Amerika-Amerika

Blogom címéhez méltó módon “dupla” bejegyzés következik. Mindemellett sajnos egyre inkább úgy látom, hogy ennek a blognak meg vannak számlálva a napjai.

2013 végén (egy rendkívül sikeresnek megélt év) és 2014 elején (mindenben az előzőév ellentéte, néha abban sem voltam biztos, hogy megélem a végét!) két könyvet olvastam párhuzamosan: Jack Kerouactól az “Úton”-t és Roberto Bolañotól a “Vad detektívek”-et. Emlékszem, 2014 tavaszán ott ültem gyerekkori szobámban és próbáltam magam – sajnos sikertelenül – a Vad detektívek segítségével álomba olvasni. Aztán egy-két hónappal később a két amerikai író könyve a könyvjelzőkkel együtt össze lett kötve, a könyvrakás a gangra került, a gangról teherautóra, onnan szüleim garázsa elé, együtt életem összes egyéb tárgyával halomba rakva (szívszorító pillanat, de hát ez hozzá tartozik az emigráció műfajához). Jól megszokott vita a szülőkkel, hogy szerintem könyv pincébe nem kerül, mert megrohad. A könyvek aztán új otthonunkba kerültek és ott figyeltek a polcon 9 hónapig.

Azt már nem tudom pontosan, hogy bécsi bérelt szobánkba átkerültek-e a könyvek 2015 májusában. A szoba méretei miatt korlátozott számú könyv és cipő került csak (életem tárgyi pillérei) első lakhelyünkre. Az év végére mindenesetre már itt voltak a könyvek, ebben a lakásban, ahol most is élünk.

No igen, habent sua fata libelli…

A két könyv értékét már az első olvasás során, 2014-ben is felismertem. Igazából azonban csak most éreztem rá a két szövegre.

Kerouactól az Úton megkerülhetetlen alkotás, nem csak irodalmi szempontból. Talán jobb is, hogy nem olvastam fiatal koromban, ugyanis 2007-ben angolul, majd 2011-ben magyarul is kiadták az ún. eredeti tekercset, melyben a szereplők már nem álnéven szerepelnek és az eredetileg trágárnak és vállalhatatlanak tartott szövegrészek is újra bekerültek a szövegbe . A szöveg egyik változata valóban egy több mint 36 méter hosszú tekercs formájában készült el. Ha már a könyvsorsot említettem: az Úton vége az eredeti tekercsen hiányzik, ugyanis megette egy kutya.

Az Úton “kísérleti irodalom”, mely szakít a regényírás tartalmi és formai hagyományaival. A szöveg, a regény eseményei magukkal sodortak. Úgy, ahogy egy átbulizott éjszaka egymást követő, az adott pillanatban összefüggéstelenek látszó eseményei visszatekintve egy élménnyé olvadnak össze.

Mindannyian lelkesek voltunk, hogy itt hagyjuk ezt a zavaros értelmetlenséget és korunk egyetlen nemes cselekedetének élhetünk: utazunk.

Jack Kerouac: Az Úton – Az eredeti tekercs, Európa könyvkiadó 2011, 205 oldal

Az Úton azonban számomra mégsem volt reveláció. Kerouac leírja fiatal korom érzését, de nem volt kiindulópontja, ihletője, a könyv így számomra nem kultikus jelentőségű. Mindig is szívesen utaztam, de nem vagyok világutazó, nem is habzsolom mohón az idegen országokat, kontinenseket (például nem voltam soha a címben említett kontinensen sem). Az Úton számomra elsősorban irodalmi alkotásként érdekes, nem pedig legendás szent szövegként.

Az Úton-t különben rendkívül gyorsan kiolvastam, ugyanis éppen digitális detoxon voltam.

A másik amerikai szerző Dél-Amerikából származik, eredetileg Chilében született, Mexikóban nőtt fel és Franco halála után Spanyolországba költözött. Roberto Bolaño eléggé felkapott szerző, ami különösebben nem befolyásolja értékítéletemet. Nem vagyok sznob és konzervatív módon mindig a szövegből indulok ki és nem abból, hogy mit kellene gondolnom a szövegről vagy szerzőről. A Vad nyomozók első fejezetét (Mexikóban elvesztett mexikóiak) születésem évére datálja Bolaño. A fejezet eseményei november 2. és december 31. között játszódnak, minden napra jut egy naplóbejegyzésszerű szöveg. A szövegben leírt események és szereplők gyorsan magukkal ragadtak, azóta nem tudom letenni a könyvet.

A könyv elején kézzel írott ajánlás található, melyet L. írt bele. Szokássá vált nálunk ugyanis az egymásnak ajándékozott könyvekbe egy szöveget beleírni, amitől mégiscsak személyesebbé válik a könyv és az ajándékozás aktusa is.

“Egy szóval szerénységem fel volt készülve – legalábbis fizikailag, ahogy mondani szokás – hogy megbírkózzon egy ilyen kaliberű út minden viszontagságával” R.B.

… mint ahogy én is felkészültem; mind fizikailag és lelkileg közös utunk további kalandjaira. Remélem e könyv téged is minimum edzésben tart!

Sok szeretettel születésnapodra,

L.

Budapest 2013

Ami azt illeti váratlan és hihetetlen utazás kezdődött alig három hónappal később. Kietlen, sivár halálvölgyén keltünk át, eltöltöttünk 9 hónapot egy kényelmes purgatóriumba, hogy aztán megérkezzünk az Ígéret Földjére. Szegény L. nem tudhatta, milyen rögös lesz az út első szakasza. Én se gondoltam. De közösen megbirkóztunk vele.

Ha már Chile és az Amerikák, akkor nem maradhat említés nélkül Nicolas Jaar (apja művész, Alfredo Jaar, született 1956, születésnapja David Bowie halálnak napja, de mindez merő véletlen). Szimpatikus, kísérletező kedvű alkotó, akinek mindig sikerül meglepnie valami újjal. Az elektronikus zene számára nem merő vidámság, mindig vannak nehezebben emészthető, már-már melankolikus szakaszok zenéjében. Talán egyszer majd élőben is meghallgathatom.

Doppeldupla

Tettem egy sétát a környéken. Az elmúlt két napban csak vásárolni mentem ki. Okkal. Megvalósítom amit oly rég óta akartam, s a körülmények ehhez ideálisak.

Nem vagyok hajlamos a nosztalgiázásra, az emlékek felidézése nem tesz érzelgőssé. Ez talán összefügg világlátásommal, az életről alkotott felfogásommal. Számomra az élet nem lineáris fejlődés, nincs se célja, se egyenes íve. Nem lehet veszteni, de nyerni se. Számomra az élet egy spirál, mely időről időre keresztezi saját vonalát, majd tovább kúszik. Nincs se fent, se lent, így az sem állapítható meg, merre kúszik a spirál.

Blogom címe (magyarul és németül a dupla szó) a bennem rejlő alapvető kettősségre utal. Már genetikailag is két nemzet keveréke vagyok, akkor is, ha felmenőim között valószínűleg ennél több nép tagjai is megtalálhatók. De mivel erről a kettőről tudok, ezt tekintem saját hagyományomnak. Városom eredeti címerének két irányba tekintő sasmadara is ezt hirdeti. Amíg Pesten éltem alig olvastam magyar szépirodalmat. Itt Bécsben éppen az elmúlt hónapokban tértettem át kizárólag magyar nyelvű irodalom olvasására. Más ember vagyok a munkahelyemen és más a magánéletemben.

Nincs ebben semmi különös, ahány nyelvi és kulturális határa van Európának, legalább annyi kettősséget produkált az öreg kontinens. Az alig pár szász éves nemzetállamok újraírták a történelmet és a kettősség helyett az egységet szuggerálják.

Az elmúlt hetekben egyetlen dolog tölti ki napjaim nagy részét. Írok. Évek óta az volt a vágyam, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez teljes embert kíván, én nem vagyok képes csupán hétvégéken ezzel foglalkozni a kenyérkereset mellett. Az öt napos munkahét nekem kizárta, hogy elmerüljek a történetben, együtt éljek az alakjaimmal, meghalljam szavuk és kielégítsem a szöveggel és a történettel szemben támasztott igényekeit. Alakjaim szeszélyesnek tűntek eleinte, de valójában csak számon kérik azt, ami alakjukból, való életbeli előképeikből, a történetben nekik kijelölt életpályájukból következik. Elmerültem hát a kilencvenes évek, meg az ezredforduló utáni Budapest világába. Nem egyszerű dolog ez. Újraélni ami egyszer volt és ami természetéből fakadóan egyedülálló volt, és nincs többé, elég fárasztó. Nem is annyira azért, mert elmúlt, hanem mert mindeközben tudom, hogy Budapesten ma is ott van – minden ellentmondásával – életemnek egy be nem teljesült változatának a lehetősége.

Sétám során magyar számokat hallgattam.

Az ellentmondásos főváros:

A vágy

A mutáló magyar fiúk

A kelet és nyugat találkozása

Kibogozás

Nagyon vulgárisan, nagyon profán módon talán azt lehetne mondani, hogy honvágyam van. Persze Őduplasága messzemenően tisztában van azzal, mennyire paradox ez az érzés. Kielégíthetetlen. Egyetlen – bár leginkább metafizikai – vigasztalásom, hogy életem spirálja időről időre keresztezi saját útját.

Könyvajánló: A kitömött barbár

“Kiürült a táj.

A kolerabiztosok minden munkavégzést megtiltottak: nem lehetett kihajtani az állatokat, nem lehetett betakarítani a termést, és árút adni-venni is csak akkor volt szabad, ha az adásvétel résztvevőit a megszabott időben kordon választja el. Az egyik letette az árút, azt klórmészben megfürdették, érte ment a másik, letette a pénzt vagy a cserébe szánt dolgot, az is klórmeszet kapott, s csak azután lehetett elvinni. (…) Az ember nélküli táj félelmetes volt és hatalmas: csak a katonai alakulatok, a halottaskocsik és az orvosok fekete szekerei mozogtak benne.”

Péterfy Gergely regényét, a “Kitömött barbár”-t még tavaly karácsonyra kaptam bátyámtól, a könyv gerincén piros pont jelezte, hogy ez fontos, lehetőség szerint még ebben az életben kiolvasandó könyv.

Bár minden bizonnyal vannak olyan irodalmi alkotások, melyek kortól, nemtől, származásától, valamint az éppen aktuális élethelyzettől függetlenül megérintik az olvasót, azonban a könyvek zömével mégiscsak úgy van, mint a párkapcsolattal: létezik egyfajta kémia, megfelelő idő és számos egyéb körülmény, mely végül egy boldog kapcsolatot eredményez.

A “Kitömött barbár” nálam eleve jó esélyekkel indult és ennek oka elsősorban nem a regényben nagyszerűen bemutatott, az 1830-as években Magyarországon is tomboló kolerajárvány kísérteties aktualitásában keresendő. Annál inkább a regény egyik főhősében, Angelo Soliman személyében, akinek életútjáról már egy kiállításkatalógus alapján viszonylag sokat tudtam. Angelo életének számos részeltét homály fedi, ezt rajzolja Péterfy újra a regény egyik cselekményszálában. A másik cselekményszálban Kaczinczy Ferenc életútja elevenedik meg, a bécsi évek, a Martinovics-féle összeesküvés eseményei, a kufsteini rabság, a szabadulás utáni nyomasztó évek Kelet-Magyarországon.

A regény nézőpontja is izgalmas, ugyanis az elbeszélő nagyrészt Kazinczy felsége, Török Sophie. Ennek kapcsán érdekes kérdés, hogy Péterfynek mennyire sikerül férfiként autentikusan megjelenítenie a női nézőpontot. Ennek megítélésére azonban nem vállalkozom, szimplán azért, mivel nem vagyok nő és arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy a női írók alapvetően másképp írnának, mint a férfi szerzők (pedig egyetemen jártam feminista nyelvészet szemináriumra).

A regényben Szolimán és Kazinczy egyaránt idegen, annak ellenére, hogy Szolimán társadalmi státusza alapján egyáltalán nem tekinthető szegény számkivetettnek. Az idegenség számomra fontos filozófiai és irodalmi téma, ugyanis meg vagyok arról győződve, hogy az idegenség érzése alapvetően emberi érzés, mellyel életünk során többször szembesülünk.

“Én az idegenséget – bár gyerekkorom óta tanultam – , még akkor sem tudtam megszokni, és szilárd volt bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyom, s idegenből bennszülött, otthontalanból hazaérkező, barbárból városlakó leszek, s úgy maradhatok magyar, hogy otthonosabb lesz számomra Bécs, amely minden jel szerint a befogadásomra készült, mint saját hazám, ahol idegenkedve fogadták egyéniségemet és terveimet”

A mondat második rész egy az egyben az én élettörténetem összefoglalása, ezen túl pedig jellegzetes, általános érvényű “magyar sors”. A “Kitömött barbár” mindenesetre számomra az élettelen magyar irodalom óráknak és az anyanyelvi versenyeknek köszönhetően szoborrá nemesedett Kazinczyt újra életre keltette.

Olvasónapló – Szerb Antal: Utas és holdvilág (37)

Fiatal koromban imádtam Szerb Antal magyar és világirodalom történetét, e két könyvnek nagy szerepe volt abban, hogy megszerettem az irodalmat. Tavaly olvastam tőle a Pendragon legendát, amit nagyon szórakoztatónak tartottam (bár volt benne egy-két nyelvi pongyolaság, amit megdöbbentett). Még tavaly télen jártam régi és országos barátnőmnél, aki említette, hogy fia egyik kedvenc könyve az Utas és holdvilág. Karácsonyra ezt kaptam ajándékba és január elejére már ki is olvastam.

Az “Utas és holdvilág” is rendkívül szórakoztató írás, Szerb Antalnak ugyanis igen finom, rafinált humora van (a rafinált különben eleve finomítottat jelent). A regény engem különösen megszólított, hiszem magam is bölcsész (intellektuel) vagyok, nem csak végzettségem, hanem habitusom miatt is. A regény főhőse Mihály pont olyan dolgokkal küzd, ami számomra is újra és újra napirendre kerül, sőt éppen most megint igen aktuálissá vált. A szellemtudományok elkötelezett hívei ugyanis nehezen élik meg, hogy valamilyen tevékenységgel mégis csak meg kell keresni a napi betevőt és hogy egyik kedvenc elfoglaltságuk, pl. a más kultúrák felfedezése azaz az utazgatás nem kevés pénzbe kerül. Ezt pedig sokszor olyan munkával kell megkeresni, ami éppen hogy a szellemi javak elismerésnek megcsúfolása. De mindeközben a szellem embere úgy tartja, ahogy görögök: a bölcselethez viszonyítva minden más tevékenység alsóbbrendű és alantas.

A regény nagyrészt Olaszországban játszódik, ami maga is szimbolikus jelentőségű. A 18. századtól ugyanis Olaszország a német kultúrában megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált, olyannyira, hogy az olasz (valójában antik görög-római) kultúra iránti vágy önálló fogalommá vált (Italiensehnsucht). A főhős Mihály az olaszokban az autentikus, élet-igenlő mindennapok lehetőségét fedezi fel, szemben az emberi kapcsolatokban hideg és távolságtartó polgári felfogással szemben, melynek középpontjában a teljesítmény és a pénz áll.

Egyik főhőse a pénz (mai szóval élve közgazdászok) világát sem tartja igazán komolyan vehetőnek: “… Pataki, a hozzá nem értőkkel és kívülállókkal ellentétben, nem vette komolyan a gazdasági és pénzügyi dolgokat; úgy volt velük mint orvos a betegekkel. Tudta, ezen a pályán is csak úgy van, mint más pályán, a tehetségtelenek sokszor sokkal jobban boldogulnak… A küzdelem itt is egy legendás és alaptalan fikcióért folyik, mint a tudományban, ahol a nem létező és nem is kívánatos Igazságot keresik. Itt meg a Vagyont, aminek méreteinél fogva sincs semmi értelme; ennek kedvéért vesztik el azt a vagyont, aminek van értelme.”

Mindeközben az “Utas és holdvilág” egy igazi polgári regény is. Különösen az első fejezetekből rengeteget megtudhatunk a magyar úri-polgári kultúráról, mely ebben a formában a második világháború végéig létezett.

A regénynek mégiscsak van egy veszélye, főleg ha fiatalon olvassa az ember. Az első fejezetek mintha azt sugallaná, hogy autentikus élet az is, ha valaki radikálisan katolikus lesz és ebbe bele is pusztul vagy saját maga vet véget életének. Szerb Antal azonban a regény utolsó soraiban ezt egyértelműen cáfolja: “De mégis élni kell. És az ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

K38

Már jó ideje…

ideje lenne írni valamit. Olvasóim száma, idei átlaga… szerény. Még az ihletnek se lennék híján, a körülményeket okolom talán. Próbálkoztam mindenfélével, próza, útibeszámoló, verses forma.  De hát ahogy megszokott volt régen, a napi blogolás, kérem, ugyanúgy megszokott lett a nem-blogolás. Vélem, lesz ez még másképpen.

Vissza zökkenni a régi vágásba, hogy újra kerek egész legyen minden, kerék. Kertelés nélkül írni azonban rendkívül fontos. Ezért megmarad ilyen röviden ez a pársoros.

Meztelen ebéd

Már gimnazista koromban is kitartó voltam, ha irodalomról volt szó (pl. elolvastam a Nyomorultakat, közel 1500 oldal), mely később egy elvvel bővült, amihez mai napig ragaszkodom: egy művet el kell olvasni mielőtt ítéletet alkotunk róla. A “megpróbáltam elolvasni” nem jogosít ítéletalkotásra, sem a másodkézből szerzett információk (pl. olvastam Nietzschéről, hogy atetista).

Könyvespolcomon piros pöttyel jelöltem meg azokat a könyveket, amiket mindenképpen szeretnék elolvasni. Ezek közé tartozott Willam S. Burroughs: Meztelen ebéd (Naked Lunch) című műve is. Még a kilencvenes években láttam a könyvből készült filmet, és akkoriban elég jónak tartottam a David Cronenberg által jegyzett alkotást. A filmben emlékeim szerint egy valamelyest összefüggő történet bontakozott ki, rengeteg furcsa és felkavaró jelenettel.

Egyszer megpróbálkoztam a regénnyel, majd gyorsan félretettem, ugyanis a Meztelen ebéd valójában nem is regény, nincsen benne követhető cselekmény, rendkívül nehéz szétválasztani a valóságot a képzelgésektől, az egész szöveg elég “szétesett”. A Meztelen ebéd a valós események, hallucinációk, szabad képzettársítások írásos rögzítésnek laza szövedéke. Sokat elárul a regényről, hogy miután Burroughs megírta a szöveget és odaadta Jack Kerouacnak lektorálásra, Kerouac rövid időn belül felhagyott a szerkesztéssel, ugyanis rémálmai voltak a szövegtől.

Nézzünk egy-két példát arra, hogy mi teszi olyan nehézzé a Meztelen ebéd befogadását:

“Iparszerte terjedt a Vevő által keltett rettegés. Narkósok és ügynökök tűnnek el. Mint valami bőregér-vámpír, droggoló sugárzást bocsát ki magából, nyirkos zöld ködöt, ezzel érzésteleníti áldozatait, teszi őket tehetetlenné túláradó jelenléte. S midőn lecsap, utána napokig összetekeredve gubbaszt, akár az óriáskígyó. Végül úgy kapták el, hogy éppen a kábítószer Elleni Hadviselési Főosztály főnökét emésztette. Lángszórót alkalmaztak. A fegyelmi bizottság kimondta, ilyen eszközök is bevethetők, mivelhogy a Vevő elvesztette emberi állagát, s következésképen nem és faj nélküli lénnyé avanzsált, ami pedig a kábítószeripart valamennyi szinten végveszélybe döntheti”.

Ez még egy elég visszafogott szövegrész, végül is itt csak egy mutáns lényt semmisítenek meg lángszóróval. Emellett azonban hemzseg a szöveg a legkülönfélébb szadista, mazochista szexuális aktusok leírástól, melyek első olvasatra elég visszataszítók, megcsillan azonban sokszor bennük a humor és a társadalomkritika.

A Naked Lunch keletkezéstörténete számos dolgot megmagyaráz a szöveggel kapcsolatban, bár nem teszi sem érthetőbbé sem élvezhetőbbé azt. A szöveg akkor keletkezett, amikor Burroughs 1954 és 1956 között az akkor nemzetközi igazgatás alatt álló Tangierban, a mai Marokkóban tengette napjait. Tanger minden szempontból szabadelvű volt, 1942-ben volt itt 13 mecset,  15 zsinagóga, 6 katolikus és 3 protestáns templom, továbbá tucatnyi európai és muszlim bordély (utóbbiakban számos fiú prostituálttal). Burroughs  12 év heroinozás után felhagyott káros szenvedélyével, de miután a heroin elég nagy űrt hagyott hátra, alkohollal és kannabisszal  próbálta enyhíteni az elvonás okozta testi és lelki fájdalmakat.

“A Betegségből negyvenöt éves koromban ébredtem, józan nyugalommal s tűrhető egészséggel, eltekintve megviselt májamtól s attól, hogy olyan voltam, mintha kölcsönben volna rajtam a hús – de hát mindenki így van ezzel, aki túléli a Betegséget…” – írja Burroughs a Meztelen ebéd bevezetőjében. Burroughs kiemeli a bevezetőben, hogy ópiátfüggő volt, és emlékezetet arra, hogy a hallucinogén kábítószereknél nem alakul ki dependencia. A Meztelen regény tehát nem egy “bad trip”, egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hallucinogén drogokkal.

A jobb megértés kedvéért idézek egy valamivel botrányosabb részt is: “Johnny fehér jádekőből metszett, obszcén formájú Chimu-edényből benzinnel locsolja Maryt… A saját testét is benzinnel önti le… Átölelik egymást, a parkettára hanyatlanak, és a tetőzetbe szerelt óriási nagyítóüvege alá hengergőznek… Olyan iszonyú kilátással lobbannak lángra, hogy szétspriccen tőle az üvegfal, kigördülnek az űrbe, a levegőben basznak, visongnak, vérbe és lángba borulnak, koromként hullanak barna sziklákra a sivatagi nap tüze alatt. Johnny haláltusáját járja a teremben. Egyetlen sikollyal szétrobbantja az üvegfalat, ott áll kiterjesztett szárnyú sasként a kelő nappal szemben, vér lövell himvesszejéből…”.

A könyv megjelenése 1959-ben komoly felzúdulást okozott, Massachusetts államban rögtön be is tiltották, 1966-ban pedig  ugyanennek a szövetségi államnak a legfelsőbb bírósága megszüntette a tilalmat. A könyvet a hatvanas években kibontakozó beat nemzedék fedezi fel magának és kezeli korszakalkotó, kultikus írásként, sőt, a Time magazin felvette a száz legjobb (1923 után írt) angol regény közé.

Vajon a Meztelen ebéd egy zseniális, prófétikus írás, mely bár nem adja magát könnyen az olvasónak, mégiscsak extrém módon értelmezi a fikciót, azaz a lehető legmesszebb rugaszkodik a valóságától, miközben mégiscsak rengeteg mond az emberi természetről és kemény kritizálja a fennálló társadalmi rendet? Vagy egyszerűen egy blöff, egy delírium írásos lenyomata, amiben kár lenne értelmet keresni? Bevallom, miközben írtam ezt a bejegyzést, újra és újra beleolvastam a könyvbe. És egyre inkább arra hajlok, hogy az első megfogalmazással értsek egyet.

 

Céges dialógus

– Te Jani, amióta volt nálunk ez a nagy leépítés, zavar keletkezett az erőben, nem?

– Ahogy mondod. Az öt bölcs vezető megbonthatatlannak látszó egysége nincs többé. Ketten kiestek a pikszisből, szerintem előbb utóbb el is mennek tőlünk.

– No igen, maradt a nagyfőnök, Mari a marketinges, meg a szuperokos Bandi.

– A triumvirátus.

– Találó kifejezés (elgondolkodom, a szemöldököm ráncolom). De tudod mi lett a triumvirátus tagjaival.

Jani elmosolyodik

– Hát persze…

(első triumvirátus: Cézár, merénylet áldozata lett, Pompeius szintén, Crassus csatában halt meg; második triumvirátus: Marcus Antonius öngyilkos lett, Lepidus túlélte, Octavius túlélte és császár lett Augustus néven)

 

A mai péntek…

… technikai okok miatt elmarad.

Vagy legalábbis az eddig hétről hétre megszokott szöveg, írás, tulajdonképpen tárca.

Okokat mondhatnék, de egyik se fedné teljesen a valóságot. Bizonytalanság és egyfajta világ vége hangulat a munkahelyemen, annak összes folyományával. Rácsodálkozás a nyilvánvalóra: az ember esendő és egyben önző. Hajtja, űzi érdekeit, és szememben végül így is, úgy is nevetségessé válik. Hazudik másról, mert azt gondolja, nem kérdezem meg a másik felet. Vagy hazudik, mert önmagának is hazudik,  és ezt olyan jól teszi, hogy már észre se veszi, hogy amit igaznak hisz, az önbecsapás.

Esténként az Imigyen szól Zarathusztrát olvasom. Olvasatomban a modern ember leírása, aki kezében tartja sorsát, mert leszámolt már a régi világgal. Ahogy elnézem ezeket az Übermenscheket, eléggé elveszettek ebben a világban. Sorsuk, mint hasonló Nietzsche sorsához: azt gondolják, minden uralnak, majd amikor összeroppannak átölelnek egy  szegény gebét.

Én ezzel szemben megpróbálom értékelni az emberit, túlzottan is emberit. A jó ebédeket, az együttlétet, a mindenféle nemzetiségű és szexuális érdeklődésű fiúkat, a reggeleket, egy jó slukk bort és egy jó slukk zöldet, az élet abszurditását kimondó beszélgetéseket.

A péntek mégse maradt el. Imigyen szóltam…

Pénteki (Rás-nak)

Kérdezed hát, hogy megy sorom ebben a jól temperált labanc demokráciában?

Mit ne mondjak, amikor rosszul, még akkor is jól. No nem mintha egy szigeten volnánk – bár lássuk be, a szigetek mostanság eleve megbrexiteltek. De mégiscsak amolyan félsziget azon szerencsés nyúlványa, ahol ha be is türemkedik a politika a boltba, üzembe vagy bár felszolgáltatik a vacsora asztalnál a desszert és a gyümölcs között, mégsem üröm, melytől keserű lesz a Schwarzwälder – akarom mondani a fekete erdő szelet, torta.

Kétes itt a mi hírnevünk. Kezdetben még a labanc is viccelt, hogy ej bizony, ti ott szittyák Keleten, csak tudtok valamit: parancsszó, nincs vita. Áradat, kerítés. Orosz, török, EU – ide is, oda is, sehova, mégis mindenhova. De már a labanc is csak legyint, mégse olyan jó, az O1G.

Hja kérem, jámbor germán törzsi vezetőm szája lebiggyedt, hogy jaj mi lesz, ha nem tagja már e bagázsnak. Felénktájt törzsön kívül lenni nem tragikus, de nem is egy nagy wasistdas. Ha éppen nincs törzs, a legmagasabb törzsfői tanács tart el egy ideig, persze közbe meg-meg szorongatja a töködet, hogy válassz már magadnak törzset, tartson el ő.

A labanc különben olyan mint a szittya, csak hosszú a haja. Leszállt ő is már a lóról, talán szerencsésebben landolt, mint mi. Beengedett taljánt, germánt, türköt, szittyát – háborodik, mint az első, beszél, mint a második – de persze saját szája íze szerént. És eszi harmadik főztjét, a negyediket meg várja, had szolgálja fel.

Hát így temperált e fagyos, vérholdas tél. Hallom ti is temperáltok odahaza? Kérdem én, lészen e végre legalább valami langyos azon a szittya sparhelten? Valaha?

Péntek

Ma reggel a szokásos elánnal mentem munkába. Pedig nem volt rá igazán okom: tegnap megtudtam, hogy közvetlen főnökömet váratlanul kirúgták. Abban a pillanatban amikor tegnap kimondta, hogy kirúgták, egy pillanat alatt átrendeződött lelki szemem előtt az a mikroverzum, melyben élek.

Kollégáim közül senki nem volt az irodában, azonban szokásukhoz híven a szerb takarítónők serényen tisztították az asztalokat, éppen az én szobám melletti irodában sertepertéltek.  Dobar dan! – köszöntem be, melyre egyikük a rutinmunkából ocsúdva egyenesen kivirágzott. Valószínűleg ezt hallotta: Добар дан!

Pár évvel ezelőtt még éppen az akkor nálunk takarító cég egy magyar munkatársa jegyezte meg – miután elszóltam magam, miszerint egy szerb céggel is tárgyalunk a takarítás átvételéről – hogy “mindenféle cigányokra ne bízzuk az irodatakarítást”. A dologban talán egy csepp igazság volt, a szerb cég képviselője ugyanis külseje alapján valóban roma. Ugyanakkor a szerbek egymás között megkülönböztetik a szerbeket és a valachokat, utóbbiak  a szerb cigányok. Nekem viszont úgy tűnik, hogy náluk így is mindenki brat, és a szerbek összetartása itt Bécsben is közmondásos. A magyarok pedig magukat ennek kapcsán éppen ellenpéldaként hozzák fel.

Mivel nem szeretem a diszkriminációt és úgy gondolom, mindenkinek esélyt kell adni, továbbá a cég vezetője is jó benyomást tett rám, azért kardoskodtam, hogy bízzuk meg a szerb céget. Nem bántam meg. Az iroda nem csak hogy példásan tiszta, de a takarítónők egyben szemeim és füleim, sok mindent “jelentenek” abból, ami az irodában történik, és ez hasznos munkám példás elvégzéshez is. Persze – ha nem is vallom be nyilvánosan – élek-halok a pletykáért, és ők ezeket készségesen tovább is adják.

Különösen megkedveltem S.-et, ugyanis nagyon hasonló elképzelésünk van rendről, rendszeretetről, viselkedésről az irodai környezetben. Volt egy pillanat, amikor látva, hogy gyakran hozok be saját magam által készített ételt, megdicsért és vizionált nekem rögtön egy barátnőt. Új hazámban új szövetséget kötöttem – nem is tudom pontosan kivel, talán az emberek közösségével –  melynek egy fontos pontja igazat mondani magánéletemről. S. egy percre megrökönyödött, talán lejátszódott a fejében egy “de hiszen”, vagy egy “legalább őszinte”, mindenesetre mi sem változott viszonyunkban.  A magam részéről a szimpátia okára csak később jöttem rá, és erősen furcsállottam, ugyanis soha nem tapasztaltam még ilyet.  S. ugyanis elhunyt anyósomra emlékeztet. Rendmániája, véleménye az emberekről, természetes, túlzásoktól mentes hagyományőrző konzervativizmusa, gasztronómiai teljesítménye.

Szóba is került a sarma. Anyósommal egyetértésben S. szerint sincs ünnep szarma/töltött káposzta nélkül. S. elmesélte, milyen túláradó bókokat kapott román ismerőseitől, miután megkóstolták töltött káposztáját (erdélyi anyósom ehhez még hozzátette volna: a románok nem tudnak rendes töltött káposztát csinálni).

E péntek reggel aláírtam a jelenléti íveket és jó hétvégét kívántam. S. megígérte, hogy hoz kóstolóba egy szerb ételt, melyet szintén nagyobb ünnepeken, pl. a szlava (Слава), a családi védőszent tiszteletére rendezett családi eszem-iszom idején esznek.

Hálás voltam a takarítónőknek, hogy kiszakítottak a mikroverzumomból. Mégis vissza kellett térnem és elgondolkoznom, mi lesz ezután. Új főnök, megváltozott munkahelyi konstelláció. Jebote! – mondanák a szerbek. Majd kiderül.