.

Blogom címe (magyarul és németül a dupla szó) a bennem rejlő alapvető kettősségre utal. Már genetikailag is két nemzet keveréke vagyok, akkor is, ha felmenőim között valószínűleg ennél több nép tagjai is megtalálhatók. De mivel erről a kettőről tudok, ezt tekintem saját hagyományomnak. Városom eredeti címerének két irányba tekintő sasmadara is ezt hirdeti. Amíg Pesten éltem alig olvastam magyar szépirodalmat. Itt Bécsben éppen az elmúlt hónapokban tértettem át kizárólag magyar nyelvű irodalom olvasására. Más ember vagyok a munkahelyemen és más a magánéletemben.

Nincs ebben semmi különös, ahány nyelvi és kulturális határa van Európának, legalább annyi kettősséget produkált az öreg kontinens. Az alig pár szász éves nemzetállamok újraírták a történelmet és a kettősség helyett az egységet szuggerálják.

Az elmúlt hetekben egyetlen dolog tölti ki napjaim nagy részét. Írok. Évek óta az volt a vágyam, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez teljes embert kíván, én nem vagyok képes csupán hétvégéken ezzel foglalkozni a kenyérkereset mellett. Az öt napos munkahét nekem kizárta, hogy elmerüljek a történetben, együtt éljek az alakjaimmal, meghalljam szavuk és kielégítsem a szöveggel és a történettel szemben támasztott igényekeit. Alakjaim szeszélyesnek tűntek eleinte, de valójában csak számon kérik azt, ami alakjukból, való életbeli előképeikből, a történetben nekik kijelölt életpályájukból következik. Elmerültem hát a kilencvenes évek, meg az ezredforduló utáni Budapest világába. Nem egyszerű dolog ez. Újraélni ami egyszer volt és ami természetéből fakadóan egyedülálló volt, és nincs többé, elég fárasztó. Nem is annyira azért, mert elmúlt, hanem mert mindeközben tudom, hogy Budapesten ma is ott van – minden ellentmondásával – életemnek egy be nem teljesült változatának a lehetősége.

Sétám során magyar számokat hallgattam.

Az ellentmondásos főváros:

A vágy

A mutáló magyar fiúk

A kelet és nyugat találkozása

Kibogozás

Nagyon vulgárisan, nagyon profán módon talán azt lehetne mondani, hogy honvágyam van. Persze Őduplasága messzemenően tisztában van azzal, mennyire paradox ez az érzés. Kielégíthetetlen. Egyetlen – bár leginkább metafizikai – vigasztalásom, hogy életem spirálja időről időre keresztezi saját útját.

London 2009

Még korábbi blogomon jelent meg ez az írás 2009-es angliai utazásunkról. Emlékezetes, érdekes út volt. Utána évekig nem jutottunk el külföldre. Az eredeti bejegyzés 2009 júliusában jelent meg.

“Bár úgy terveztem, hogy Londoban is írok bejegyzést, erre nem került sor. Így sem volt elég a tíz nap mindenre, amit terveztünk. Rendkívül színes, fordulatos nyaralásunk volt és kicsit belepillanthatunk London és az ott élők mindenapjaiba is. Bár megnéztünk egy-két „kötelezőnek” számító látványosságot is, bátran kihagytunk olyanokat mint a Tower és a koronaékszerek vagy a London Eye. De igazából nem is a látnivalókról szeretnék írni, azokról bőven találunk információkat útikönyvekben és az interneten. Inkább egy sokrétű beszámolót írok arról, milyen is a londoni élet, mi foglalkoztatja a helybelieket és hogy látom „budapesti szemmel” a brit fővárost.

Mindezek előtt azonban egy fontos megjegyzés: ezúton is köszönjük Saintnek és Marknak a kiváló vendéglátást ideértve hitvesi ágyuk rendelkezésünkre bocsátást és a türelmet, mellyel viseltettek irányunkba.

Változó London 1996 vs. 2009

Tizenhárom év telt el utolsó londoni látogatásom óta és bizony sokat változott az angol főváros. 1991-ben 6.829.300 lakosa volt Londonnak, a legutóbbi népszámlálás szerint (2006) 7.657.300. A londoniak egyharmada külföldön született, 2006-os becslések szerint a lakosság 69 százaléka fehér, 13 százaléka ázsiai, míg 10 százaléka fekete. [2019 – 12 430 000, külföldön születettek aránya 2011 – 36,7%]

Csak azért sorolom fel ezeket a száraz adatokat, mivel alátámasztják azt a szubjektív érzésemet, hogy London utolsó látogatásomhoz képest sokkal színesebb és a városban mozgó tömeg nagyobb lett. Vasárnap délután az Oxford Streeten olyan tömeg hömpölygött, mint nálunk az augusztus 20-i tűzijáték után. Mint Marktól megtudtam, az egyetlen olyan nap az évben amikor elnéptelenednek az utcák karácsony. Máskülönben vasárnaptól vasárnapig tömött sorokban furakodnak az emberek felszínen és felszín alatt.

1996-ban meglepve figyeltem az angol felszíni közlekedést: az emberek fegyelmezetten sorban álltak a buszmegállóban, hogy feljussanak a Routmaster buszokra. A Routmaster az a hagyományos londoni kétszintes busz, melynek a hátsó részén is fel lehet szállni illetve igény szerint pattanni. Miután sok bátor brit sérült meg buszrapattanás közben, a városvezetés lecserélte ezeket a buszokat: részben olyan doubledeckerekre, melyeken csak  az első ajtón lehet felszállni, részben olyan egyszintese buszokra, melyek néha kigyulladtak. Ráadásul ezek az egyszintes buszok gyakran beragadnak a körforgalomba, még jobban megbénítva az eleve sok dugóval tarkított felszíni közlekedését. A britek másik szívfájdalma a felszíni közlekedéssel kapcsolatban, hogy a buszvezetők elkanászodtak. A busz alapvetően akkor áll meg – ha nincsen leszálló utas – ha leintjük. De láttam olyat is, hogy akkor sem állt meg, amikor intettek. A buszoknak elvileg a menetrendet jelző táblánál kellene megállniuk. Ehelyett ott állnak meg, ahol szottyan. Az első ajtó sokszor a várakozásra szolgáló hajlék elején vagy közepén áll meg, sőt ha több busz érkezik bátran kinyitják az ajtót a járdát az autóúttól elválasztó rácsnál. Szombat este egy ilyen rácson kellett átküzdenem magam, mely kissé megnyomta a lábamközét. Ránéztem a buszvezetőre, aki először majdnem mosolygott, aztán felvette a hűvös angol ábrázatot.

Mindennek ára van, főleg a privatizációnak

A felszíni közlekedés viszontagságaiért messzemenően kárpótolt a metró: továbbra is rendkívül jól átlátható táblákkal jelölik az útirányát, könnyen be lehet jutni a bérletnek megfelelő Oystercard segítségével és valóban gyorsan eljuthatunk oda, ahova szeretnénk. Igaz, hétvégén a felújítások miatt egész szakaszokat zárnak le. A mozgólépcsőn továbbra is érvényesül a brit fegyelmezettség: mindenki a jobb oldalra áll, aki nem, azt könnyen elsodorják.

Ennek a hatalmas, jól működő közlekedési rendszernek azonban ára is van: az 1948-ban a munkáspárti kormány által államosított metrót 2003-ban privatizálták (pontosabb private public partnership formájában működtetik), melynek eredményképpen rendkívül megdrágult a londoni tömegközlekedés.  Ha valaki Oystercard-ját egy hónapra tölti fel úgy hogy azzal mind a hat zónában utazni tudjon 127.90 fontot (40.000 forint) fizet érte. Igaz, a londoni átlagfizetéshez képest ez nem tűnik annyira soknak, főleg, hogy nem mindenkinek van szüksége mind a hat zónára érvényes bérletre, de a város lakói így is drágának tartják a tömegközlekedési tarifákat. Annyiban igazuk van, hogy statisztikailag a londoni tömegközlekedési a világon a legdrágább. A legutóbbi 2007-es áremelés nem érintett az Oystercardokat, ugyanis a városvezetés azt szeretné elérni, hogy lehetőség szerint minél többen használják ezt a névre szóló kártyatípust … talán azért is, mert így pontosan követhető az – esetleg törvénytelenséget elkövető – kártyatulajdonosok mozgása. Addig is azonban könnyedén megfigyelhetők az állampolgárok a zárt láncú kamerarendszeren (CCTV) keresztül …

A londoni közbeszédben fontos téma a CCTV. A város ugyanis olyan mértékben be van kamerázva, hogy az egyesekben félelmet gerjeszt. Ezért amolyan londoni közhely, hogy „zavar a bekamerázottság, de én úgysem követek el olyat, ami miatt félni kellene”. És ha már elkövetés, nézzük utunk egyik számomra legérdekesebb eseményét.

Old Bailey azaz Őfelsége Büntetőbíróság

Egy bíróság meglátogatása nem tartozik a hagyományos turisztikai látványosságok közé és persze nyelvismeret hiányában sok országban nem is nagyon érdemes ilyen programot szervezni. Én már itthon utánanéztem, hogyan látogathatunk meg egy igazi angol tárgyalást. Természetesen büntetőbíróságot választottam, hiszen ha már nyaralunk legyen egy kis szenzáció.

Nem messze a Szent Pál katedrálistól található az Egyesült Királyság Központi Büntetőbírósága, vagy ahogy a köznyelv nevezi az Old Bailey (az elnevezés különben különös: a bailey a cityt körbeölelő fal volt eredetileg. Hasonlóan furcsa a Scottland Yard elnevezés is, melynek semmi köze Skóciához, hanem egy közeli utcát hívtak így). A tárgyalások szabadon látogathatók, hacsak személyiségi jogok védelme miatt nincsen kizárva a nyilvánosság. A látogatást azonban szigorú feltételekhez kötik: nem szabad fényképezőgépet, mobilt, bármilyen táskát, élelmiszert vagy italt bevinni és ezek tárolására sem biztosítanak helyet. Tehát elindultunk egy-egy pénztárcával és kulccsal majd csöngettünk az épület oldalában lévő kis ajtón. Miután átestünk a biztonsági kontrollon felmentünk az emeletre, ahol egy kedves biztonsági őr tájékoztatott arról, hogy egy terrorista-tárgyalására beülhetünk. Azt is hozzátette, hogy odabent nem lehet beszélgetni, jegyzeteket készíteni … mire Dudi megkérdezte, hogy lehet-e levegőt venni? Az őr értette a viccet majd bebocsátást nyertünk a galériára.

Beültünk az első sorba majd hogy többet lássunk előrehajoltunk a párkányon. Mint kiderült ezt sem szabad, ugyanis a galériaőr ránk szólt, hogy üljünk egyenesen. Később rájöttem, hogy ennek az lehetett az oka, hogy az esküdtszék pont alattunk volt és egy ilyen ügyben fontos volt anonimitásuk megőrzése.

Engem is meglepett, hogy a vádlottak padján nem egy színes bőrű ült: a terrorizmussal megvádolt személy ugyanis egy angol szélsőjobboldali Neil Lewington volt (akit az eset részletei érdekelnek itt olvashat róla angolul). Sajnos Angliában a szélsőjobboldal már korábban is több erőszakos cselekményt követett el: amikor a Soho-ban jártunk Mark megmutatta azt a meleg helyet, ahol 1999-ben szögekkel töltött pokolgép robbant, megölve 2 és megsebesítve 81 embert. Ezt és további merényleteket a Fehér Farkasok elnevezésű neonáci szervezet vállalta.

Lewingtont hasonló merényletet tervezett, azonban időben elkapták. A tárgyaláson éppen azt taglalta a parókás ügyész rendkívüli részletességgel, hogy milyen tárgyakat talált a vádlottnál a rendőrség. Megfigyelhettük azt is, hogy egy hivatalszolga egy kis papírt visz az bíróhoz, melyen az esküdtszék által feltett kérdés állt. Ezt a bíró felolvasta, majd továbbította az ügyésznek.

Eddig csak filmeken láttam azt a brit bírósági szokást, hogy a tárgyalóterembe be- vagy kilépő személy a bíró irányába tiszteletteljesen biccent. Megerősíthetem, hogy ez a gyakorlatban is így van.

Tulajdonképpen nem láttunk semmi látványosat. Mégis, egy rövid időre érezhettük, hogy mit jelent a bíróság tekintélye, a hagyomány ereje egy olyan országban, melyben még ma is érvényesek több száz éves jogi dokumentumok.

Kiegészítés:

Régen nagyon szerettem ezt a sorozatot, mely szintén az angol igazságszolgáltatás problémáival foglalkozott:

A dolgok állása

Furcsa fordulatot vett kirúgásom története. Az eset már csak azért sincs teljesen lezárva, mivel perre mentem. Fura módon azonban éppen egykori főnököm dobta be kirúgásom után pár héttel a törülközőt. Többségi cégrészesedét eladja, senkitől nem búcsúzott el, a házba állítólag többé be nem teszi a lábát. Neki volt pénze, hatalma. Vágyta a dicsőséget. Mégis úgy esett, hogy én, bizonyos értelemben egy niemand az ő szemében, virtuális babérkoszorúval fejemen távoztam a barokk palotából.

Alakja tragikomikus. Robert Menasse szerint az osztrák közélet alapvetően tragikomikus. Ebben a jól kipárnázott jóléti demokráciában más a dolgok éle. Nem fáj, vág, szúr annyira az élet számos történése, mint odahaza. Egykori főnököm tragédiáját nagyravágyása, nárcizmus okozta. Talán még el lehet úgy navigálni egy hajót, hogy a legénység a kapitányt nem kedveli, de legalább féli és tudja, hogy képes elkormányozni a hajót a viharos vizeken. De ha már nincsen tisztelt a kapitány iránt, navigálni se tud és elmarta maga mellől az összes szövetségest, akkor előbb utóbb le kell köszönnie. Komikus volt mindenesetre, ahogy megpróbálta hazugságokkal előreverekedni magát a saját igazságához. Azt hallottam róla, hogy fiatal korában kilincseket suvickolt, hogy keressen egy kis extra pénzt. Felkapaszkodott a társadalmi ranglétrán, megmutatta, mire képes egy országúti késes fia (Országút Bécs egyik kerülete). Túl nagy falat volt neki azonban egy teljes vállalat átvétele, szerényebb módon is megvalósíthatta volna fiatalkori álmát.

Más: ez a blog remek “belső” napló. Az énblog előnye, hogy naplót írsz saját életerdőről, később mindig izgalmas visszaidézni a múltat szövegek segítségével. A kirabiyakán írtam 2010 június 30-án:

“Helyszín-, de nem témaváltás: Rás konyhájában Thomassal azt fejtegettük, hogy a facebook megjelenésével elválhat az ocsú és a búza. A facebookos, szöveges bejegyzések akár csökkenthetik az én-blogok jelentőségét. Minek írjon az ember mindenkinek, ha írhat csak azoknak, akiket tényleg ismer.

Bár az én-blogok között is akad érdekes, kiemelkedő teljesítmény, jellegüket tekintve különböznek a tematikus blogoktól. Igazából az, hogy levittem a kutyámat sétálni, elmentünk B-vel a plázába, sikerültek a vizsgáim – felejthető témák. Legalábbis akkor, ha nem ismerjük a szerzőt. Az énblogok közül talán csak egy-kettő emelkedik ki, azok, melyek fel tudnak mutatni valami különlegeset (pl. hogy telik egy egykori heroin függő élete). Esetleg a nagyon jó stílusérzékkel megáldott bloggerket még élvezettel olvashatjuk. De ez – egy képzavarral élve – törpe minoritás.

Szóval még mindig ott tartok, hogy minek szaporítsam az írott szót, ha már úgyis olyan szapora.”

De az alapproblémám, hogy míg a korábbi kultúrkoron csak-csak akadtak szép számmal látogatóim, olvasóim, itt alig. Szóval vagy marad a “belső” napló vagy visszatérhetek valamelyik korábbi blogomhoz.

Digitális detox

A digitális detox nem az én találmányom, van róla bőven irodalom a neten. Először a Tales of the city című sorozatban hallottam róla – a sorozat nekem helyütt különben túl csöpögős -, ha jól emlékszem a leszbikus leányzó éppen azért nem érhető el apja számára, mivel “digital cleansing” keretében nincs nála mobiltelefonom.

Tegnap én is kipróbálta egy 1 napos elvonást. Szombat este kikapcsoltam a mobilom, és ma reggelig be se kapcsoltam, továbbá a laptopomhoz sem nyúltam egész nap. Persze feltűnt a telefonom hiánya, offline móduszba váltottam. Nem tudtam megnézni pl. a jelenlegi és a követező nap időjárását. Délután sétálni mentem, ezt rendszerint megelőzi egy online-térkép tanulmányozása a telefonom, amire szintén nem volt lehetőség. Tegnap a parafa-falamon lévő Bécs térképről kellett leszednem a rátűzött cetliket ahhoz, hogy megtervezhessem az utam.

Tegnap nagyrészt Jack Kerouac: Az úton című regényét olvastam, melyet 2014-ben valahol a közepén abbahagytam. Újrakezdtem az olvasást szombaton, ma már – hála a vasárnapi detoxnak – a regény közepén tartok, ott, ahol hat éve abbahagytam. Az úton-nak van egy fantasztikus dinamikája, sodrása, a digitális detox alatt pont jó metadonként szolgált.

Sétám során kikapcsolt telefonom a zsebembe volt. Automatikusan nyúltam volna érte, mivel gyakran fényképezgetek útjaim során. Nem tettem. Helyette elmerültem a Donaukanal gyér forgatagában, a fantasztikus graffitikben.

A detox remekül sikerült, szerintem ezentúl rendszeresen meg fogom ismételni.

Könyvajánló: A kitömött barbár

“Kiürült a táj.

A kolerabiztosok minden munkavégzést megtiltottak: nem lehetett kihajtani az állatokat, nem lehetett betakarítani a termést, és árút adni-venni is csak akkor volt szabad, ha az adásvétel résztvevőit a megszabott időben kordon választja el. Az egyik letette az árút, azt klórmészben megfürdették, érte ment a másik, letette a pénzt vagy a cserébe szánt dolgot, az is klórmeszet kapott, s csak azután lehetett elvinni. (…) Az ember nélküli táj félelmetes volt és hatalmas: csak a katonai alakulatok, a halottaskocsik és az orvosok fekete szekerei mozogtak benne.”

Péterfy Gergely regényét, a “Kitömött barbár”-t még tavaly karácsonyra kaptam bátyámtól, a könyv gerincén piros pont jelezte, hogy ez fontos, lehetőség szerint még ebben az életben kiolvasandó könyv.

Bár minden bizonnyal vannak olyan irodalmi alkotások, melyek kortól, nemtől, származásától, valamint az éppen aktuális élethelyzettől függetlenül megérintik az olvasót, azonban a könyvek zömével mégiscsak úgy van, mint a párkapcsolattal: létezik egyfajta kémia, megfelelő idő és számos egyéb körülmény, mely végül egy boldog kapcsolatot eredményez.

A “Kitömött barbár” nálam eleve jó esélyekkel indult és ennek oka elsősorban nem a regényben nagyszerűen bemutatott, az 1830-as években Magyarországon is tomboló kolerajárvány kísérteties aktualitásában keresendő. Annál inkább a regény egyik főhősében, Angelo Soliman személyében, akinek életútjáról már egy kiállításkatalógus alapján viszonylag sokat tudtam. Angelo életének számos részeltét homály fedi, ezt rajzolja Péterfy újra a regény egyik cselekményszálában. A másik cselekményszálban Kaczinczy Ferenc életútja elevenedik meg, a bécsi évek, a Martinovics-féle összeesküvés eseményei, a kufsteini rabság, a szabadulás utáni nyomasztó évek Kelet-Magyarországon.

A regény nézőpontja is izgalmas, ugyanis az elbeszélő nagyrészt Kazinczy felsége, Török Sophie. Ennek kapcsán érdekes kérdés, hogy Péterfynek mennyire sikerül férfiként autentikusan megjelenítenie a női nézőpontot. Ennek megítélésére azonban nem vállalkozom, szimplán azért, mivel nem vagyok nő és arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy a női írók alapvetően másképp írnának, mint a férfi szerzők (pedig egyetemen jártam feminista nyelvészet szemináriumra).

A regényben Szolimán és Kazinczy egyaránt idegen, annak ellenére, hogy Szolimán társadalmi státusza alapján egyáltalán nem tekinthető szegény számkivetettnek. Az idegenség számomra fontos filozófiai és irodalmi téma, ugyanis meg vagyok arról győződve, hogy az idegenség érzése alapvetően emberi érzés, mellyel életünk során többször szembesülünk.

“Én az idegenséget – bár gyerekkorom óta tanultam – , még akkor sem tudtam megszokni, és szilárd volt bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyom, s idegenből bennszülött, otthontalanból hazaérkező, barbárból városlakó leszek, s úgy maradhatok magyar, hogy otthonosabb lesz számomra Bécs, amely minden jel szerint a befogadásomra készült, mint saját hazám, ahol idegenkedve fogadták egyéniségemet és terveimet”

A mondat második rész egy az egyben az én élettörténetem összefoglalása, ezen túl pedig jellegzetes, általános érvényű “magyar sors”. A “Kitömött barbár” mindenesetre számomra az élettelen magyar irodalom óráknak és az anyanyelvi versenyeknek köszönhetően szoborrá nemesedett Kazinczyt újra életre keltette.

Bécsi élet korona idején (folytatás, 41)

Tegnap gyönyörű tavaszi idő volt Bécsben és megbeszéltem kolléga- és barátnőmmel, K-val, hogy találkozzunk a Schwedenplatzon, hogy majd innen menjünk felfelé a Donaukanal mellett futó sétányon. A hírekben már olvastam, hogy az osztrák rendőrség több száz esetben szabott ki bírságot Bécsben azokra, akik nem tartják magukat a korona-vírus terjedését megakadályozni hivatott rendelkezéshez. Amire K-val találkoztam, már megjelent a hír, hogy a büntetések száma csak Bécsben elérte az ezret.

Otthon gondosan lemértem, hogy mennyi is pontosan az egy méter és K.-val szemben igyekeztem tartani is ezt a távot. A Donaukanal első látásra olyan volt, mint egy szokásos napsütéses tavaszi napon, csak azt tűnt fel, hogy az emberek rendkívül előzékenyen kerülgetik egymást, kiadós távolságot tartva egymáshoz képest. A balparton mentünk felfelé, s K. megjegyezte, hogy azért elég fura hangulat uralkodik itt. S valóban, kisvártatva a másik parton rendőrségi felvezetéssel száguldott végig egy mentőautó, hangosan szirénázva (Pesttel szemben Bécsben nem szokás a szirénát városi forgalomban automatikusan bekapcsolni).

Ahogy mentünk felfelé két rendőrségi kisbusz jelent meg, melyek lépésben haladtak a sétányon és megafonon keresztül figyelmezették a lakosságot a szabályok betartására. Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy olyan dolog történik velem, ami korábban még soha nem történt. Talán ezt nevezik történelmi pillanatnak. Felemelőnek nem nevezném ezt az érzést, talán inkább “elmelt” attól, amit korábban adottnak és valóságosnak tekintettem.

K. egy spanyol ismerősével telefonált. Vannak ismerősei, akik elkapták Spanyolországban a korona-vírust, tüdőgyulladással fekszenek otthon, hörögve veszik a levegőt. Arrafelé a rendőrség megpróbálja humorral kezelni a kijárás tilalom betartatását: a megafonon keresztül felhívják a lakosságot bújócskára és elkezdenek visszafele számolni.

A Donaukanal egyben Bécs graffiti Mekkája, elképesztő mennyiségű izgalmas falfirka látható itt. Az aktuális eseményre a graffitizők is azonnal reagáltak.

Tovább haladva a sétányon K. megpillantott szomszédját, aki ide helyezte ki a Home Officet, miután lakása nem túl nagy. A sétány melletti domb tetején ült a lány, én vulkáni köszöntéssel üdvözöltem, amit ő egyből viszonzott.

K. szomszédja egy németországi banknak dolgozik, egy hete még fel akart mondani és először Finnországba északi fény nézőbe menni, majd Isztambulban tovább ünnepelni annak tényét, hogy új életet kezd. Ez a terv most kútba esett.

Így mentünk tovább hárman és ezután már kizárólag csak a korona vírusról volt szó. A bizonytalanságról, a megváltozott prioritásokról, meg arról, hogy mindez egyben esély is arra, hogy másképp lássuk a világot és másképp viselkedjünk.

A villamosan hazafelé alig volt utas – elvileg nem is szabadott volna villamosra szállnom, hiszen nem munkába mentem és nem is másnak nyújtandó segítség miatt indultam útnak. Megfigyeltem ahogy egy sportszerkós srác a telefon sarkával nyomta meg az ajtónyitó gombot. Régi beidegződés, ugyanis a bécsi közlekedési vállalat, a Wiener Linien már korábban bevezette, hogy az összes ajtó a tömegközlekedési járműveken automatikusan nyílik.

Hazaértem. Itthon pedig úgy éreztem megint, hogy egy újabb vasárnapnak van vége. Jöhet a következő vasárnap…

K42