Igyekeztem jól szakaszolhatóan élni életem. Életem meghatározták a helyszínek, ahol életem. Kisváros (S. a konzervatív kisváros prototípusa), keleti nagyváros (Bp. azaz káosz és a kreativitás), nyugati nagyváros (vagy középső? B. mindenesetre jól kiszámítható és kényelmes). Amolyan művészlélekként vörös szálként végigfutott életemen az írás – ha jobban meggondolom, nem érzem jól magam, ha nem írhatok. Az internet lehetőséget adott, hogy a szokásos csatornák helyett (könyv, folyóirat) kiélhessem szenvedélyem. De el is vette azt a nyilvánosságot, melyben egy hagyományos értelemben vett író részesül.
Huszonnyolcévesen találtam meg életem fixpontját. Rendkívül hálás vagyok neki, hogy elvisel. Elkényeztetett polgári gyerek voltam, annak minden előnyével és hátrányával. Megtanított együtt érezni, megmutatta, hogy mi van a cseresznye és a torta habja alatt. Fura, hogy alapvetően stressz- és problémamenetes életre vágyunk. Pedig a közösen átélt kihívások kovácsolják igazán össze a kapcsolatot.
Jól ismerem őseim és felmenőim életét, sose akartam az ő életüket élni vagy folytatni. A kor kegye, hogy nem kell szüleink, nagyszüleink álmait beteljesíteni. De hordozzuk magunkban örömeiket, fájdalmaikat. Észrevétlenül ismételjük meg hibáikat, osztozunk gyengeségeikben, de erősségükben is. Lehet, hogy csak az agyam rendezi gárdába azt, amit tudok róluk. A nyugatról keletre menekülő protestáns őseim, akiknek mintáját követve megfordítottam a menekülés irányát. Ahogy ők, én is ragaszkodtam meggyőződésemhez – akkor hitnek hívták, ma politikának. Nagyszüleim, akik igazán viharos történelmi időkben éltek – de a kihívás sose fordította őket egymás ellen. Protestáns, szigorú, takarékos anyám, barokkos, az éltet élvezni tudó apám. Előbbi félelmei, utóbbi dühe.
Elnézve a fiatalabb generációt és a járványszerűen terjedő magányosságot, igen hálás vagyok azoknak, akik elkísértek ezen a hosszú úton vagy újra felvették velem a kapcsolatot. Mindenekelőtt Rásnak, akivel egy egyedülálló intellektuális kapcsolatot alakítottunk ki 18 évvel ezelőtt. R.-nek, aki az első barátom új hazámban. Nem minden barátság alakult ilyen sikeresen. Van aki elmaradt mellőlem, van aki meghalt.
Bár a huszadik században születtem, nem hiszem, hogy annak a századnak gyermeke vagyok. Számos tulajdonságommal, szokásommal, elképzelésemmel a világról egy lábbal a régi, a másikkal az új században állok. Néha elgondolkozom azon, hagyok-e örökül valamit ennek a világnak. Aztán gyorsan elvetem ezt a gondolatot. Annyi, a saját korában fontosnak tűnő, meghatározó ember tűnik el a feledés magányában. Ha van feladatom e földön, szerintem nem az, hogy az örökségemmel foglalkozzak. Okozni másoknak és magamnak egy-két boldog órát, támogatni másokat a nehéz időkben vagy a gyász óráiban reményt adni. A többi majd alakul. Eddig azt hiszem elég jól alakult. Nem vagyok toxikusan pozitív ember, nagyjából realista vagyok, egy jó adag optimizmussal.
Ahogy nagynéném mondta mindig: az életet nem lehet megoldani, csak élni lehet. Olvasóim remélem megbocsátják, hogy e számomra jeles napon – mely annyi magyar és nemzetközi tragikus eseménnyel van körülbástyázva – befejezem soraim. Megyek élek egy kicsit…
Még a mégolyan hétköznapi tevékenységek, mint pl. a dohányzás – pontosabban esetemben a hevített dohány fogyasztása – gyökerei is a mélybe nyúlnak. Ha kihúzod, lyukat ütsz a földbe. És csak miután kihúztad, jössz rá, milyen mélyre is nyúltak a gyökerek.
Az idei év elején, amikor először nekiugrottunk a leszokásnak, hozzáfogtam egy bejegyzéshez, melyet aztán nem fejeztem be.
“Ny. elővette szépen formatervezett makyáját és teátrálisan a levegőbe fújta a levegőt.
– Nocsak, nocsak. Hogy ezt is megéltem. 30 napja nikotinmentesen éled mindennapjait. Gratulálok. A visszaesési arány az első hat hónapban 97 %. Mint hű kísérőd én is abbahagytam.
– Ez igazán kedves Tőled. Azt hittem Te titokban még füstölsz – mondtam, amit Ny. egy nagy sóhajjal nyugtázott.
– Nem, ez amolyan egynullás dolog. Vagy csinálod vagy nem. Nem lehet kicsit csinálni, meg hol igen hol nem. Az igazat megvallva teljesen másképp alakult, mint korábban, főleg összehasonlítva azzal, amikor a hagyományos cigiről szoktunk le. Akkor idegesség, nyugtalanság jött rám, sokszor dühroham. Most három napig mély depresszióba süllyedtem. Gondolom a szerotonin-hiány tette, hogy nem ízlett a kedvenc ételem, nem kötöttek le a regények és mangák és még az előbújó napban sem leltem örömet. Aztán jött az a szakasz, amikor hajnalban ébredtem és nem tudtam újra elaludni. Végül pedig a szörnyű felismerés, hogy ami igazán hiányzik, az a rituálé.
– Mindig mondtam, hogy az ördög a főbejáraton kopog, de aztán a hátsó ajtó jön be. (…) – replikázott Ny., majd résnyire zárta szemeit, annyira, hogy már úgy tűnt, mintha aludna.”
Év elején nem sikerült leszokás, annak ellenére, hogy jól szlalomoztunk a szezonális depresszióval nehezített pályán. Pont utóbbi elől menekültünk Gran Canariára, ahol aztán a nyár és szabadság érzete miatt jó ötletnek tűnt elszívni egy-két szál cigit, ami különösen jól passzolt a Sangria Canariához. Egy hétre visszaszoktunk a hagyományos cigire, majd itthon – az ártalomcsökkentés jegyében – folytattuk a hevített dohánnyal, hiszen jött a tavasz, a nyár, N. Ausztráliából és a nyár koronája, Ozora. Ahogy Mark Twain mondta: a dohányzásról nagyon egyszerű leszokni, nekem már ezerszer sikerült (Giving up smoking is the easiest thing in the world. I know because I’ve done it thousands of times)
Aztán a naptári nyár végén ment a huzavona a végső nap kijelölésével kapcsolatban. Ny. zseniális mondatát tovább szőve: az alkudozás az ördöggel. Végül L. szülinapját jelöltük ki, ugyanis pont előző nap egy meleg pár esküvői mulatságára voltunk hivatalosak (azt osztrák-német különben ismeri ezt a szót: Mulatschag).
Így hétfőn nekifogtunk a megfoghatatlannak.
A dohányzást körül veszi, mintegy füstfelhőbe burkolja a szabadság nimbusza. Kultúrtörténeti szempontból ez összefügg Freud unokaöccse, Edward Bernays 1929-es PR-kampányával, amikor fiatal nőket vett rá arra, hogy egy húsvéti parádé során cigarettázzanak, majd az egészet egyfajta emancipációs, feminista aktusként adta el (a cigaretta, mint a szabadság fáklyája – Torches of Freedom). Nomeg Marlboro Man, a magányos coweboy, a naplementébelovaglás szabadságharcosa.
Visszatérve a bejegyzés kezdeti képéhez: kirántottam a dohánynövényt a földből, vizsgálgatom a gyökereket. Nem tudom, melyik ősöm volt az első, aki dohányzott. Talán üknagyapám, aki tajtékpipázott és rendelkezett egy szép pipagyűjteménnyel. A 19. században született, a második világháborúban halt meg, kilencvenakárhány évesen – halálának semmi köze nem volt a világégéshez. Nagyapám, dédnagyapám keményen dohányzott (és ivott is hozzá), mindketten sokkal fiatalabban haltak meg, mint apjuk/nagyapjuk.
A legkeményebb nikotinfüggő (anyám pontatlan, dühödt kifejezésével élve bagós) nagyanyám volt, aki még mosogatás közben is dohányzott. A rettenetes szagú munkás cigaretta ott füstölgött a mosogató szélén. 96 évesen halt meg – ezzel életkor tekintetében családi rekordot állított fel. Két stroke után, kilencvenes éves korában aztán abbahagyta a dohányzást, utolsó éveit egy otthonban töltötte, érfalait és erejét kikezdte a negyven-ötven évnyi intenzív kátránybevitel. Feltétezem, hogy a nikotinelvonás is szerepet játszott abba, hogy valamilyen antidepresszánst szedett utolsó éveiben. Aztán ott van egy-két nagybácsi, nagynéni, akik bár nem haltak bele, de öreg korukra igen megsínylették a füstölgést.
A világ dolgai nem fekete-fehérek, a dohányzás nem bűn, melyért a méltó büntetés valami szörnyű betegség.
A világ dolgai azonban nem olyan egyszerűek, mint ahogy első látásra tűnnek.
16 éves koromban, Ábrahámhegyen szívtam el első cigarettám. Jó erős Chesterfield volt. Megszédültem tőle, jól megcsapott, de nem csoportnyomásra folytattam. Ugyanakkor számos barátomat ismertem meg a hamutartó mellett. Az egyetemen a dohányosok egy összetartó csoportot alkottak. Ahogy telt az idő, fogyatkozott a számunk. 2009-ben aztán úgy döntöttem, elég volt. 11 évre abbahagytam a dohányzást. Majd teljesen logikus módon 2020-ban, a korona járvány idején, a kínzó impulzushiány miatt újrakezdtem (részben azért is, mert ekkor írtam a regényem, melyben a szereplők dohányoztak). Idővel átszoktam a hevített dohányra, erről már kétszer leszoktam, majd újrakezdtem. Legutóbb 2026 januárjában hagytam abba, erről szól a kezdeti bejegyzéstöredék.
Most újra nekiugrottam a leszokásnak. Az első három nap a legnehezebb, ez továbbra is igaz. A hevített dohányról valamivel könnyebb leszokni, ugyanis az elvonás nem olyan erős, nem jellemzőek a hagyományos dohányzásról való leszokást jellemző dührohamok. Ny.-nek azonban ezúttal is igaza lett: a neheze a hátsó ajtón jött.
A három napos spleen, enyhe rossz hangulat után, úgy a nyolcadik, kilencedik napon mély depresszióba estem.
„Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok;…”
A szokásosnál is nehezebben kecmeregtem ki az ágyból. Sötét fátyol borult rám, melyen keresztül a még mindig nyárias napsütés is szürke és jelentéktelen volt. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kimenjek. Úgy döntöttem, addig megyek, ameddig a lábam visz. Elindultam hát észak fele. Vagy jó fél óra elértem egy jól ismert épülethez. Az egykori döblingi idegotthonhoz.
A legnagyobb 12 évet töltött itt (pont ennyi éve élek Bécsben). Itt fejezte be életét Nikolaus Lenau is, akivel sokat foglalkoztam germanisztika tanulmányaim során.
Minden örömöm oda van már
Keselyüknek ebédje lett.
Amit ember az élettől vár
Vagy meghalt rég, vagy elveszett.
Ob jeder Freude seh ich schweben
Den Geier bald, der sie bedroht.
Was ich geliebt, gesucht im Leben,
Es ist verloren, oder tot.
Miután hazajöttem, leültem és egy kék lapra sok kis rajzzal feltérképeztem a depresszióm. A halál árnyékának völgyében jól jön egy térkép, hiszen az utat magam előtt nem láttam.
A depresszió betegség, melyre lehet gyógyszereket szedni, ha már nem akarjuk elviselni a fájdalamat, vagy annak hiányát, az üresség érzését. Egy armadányi módszer is van a depresszió kezelésre: séta, meditáció, jóga, sport, „jó gondolatok“. Amikor anyukám depressziós volt, azt mondta, hogy nem jönnek át a jó gondolatok. Agyunk egyirányú utcává válik, ahol hirtelen minden idegpálya ugyanabba a zsákutcába vezet.
Délután felmentem a youtuber és megnéztem egy interjút Nick Cave-vel. Cave az egyik legfontosabb művész az életemben. A fiatalkorában vad punk ma a szó legnemesebb értelmében vett lelkésszé vált. Egész életét végigkísérte a függőség: alkohol, heroin, nikotin. 2015-ben, abban az évben amikor Bécsbe költöztem, elvesztette fiát, Arthurt. Hét évvel később második fia, Jethro húnyt el.
“There is the inital cataclysmic event that we eventually absorb or rearrange ourselves so that we become creaturs of loss as we get older, that this is part of our fundemental fabric” “And this is not a tragic element to our lives but rather a deepening element”
„Van egy kezdeti, mindent felforgató esemény, amelyet végül magunkba szívunk, vagy úgy alakítunk át, hogy ahogy öregszünk, a veszteség teremtményeivé válunk; ez az alapvető lényünk része.” „És ez nem tragikus elem az életünkben, hanem inkább egy olyan elem, amely elmélyíti azt.”
Mint egy szikra a mélységesen mély sötét völgyben csillant fel ez a mondat. Eszembe jutott Pilinszky és Popper beszélgetése.
„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal – meséli a neves pszichológus -, és a katolikus költő megjegyezte:
Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját, és összeomlik.”
“A valóságban – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”
Meghallgattam Nick Cave Joy című dalát.
Ránéztem a cseréphalmazra, mely előttem hevert. Barátok, akik már nincsenek, szokások, melyektől meg kell válnom, emberek és tárgyak, melyek nekem sokat jelentenek. Mind elmúlnak. Nagyot sóhajjal nyugtáztam a felismerést. És kiléptem a fényre.
Ny. bepipult. Pedig aztán ő maga a nyugalom, flegmaság, önuralom. Egy szót nem szólt az ozorai kutyameleg miatt – pedig többszörösen érintette. De hogy hetek óta szöszmötölök az Ozora bejegyzéssel, kivágta a biztosítékot. Végül is író a lelkem. Íme hát.
Negyedik alkalommal voltam Ozorán. Ozora rituálé.
Az Ozora fesztiválra való több hónapos készülődés – a mindig más frizurához a hajam növesztése – ugyanúgy része az élménynek, mint a fesztivál után az érzések, benyomások, kalandok feldolgozása. Minden Ozora fesztivál egy kicsit más volt, mindegyik után én magam is más lettem.
Doppeldupla első atebaszja
Ezúttal is megfigyeltem, hogy az Elsőozorázók átesnek a beavatási szertatáson: számukra – ahogy nekem is 2018-ban – az első alakalom csoda, ámulat. Szavakkal nehéz leírni, milyen élmény több mint egy hetet tölteni sátorban, a szabad ég alatt, elfogadni, hogy itt a természet az úr, mégis az utolsó porcikádban is érezni a szabadságot. Több tízezer ember, ahogy átlépi a kaput, mely fölött a „Welcome to paradise” felirat díszeleg, leteszi a konvenciók és a társadalmi normák diktálta távolságtartást, rosszindulatot és a gyanút, hogy ember embernek farkasa.
Az Elsőozorázók ráadásul egy több mint két évtizedes fejlődés, lassú, jól átgondolt építkezésének eredményét látják, mely – magyaros túlzás nélkül – világszerte egyedülálló. Szemben sok más fesztivállal a sátorozásra és a különböző tevékenységekre létesült épületek nincsenek elválasztva egymástól, így a sátorozókkal együtt minden fesztivál alkalmával egy több tízezeres város kel életre és tűnik el. Ráadásul Ozora nem csak a bulizásról szól: lehet jógázni, előadásokat hallgatni, műalkotásokat megnézni, főzni.
Persze van ebben a leírásban egy adag idealizmus is, és az is igaz, hogy az első fesztiválomon rögtön az első napon egy német lány panaszkodott arra, hogy a fesztivál már nem a régi, ugyanis lopnak a sátrakból. A mi sátrunkból eddig soha nem tűnt el semmi, és senkit se ismerek, aki erről számolt volna be. Az is igaz, hogy a fesztivál az elmúlt években valamelyest kommercializálódott és a fesztiválozók összetétele is megváltozott. 2024-ben feltűnően sok volt a francia, amivel csak az volt a baj, hogy nehéz volt velük kommunikálni, ha nem beszélted a nyelvet. Idén az Izraeliek voltak feltűnően sokan, de erről majd később. Azt se felejtsük el, hogy az elektronikus zene világának és az egész szcénának az egyik legnagyobb közhelye, hogy “régen jobbak voltak a bulik, az emberek jobban figyeltek egymásra, más volt a hangulat”. A közhelyek magva pedig alapvetően igaz, csak le kell hámozni róluk a felesleges sallangot.
Eddigi tapasztalataim alapján Ozora sosem az, aminek tervezed. Idén is autóval mentünk, így sokkal több felszerelést (azaz hasznos dolgokat) és kiegészítőt (meg lehetne lenni nélkülük, mint pl. fényfüzérek) tudtunk magunkkal vinni, ami látszólag növelte a kényelmet. Nem számoltunk azonban az extrém hőséggel. Hétfőn még kaptunk egy szokásos ozorai nyári zuhét, azonban keddtől kezdve napról napra melegebb lett. A hét végére az egyik legfontosabb napi feladatunk a hőség túlélése volt. Literszámra vedeltük a vizet, kétszer-háromszor zuhanyoztunk, óránként nedvesítettük be kendőinket, mely a fejünkre terítve hűsített és megvédett a naptól.
A hőség konstans, a hangulatunk hullámvasút volt.
A fesztivál első fellében ráadásul a zene is sokkal hangosabbnak tűnt, mint a korábbi években – ez valószínűleg nem csak szubjektív benyomás volt, mások is panaszkodtak rá. Így péntek reggel arról beszéltünk, hogy másnap hazautazunk, de estétre már kiváló hangulatban roptuk a tánctéren. Eredetileg hétfőn akartunk hazajönni, végül aztán vasárnapig maradtunk.
Részlet az Ozora naplómból
Számomra mindegyik Ozora fesztivál érdekes módon egybeesett a vég és logikus módon a kezdet érzésével. 2018-ban egy hosszú, meghatározó barátságnak lett vége, 2019-ben pedig ott volt ausztrál barátunk N., akivel a 15 000 kilométeres távolság ellenére is egy mélyebb kapcsolt alakult ki az elmúlt években. 2024-ben osztrák barátainkkal voltunk Ozorán, ők éppen akkor voltak egy-egy új párkapcsolat kezdeti szakaszában, mely mára megváltoztatta a csoportunk (a belső kőr) dinamikáját. Bár hagyományosan a véget a fájdalommal, a kezdtet az örömmel asszociáljuk, Ozorához kapcsolódóan megtanultam, hogy ez is viszonylagos.
2019-ben beszélgettem egy német lánnyal a Pumpui közelében, aki elmondta, hogy rengeteg fesztiválon járt már, de Ozorán egy olyan fajta szeretet és nyitottságot lehet tapasztalni, mely számos más fesztiválon hiányzik. Tény, hogy amikor a svájci Shankra fesztiválon voltunk, éppen az Ozorára jellemző nyitottságot hiányoltuk.
Idén tényleg több emberrel ismerkedtem meg és beszélgettem ez alatt a nyolc nap alatt, mint az elmúlt két évben. Érdekes módon a legtöbbjük nem ott él, ahol született: a marokkói IT-s, aki Budapesten él és dolgozik, a Kolozsvár mellől származó román lány, aki Koppenhágába költözött, a portugál robotikus, aki szintén a dán fővárosban telepedet le. Utóbbi kettővel egy szomorúfűz árnyékában ismerkedtem meg a tó közelében. Itt figyeltem fel M. re, egy hosszú hajú, ausztrál akcentussal beszélő sunny boyra. M. rendkívül hálás volt a szomorú fűz puszta létének, és elkeresztelte ex-barátnője után Verénának. Mint kiderült, M. eredetileg Németországból származik és jelenleg Perth-ben él (ahol N. barátunk is hosszabb ideig lakott). Ami kicsit mellbe vágott a kivándorlásnak indoka volt: a németországi belpolitikai helyzet és az ukrajnai háború miatt ő már nem érezte magát biztonságban Európában, ezért költözött Ausztráliába.
Ami a szeretet illeti, Bowie mester sorai jutnak eszembe: love is lost. 2024-ben egyértelművé vált a szervezők számára, hogy a terület és az infrastruktúra nem bír el negyven- ötvenezer embert. Idén limitálták a résztvevők számát 27 000-ben, mely látható különbséget jelentett. A korábbi években annyira hosszászoktam az ozorai tömeghez, hogy néha fura volt, hogy mennyire kevés az ember az étterem és az árusok utcája környékén. A számoknak azonban semmi köze a hangulathoz.
Feltűnt az is, hogy korábban sok kis költségvetéssel rendelkező fesztiválozó leste az étteremben, hogy ki hagyja ott a kajáját. Mivel a nagy melegben úgyse tudtam a számomra túlméretezett adagokat megenni, ezért sokszor odaadtam azoknak, akiknek láthatólag kopogott a szeme. Ezek az emberek idén teljesen eltűnteket Ozoráról.
Kicsit az volt az érzésem, hogy a fesztiválnomádok helyett a tehetősebb közép-osztály tagjaiból volt több a fesztiválon. Sokan nagy társasággal jöttek, így kevésbé voltak nyitottak új emberek megismerésére. Ezek közül a csoportok közül is kitűntek az izraeliek, akik nem tudták sem háborús traumáikat, sem arrogáns, törtető közel-keleti stílusokat a kapunál letenni. Közel voltam ahhoz, hogy beszóljak az egyiknek, de ez pont ellentétes lett volna Ozora szellemiségével. Idén második alkalommal volt izraeliek között késeléses incidens. Indulatból nyilván sokan azt mondják, hogy korlátozzák a számukat vagy tiltsák ki őket. Zimányi Árpád, az Ozora egyik főszervezője nagyon bölcsen azt mondta, hogy ilyenre nem fog sor kerülni, Ozora nem lesz aktuálpolitikai csatározások színhelye. Azzal, hogy alapvetően megváltozott a politikai helyzet Magyarországon az én viszonyom is megváltozott honfitársaimhoz. Sokkal szívesebben elegyedtem beszéde a büfés nénivel vagy a biztonsági őrrel, ugyanis nem mindig az járt az eszembe, hogy vajon “véresszájú fideszes”-e. Hosszú idő után először éreztem azt újra, hogy milyen jó, hogy beszélek és értek magyarul.
Az Ozora fesztivál azonban nem csak az idei nyár egyik kiemelkedő eseménye volt, hanem szervesen illeszkedett N. látogatáshoz, akit négy éve nem láttunk.
N. a bécsi pride napján érkezett június közepén. Két héttel később közösen elmentünk a pesti pridera és a rekkenő hőség ellenére végigmasíroztunk a Vérmezőig. Ezután N. még Bécsből háromszor elment Szlovéniába túrázni – sziszifuszi vállalkozás volt, kereste saját teljesítőképessége határait, tudva, hogy a kő mindig legurul. Együttlétünk csúcspontja Ozora volt, igaz, ő négy nap után Pestre utazott és Bécsben volt már, mielőtt mi hazaértünk volna. Közel két hónapig volt ezúttal Európában, ideje zömét velünk töltötte.
Ebben az időszakban úgy éltünk együtt, mint egy család. Mindenki erejéhez és kedvéhez mérten vett részt a közös tevékenységekben. Manus manum lavat – a mondás eredeti, pozitív értelmében, miszerint szívesen teszel valamit a másikiért, tudván, hogy érted is tesz majd valamit. Szívem szerelme L. elhozta N-et a repülőtérről szakadó esőben és le- és visszavezetett Ozorára. Ozorán, miután hét-nyolc körül már kivetett bennünket a hőség a sátorból, mindig az ment palacsintáért és friss vízért, akinek éppen a legtöbb ereje volt aznap reggel. Itthon Bécsben is mindig megosztottuk egymás között a munkát és soha se volt az az érzésem, hogy kihasználnám vagy kihasználva lennék. Egy hullámhosszon voltunk. Szívesen nézett meg velünk olyan sorozatokat és filmeket, amit már egyszer látott. A hangsúly ugyanis nem azon volt, hogy ideálisan kihasználja az Európában töltött idejét és programokkal tömje tele napjait, hanem az együttléten, a közös élményeken.
N. inspirációra talált ittléte alatt, még azt is el tudom képzelni, hogy rajzsorozata híressé vagy legalábbis ismerté teszi.
Kiderült, hogy van egy közös kedvenc animénk, melyet én nem sokkal megérkezése előtt kezdtem el nézni. A legsokrétűbb, legérdekesebb anime, melyet valaha láttam, irodalmi minőségű. „Frieren – az utazás végén túl” első ránézésre egy fantasy anime. Feltűnő azonban, hogy a történet ott kezdődik, ahol egy nagyon fontos esemény lezárul: Frieren és barátai legyőzték a Démonkirályt, a történet mégsem erről a historikus eseményről szól. Hanem arról, hogy mit jelent a veszteség, az emlékezés és hogyan lehet újraélni az emlékeket. Frieren, bár egy fantáziavilágba csomagolva, arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent embernek lenni.
Ozorán elhatároztuk N.-el, hogy a Frierenben szereplő Himmelről faragunk egy reliefet a löszfalba. Az animében ill. a mangában Himmel egy kissé nárcisztikus hős, akinek rettentő fontos, hogy minél élethűbb szobrok készüljenek róla.
N. instrukciókat adott a relief elkészítésre, melynek nekifogtam miután ő már elment. A nagy hőség miatt csak egy cilindert faragtam ki, ebből akartam később kifaragni a fejet. Nagy meglepetésemre amikor később elmentem a megkezdett alkotásom előtt, valaki már befejezte és egy koponyát faragott ki. N-el biztosak voltunk benne, hogy Himmel ellenlábasai, a démonok fejezték be ezt a művet.
Az ozorai fáradalmakat majd az emlékezet kirostálja. A test erőre kap, megnyugszik és majd újra vágyni fog a közösségi élményre. A közös táncra, az ölelésekre, a beszélgetésekre, a szabadságra. Mint ahogy a pszichedelikus élményeknél is, úgy Ozora után is fontosabbak a tanulságok, mint maga az esemény. Persze esemény nélkül nincs mit tanulni. Az út végén túl egy újabb út vár.
Természetesen én is örömmámorban úsztam, meghatódtam az Orbán rendszer megdöntésének napján és után is. Miután hallottam Orbánt a kilencvens években az ELTÉ-n beszélni (a Politikatörténeti Intézet által szervezett előadássorozat keretében – mellesleg Torgyánt is) tudtam, hogy tehetséges, de veszélyes politikus. Első regnálásukat sem találtam túl szimpatikusnak, de a kiteljesedett Orbán-rendszert már kimondottan elviselhetetlennek éltem meg. Összecsomagoltam, elmentem, páholyból néztem a hazai eseményeket. Keményen és nyíltan kritizáltam a rendszert, annak fenntartóit és híveit. Naná, hogy örültem, hogy a magyarok (utolsó alkalommal én is) eltakarították a szemetet. De most nem erről akarok írni.
Tapasztalataim szerint ugyanúgy nem működik a visszatérése valami régihez, mint ahogy az újjászületés se – sem a magán, sem a közéletben. Nagyapám generációja és Antall József álmodozott valami olyasmiről, hogy ott folytatják ’89-ben ahol abbahagyták ’45-ben. Nagyon nem jött be. Torz, anakronisztikus katyvasz lett belőle. Az ország és lakói ugyanis negyven év alatt alaposan megváltoztak és nem kizárólag a kommunista/szocialista rendszer tudatos, eleinte erőszakos, később enyhébb társadalomformáló intézkedései miatt. A vallás és az egyházak a „szervesen” fejlődő Nyugat-Európában is háttérbe szorultak, a nacionalizmus vesztett erejéből, megkezdődött a társadalom elöregedése.
Ahogy a Tanúban is elhangzik: Hozott anyagból dolgozunk, Pelikán elvtárs. A magyar társadalom nem tud és nem is fog egy csapásra megváltozni. Persze a múlt bűneit meg kell neveznie és le kell számolni velük. Annyi minden nem volt rendben Magyarországon az elmúlt 16 évben, hogy oldalakon keresztül sorolhatnám a bajokat. Magyar Péter, a Tisza és az új magyar kormányzat egyelőre mindent meglepően jól csinál. Úgy, ahogy a Zoroasztrizmus hitvallása megköveteli: jó gondoltak, jó szavak és jó tettek.
Semmiképpen sem akarok ünneprontó lenni. Egy-két hete Magyarországon voltam, beleszippantottam a levegőbe, és a számban éreztem a szabadság ízét.
Magánéletemben azonban többször megtapasztaltam, hogy nem sikerült soha visszatérni valamilyen korábbi jó vagy ideálisnak hitt állapothoz. És ha visszatekintek az elmúlt fél évszázadra, sose születtem igazán újra – hanem lassan változtam, adaptálódtam vagy irányt módosítottam. Talán az egyik legfontosabb, amit elértem életemben, hogy démonaimmal megbékéltem, mi több, ma már barátok vagyunk.
Sokak e démonok a magyarok földjén. És nem csak az egykori Fidesz-hívőkre gondolok, akinek száma bár rohamosan megcsappant, még mindig kitesz 1-1,5 millió embert. Magyarország Kelet és Nyugat elegye, egyszerre urbánus és népi, nemzeti és nemzetközi – ezek a tendenciák régóta jelen vannak, de egyik se tudott egyeduralkodóvá válni. A legnehezebb feladat, ami a leendő kormányra vár az ellentmondások kezelése lesz. Sokan háborodtak fel a politikusok korrupcióján, miközben kicsiben maguk is éltek a korrupció eszközeivel. Nagyon nehéz lesz meghúzni a határt Mutyiországban, az elfogadható ügyeskedés és a társadalmilag káros korrupció között.
Valamikor szükség lesz újra egy rendes ellenzékre is. Ellenzékre – és nem ellenségre. Magyar Péternek nem kellene egy rossz szót se szólnia a Fideszre, az ország többsége számára ugyanis az nem ellenzéki párt, hanem az ország erkölcsi és gazdasági romlásáért felelős bagázs. Ez a bagázs alapból utálja Magyar Pétert és a Tiszát – így aligha várható el tőlük egy konstruktív ellenzéki magatartás.
Jelenleg tartanak még a mézes hetek – és remélem ez sokáig így marad. A változás legfontosabb kelléke az ország lakóinak bizalma a kormányzatba. Felébredtünk egy rémálomból – ideje körülnézni, hogy is nézi ki a bennünket körülvevő világ. Ha nem is túl szép a látvány, ebben kell élnünk. Nem hátradőlni és újabb álomba révedni.
Ifjúkorom munkamaniját rég magam mögött hagyva, egyben igazodva új hazám szokásaihoz a február végét ezúttal is a szigeten töltöm. Dolce far niente. Élni tudni kell.
Negyedik alakommal töltöm a telet a nappali nyárban és az esti tavaszban. Próbáltam a munkára gondolni, de nem ment. Testem-lelkem emlékszik arra, mint jelent a kanári szigeteken lenni. Nincsenek kötelezettségek, saját ritmusunkban töltjük napjaink. Az otthon megszokott napirendjének itt nincsen semmi értelme, ugyanis teljesen mindegy, mikor kelek fel, mikor eszem és mikor fekszem le.
Persze nehezen tudom elképzelni, hogy életformaszerűen így éljek. Ennek is csak a hétköznapi életem tükrében van értelme, a kemény, idén rekordszinten alacsony napsütéses órák számával, a rutinnal összehasonlítva. Diego valenciai kollégámat faggattam a minap arról, milyen viszonya a tengerhez. Azt mondta, hogy épp csak megmártózik néha benne, nyáron szívesebben tölti az idejét a nyaralójukban, amihez medence is tartozik. Ma már a pokol és paradicsom is relatív.
Hosszú időbe telt, amire megszokottam, hogy a szigeteken (legalábbis ahol mi voltunk) nagyrészt hiányzik a hagyományos városi struktúra. Itt ráadásul egy üdülőtelepen vagyunk. Sokáig töprengtem azon, hogy lehetséges, hogy itt még mindig létezik a Yumbo center és nem kebelezte be a karvalytőke. A mesterséges intelligencia segítségével ezt a rejtély is megoldottam a mostani utazásunk során. Az 1982-ben megnyílt bevásárló központ több száz tulajdonossal rendelkezik, a közös területeket a tulajdonosok közössége kezeli. A tulajdonosi struktúra miatt minden változtatása eldöntése és kivitelezése végetlen sok időt vesz igénybe. Az egész bevásárló központ így meglehetősen bazárszerű, kaotikus. Amikor első alkalommal voltam a Yumbóban, az egész hangulata zavaró volt, amióta tudom, hogy így mégiscsak megakadályozták, hogy amolyan Westen Endhez hasonló shopping mal legyen belőle, mely a gazdagokat még gazdagabbá teszi, igen szimpatikussá vált a „tervezett káosz”.
A sziget képe még furcsábba, ha belegondolok, hogy kilencven éve innen indította Franco azt a katonai puccsot, mely Spanyolország sorsát alapvetően meghatározta születésem évéig. Vajon mit szólna a Generalisimo, ha látna mivé lett a sziget, ahonnan akcióját indította. Európai nyugdíjasok békésen élnek együtt a világ minden szegeltéből érkező melegekkel. Ráadásul a sziget déli csücske a meleg szubkultúra, a vele járó hedonizmus fellegvára.
Viszonyom ehhez a szubkultúrához meglehetősen ambivalens. Születésemnél fogva részese vagyok, mégsem tudok azonosulni vele. Nem mintha nagyon ítélkeznék azokról, akik affektálnak, femininek vagy minden áron fel akarnak tűnni viselkedésükkel és öltözködésükkel. Mégis valami mesterkéltet érzek ezekben az emberekben, így ugyanúgy nem találom velük a hangot, mint újgizda honfitársaimmal.
Ennek a felszínes világnak azonban van itt egy gyönyörű ellenpontja: Maspalomas dűnéi, egyfajta ízelítő a végtelen sivatagból, mely nyugalmat ád a görgetésben megfáradt agynak. A homokszemek végtelen átrendeződése emlékeztet az univerzális ciklusokra. Ahogyan ciklikusan visszatérünk a szigetre, élvezzük, búcsúzunk tőle majd újra meglátogatjuk.
Violet: Nem tudhatom. Nem ismerős számomra ez az élmény.
Isobel: “How you hate to be wrong.”
Violet: “I wouldn’t know, I’m not familiar with the sensation.”
A Downton Abbey című sorozat zseniális kétsorosa kapcsán már napok óta motoszkál a fejemben a “szenzáció” szó. A magyar szó gyökere a latin sentire azaz tapsztalatni, érzékelni, ezt a jelentését azonban csak az angolban tartott meg. A magyarban ma már kizárólag valamilyen kiemelkedő, izgalmas eseményt jelent.
Sokat gondolkoztam róla, hogy a korom miatt érzékelem-e úgy, hogy sokkal kevesebb “szenzáció” van a világban és az én életemben is vagy esetleg tényleg a korszellemmel, a Zeitgeisttel függ össze a különleges érzésének az eltűnése. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Mert bizony alaposan megváltozott a világ az elmúlt két évtizedben.
Feltűnt például ez annak kapcsán, hogy R. New Yorkban volt. Régen ha valaki az Egyesült Államokban járt, az szenzáció volt, napokig, hetekig mesélt róla. Megváltozott utazási szokásainak miatt azonban ez ma már nem így van: ma úgy utazgatnak a legtöbben (középosztálybeli európaiak, észak-amerikaik, ausztrálok stb. és a több kontinens szerencséseibbjei) mint ahogy mi buszoztunk/vonatoztunk régén. A hátárátkelés régen önmagában szorongás, izgalom, megkönnyebüllés tárgya volt. Ami egykor egzotikus volt (pl. Thaiföld) az a legközépszerűbb, turisták milliói számára elérhető nyaralási desztináció. Persze más élőben látni egy helyet, de az internetet és a szociális médiát elöntő képeknek köszönhetően kevesebb meglepetés vár ránk, mint korábban. Régen az utazás privilégium volt, ma egyre inkább megvásárolható élmény.
Az insta és társai sok kis szenzációval szolgálnak, de ki is söprik az agyunkból a dopamint. De nincsen ez másképp az igényes internetes tartalmakkal sem. Olyan sok a jópofa videó, a nagyszerű újságcikk, elemezés, a jobbnál jobb film, sorozat, könyv, opera, hogy lassan úgy tűnik, hogy semmi sem emelkedik ki igazán a tartalmak végtelen tengeréből.
Valójában nem történt a világgal semmi. Velünk történt valami. El vagyunk árasztva információval, élménnyekkel, lehetőségekkel és nem vagyunk tőle boldogabbak. A hangulati mélypontok sokáig a művészek és a kábítószerélvezők privilégiuma volt. Ma mindenkinek (számos kis- és fiatalkorúnak is) ott van a zsebében a napi adag kábítószer. Lassan ráébredünk arra, hogy egy egész generációt drogoztattunk be és most csodálkozunk azon, hogy mitől olyan sok a depressziós, hangulatingadozással küzdő fiatal.
Majd minden blogomon téma volt a boldogság és a szenvedély kérdése. Utam elején persze számos célom volt, melyből sokat megvalosítottam és mindig fontos volt, hogy szenvedélyeimnek (is) éljek. Régen bolodogsággal töltött el, hogy minnél többet olvassak, áteléjek, tapasztaljak – ma attól vagy bolodog, ha tudatosan korlátozom az élmények, a szenzációk számát. A jót megismételni, a jóban élni, fontosabb, mint mindig valami újat keresni.
“Egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van” – ahogy már Shakespeare is megfogalmazta a Hamletban.
Eszembe jut egy emlék, 1996-ból. Ekkor kerültem Budapestre és kezdtem el járni a könyvtár szakra. Az ELTE Könyvtár- Információtudományi Intézete a Múzeum körúton, a földszinten volt. Az intézet belső része más szakokkal ellentétben nem volt mindenki számára elérhető. A bejáratnál csengetni kellett és csak után nyertek a kiválasztott hallgatók bebocsátást a szentélybe. Ez az exkluzivitás érzését adta (szakunk közkeletű szinonimája, a Ruhatár szak persze rögtön lehozott a realitás talajára). Az intézet leghátsó sarkában volt a számítógépes terem, itt találkoztam először életemben az internettel. A magyarországi internetnek volt egy saját oldala, egy Magyarország térképpel, ahonnan az összes oldal elérhető volt. Valahogy sikerült amerikába elnavigálnom, egy salemi boszorkányszervezet oldalára. Az egész hihtelenül izgalmas volt, olyan mintha egy teljes új világ nyílna meg számora.
Az én személyes profétám alig három évvel később már megjósolta, hogy az internet alapvetően fogja megváltoztani az életünket.
És íme, igaza lett. A szenzációs internet magában hordozta a szenzáció végét…
… ahogy Wagner Hollandija énekli egyik kedvenc operarészletemben. 2025 december 20-án volt hét éve annak, hogy elkezdtem ezt a blogot. Egy másik fontos évforduló volt tavaly májusban. Számomra is hihetetlen, hogy immár tíz éve annak, hogy (feltehetően végleg) hátat fordítottam egykori hazámnak. Szintén a tavalyi év fontos eseménye, hogy fél évszázados lettem (ehhez két születésnap is kötődött: egy nyári – ad analogiam – mely csak a 49 és háromnegyedik volt, és a rendes, melyhez éltem első meglepetésbulija kapcsolódik). Ezen kívül négy igen emlékezetes utazás bővítette világképünket 2025-ben.
A nemhivatalos nyári születésnapom nemhivatalos bulijának díszítése
Ehhez képest mindössze négy bejegyzésre futotta. Mindeközben Borneo korszakomat éltem (erről később, máskor), melyet próbálok lezárni. Sose voltam annak a híve, hogy a blogomon megszépítsem a valóságot – igaz, megcsúnyítani se akartam – ami azért is vicces, mivel eleve nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy valóság (humanoid pszeudóobjektív valóság talán).
Visszaolvastam az elmúlt két év bejegyzéseit. A kép, ami kialakul bennem magamról (mintegy annak, aki helikopterrel száll fölébe, s tudjuk mi így a táj) sajátos. Egyrészt hedonista [a tánc, mint jellegeztes bejegyzészáró motívum, a bulizás, szigetelés télen, nyáron, napfény, majd´ nagyzoló (,) barokk], másrészt gyászoló, már-már depresszív (Jani halála, halálának évfordulúja is most van, perszehogy januárban. Meg Bowie halálának évfordulója szintén, pont tegnap).
Dunasziget, Bécs
Különben ez így nagyjából korrekt ars poetica.
Nézegetve blogomat, találtam egy bejegyzéstöredkét:
“Nehéz az élet…
… nadrágba vasalni – mondogatta a fidesz-fasizmus szellemi fogságába került nagynéném. Van helyette másik, egy bécsi, nem vérrokon, de ideológiailag mégiscsak közelebb áll hozzám – azaz rokon. A szellem, a szív rokonait – bár ugyanúgy vitatkozunk velük, zsörtölődünk néha – legalább saját magunk választhatjuk.
Apropó rokon: nemzeti szintű rokonaink (lásd. sógorok) és az élet nehézsége között meglehetősen korán felismertem egy összefüggést. Akik szegényebb országból érkeznek ide (szakszóval: a félperifériáról), azoknak gyorsan feltűnik, hogy a legélhetőbb város a legpanaszosabb város is egyben. A félperifériáról nézve az itt élőknek nincs okuk panaszra (jó fizetés és közlekedés, ivóvíz, szociális háló stb. stb.). Ontológiailag azonban minden embernek van oka panaszra: megszületünk, élünk, meghalunk és mindenki körülöttünk ugyanezt az utat járja be. Ontólogiával foglalkozni persze luxus, ha el vagyunk foglalva azzal, hogy …
Apropó luxus: Eugene Healey brand-stratéga szerint ma az igazi státusz-szimbólum az idő. A luxust ugyanis a szűkösség határozza meg és a luxus-márkák ma már igen széles körben elérhetők. Luxus, ha valakinek annyi ideje van, hogy az azonnal jutalmazó (like-gyűjtés) online teret elhagyva beül egy kávézóba és egy könyvet olvas. Az én luxusom, hogy minden péntekem a szó legszorosabb értelmében szabad vagyok.”
Évek óta 4 napból áll a munkahetem, tehát tulajdonképpen írhatnék többet. Valamikor kizökkentem az írás szokásából, a szépen kitaposott utat benőtte a dzsungel. Ideje lesz újra járatlan utakra tévedni.
Magánmitológiánkban május elsejének legalább olyan jelentősége van, mint a nemzetközi munkásmozgalomban és a népi kalendáriumban. Bécsbevonlásunk dicsőséges napja. Kevés olyan döntés volt az életemben, melynek a hatása ennyire pozitív lett volna. E napon összefonódik személyes életem a város életével, a városé a világéval. Bécsben hagyományosan az egyik legnagyobb közösségi ünnep május elseje, ilyenkor már korán reggel dob- és trombitaszóval vonulnak a kerületi szociáldemokraták a városház irányába, ahol mindenféle rendű és rangú baloldali (anarchista, kommunista, szindikalista, ezen belül is perzsa, kurd, török) együtt ünnepel. Van mit, mert Bécs az egy héttel korábbi választásokon megmutatta a világnak, hogy egy nagy- és főváros lehet irigylésreméltóan élhető hely szociáldemokrata vezetéssel.
Mi mégsem itt ünnepeltünk, hanem a Vienna City Beach Clubban, egy szabadtéri transz-goa partin. Üdítő volt itt is a sokszínűség: ősgoások, köztük a döblingi alkesz goás szekció, akik nálunk a Spar előtt szokott idogálni, gen-z-sek baggy-naciban, Kerstinek a könyvelésről, tetkósok, festett körmű fiúk, rasztások és jól fésültek, amit akarsz.
A szeszélyes május legjobb arcát mutatta, egész nap nyárias napsütésben (a bátrabbak) meg a Dunában fürödtünk.
Ez a nap azonban más is jelent. Itt történt pár éve, hogy amikor ettem az Istenek húsából egyszer csak feltört belőlem a legmélyebb gyász. Ezért ezúttal is kimentem egyedül a Dunához és megemlékeztem azokról, akik már nincsenek velünk. Ezért is érintett meg Rás bejegyzése, ugyanis eszembe jutott DRC és Thomas, akiket utoljára éppen Rás bloggervacsoráján láttam.
Élet és halál egy – motyogtam a Duna parton, és visszamentem az élők közé táncolni.
És végül a nap jelentőséghez méltó zene (nem goa): a király a felkelő napot táncolja.
Szeretek utazni – egy országba zárt generáció gyermekeként ez nem csoda. De több ezernyi leutazott kilométer után – földön, vízen, levegőben – vágyom már az otthon nyugalmára, a telepes hétköznapokra. Pálmáim a könyvek lesznek, sivatagom a liszt, tengerem a fedett fürdő. Koromhoz képest még jól bírom, gyalog le- és felkaptatni Adeje hippi strandjára, megmászni a maspalomasi dűnéket, 6-ig táncolni egy pesti klubban.
Régebben nagy szó volt utazni, máshol élni. Ma már a világ legtermészetesebb dolga – legalábbis a nyugati féltekén – ide-oda repkedni, eltölteni egy-két hónapot Balin – a szomorú szigeten, ahonnan J. soha nem tért vissza. Semmiféle izgalmat nem érzek a határátlépéskor, nincsenek morcona határőrök, nem kell leadnom a személyim, amiért billétát kapok, nem kell izgulnom, hogy van-e elég valutám.
Az utazás – előképe a grand tour, melynek során a nemes ifjak tapasztalatokat szereztek, készségeiket fejlesztették vagy valamely nemibetegségre tettek szert – bizonyos értelemben egy “gesunkenes Kulturgut”, hisz ma is kötelezőnek érezzük bizonyos helyek és múzeumok meglátogatást. Másrészt egészségügyi utazás – régen a tüdőt kúrálták, ma inkább a téli depressziót.
A kül- és belföld fogalma is meglehetősen megváltozott. Itthon idegeben és odakint otthon. És még mindig azt mondjuk, hogy “felmegyek Pestre”, “kimegyek Bécsbe”. Pedig én már csak “Pestre megyek” és “Bécsben élek”.
Az utóbbi időben már élvezem Pestet (ami nekem Budapest, csak hogy bosszantsam a budai sznobokat) és néha olyan érzésem van, mintha megismétlődne az életem itt. Tegnap amikor lementem egy klubba, úgy éreztem magam, mint 27 (!) éve, amikor először mentem Pesten d’n’b buliba. Előtte egy komolyzenei koncerten voltam és a mellettem ülő apa és fia kapcsán elgondolkoztam: vajon hol élhetnek, miért csak ketten jöttek, milyen életük lehet ebben a városban?
A buliban az egyik DJ-vel beszélgettem, soroltam neki a helyeket, ahova jártam. A legtöbbről nem is hallott. Bár magam nem érzékelem, de egy ilyen beszélgetés újra nyilvánvalóvá teszi: elég komoly múltra tekinthetek vissza, több dolgot éltem meg, mint ami az arcomra van írva. És néha eszembe jut, hogy hátha már túl öregek vagyok ehhez. Aztán legyintek egyet, és tovább táncolok.
Újra itt. Imár harmadszor. Tèli lehangoltság passé. A telefonon pöttyögès a lènyegre szorít. Egy kèp.
A sziget Latinamerikára emlèkeztetne, ha jártam volna ott. Zárt közössègi lakhatás, autó nèlkül alig bejárható, nemtörödöm hanyagság – itt romos épületek, amott szemét. Ebben helyi és turista – persze nem mind – egyezik.
Íme a sziget múltjajelenejövője. Emlékezető, mily törékeny a civilizáció.
De addig is, míg újra eltörik: nap, barátok, tenger. Az argentin portásnak a bécsi télre panaszkodok. Ő a kanári örök nyárra. Ezért ő a hegyekben él. Talán majd egyszer én is. De most még nem. Élvezem Európa Balatonját, Füredèt (Teneriffe) ès Siófokját (Maspalomas).
