Céges dialógus

– Te Jani, amióta volt nálunk ez a nagy leépítés, zavar keletkezett az erőben, nem?

– Ahogy mondod. Az öt bölcs vezető megbonthatatlannak látszó egysége nincs többé. Ketten kiestek a pikszisből, szerintem előbb utóbb el is mennek tőlünk.

– No igen, maradt a nagyfőnök, Mari a marketinges, meg a szuperokos Bandi.

– A triumvirátus.

– Találó kifejezés (elgondolkodom, a szemöldököm ráncolom). De tudod mi lett a triumvirátus tagjaival.

Jani elmosolyodik

– Hát persze…

(első triumvirátus: Cézár, merénylet áldozata lett, Pompeius szintén, Crassus csatában halt meg; második triumvirátus: Marcus Antonius öngyilkos lett, Lepidus túlélte, Octavius túlélte és császár lett Augustus néven)

 

Advertisements

A mai péntek…

… technikai okok miatt elmarad.

Vagy legalábbis az eddig hétről hétre megszokott szöveg, írás, tulajdonképpen tárca.

Okokat mondhatnék, de egyik se fedné teljesen a valóságot. Bizonytalanság és egyfajta világ vége hangulat a munkahelyemen, annak összes folyományával. Rácsodálkozás a nyilvánvalóra: az ember esendő és egyben önző. Hajtja, űzi érdekeit, és szememben végül így is, úgy is nevetségessé válik. Hazudik másról, mert azt gondolja, nem kérdezem meg a másik felet. Vagy hazudik, mert önmagának is hazudik,  és ezt olyan jól teszi, hogy már észre se veszi, hogy amit igaznak hisz, az önbecsapás.

Esténként az Imigyen szól Zarathusztrát olvasom. Olvasatomban a modern ember leírása, aki kezében tartja sorsát, mert leszámolt már a régi világgal. Ahogy elnézem ezeket az Übermenscheket, eléggé elveszettek ebben a világban. Sorsuk, mint hasonló Nietzsche sorsához: azt gondolják, minden uralnak, majd amikor összeroppannak átölelnek egy  szegény gebét.

Én ezzel szemben megpróbálom értékelni az emberit, túlzottan is emberit. A jó ebédeket, az együttlétet, a mindenféle nemzetiségű és szexuális érdeklődésű fiúkat, a reggeleket, egy jó slukk bort és egy jó slukk zöldet, az élet abszurditását kimondó beszélgetéseket.

A péntek mégse maradt el. Imigyen szóltam…

Pénteki (Rás-nak)

Kérdezed hát, hogy megy sorom ebben a jól temperált labanc demokráciában?

Mit ne mondjak, amikor rosszul, még akkor is jól. No nem mintha egy szigeten volnánk – bár lássuk be, a szigetek mostanság eleve megbrexiteltek. De mégiscsak amolyan félsziget azon szerencsés nyúlványa, ahol ha be is türemkedik a politika a boltba, üzembe vagy bár felszolgáltatik a vacsora asztalnál a desszert és a gyümölcs között, mégsem üröm, melytől keserű lesz a Schwarzwälder – akarom mondani a fekete erdő szelet, torta.

Kétes itt a mi hírnevünk. Kezdetben még a labanc is viccelt, hogy ej bizony, ti ott szittyák Keleten, csak tudtok valamit: parancsszó, nincs vita. Áradat, kerítés. Orosz, török, EU – ide is, oda is, sehova, mégis mindenhova. De már a labanc is csak legyint, mégse olyan jó, az O1G.

Hja kérem, jámbor germán törzsi vezetőm szája lebiggyedt, hogy jaj mi lesz, ha nem tagja már e bagázsnak. Felénktájt törzsön kívül lenni nem tragikus, de nem is egy nagy wasistdas. Ha éppen nincs törzs, a legmagasabb törzsfői tanács tart el egy ideig, persze közbe meg-meg szorongatja a töködet, hogy válassz már magadnak törzset, tartson el ő.

A labanc különben olyan mint a szittya, csak hosszú a haja. Leszállt ő is már a lóról, talán szerencsésebben landolt, mint mi. Beengedett taljánt, germánt, türköt, szittyát – háborodik, mint az első, beszél, mint a második – de persze saját szája íze szerént. És eszi harmadik főztjét, a negyediket meg várja, had szolgálja fel.

Hát így temperált e fagyos, vérholdas tél. Hallom ti is temperáltok odahaza? Kérdem én, lészen e végre legalább valami langyos azon a szittya sparhelten? Valaha?

Péntek

Ma reggel a szokásos elánnal mentem munkába. Pedig nem volt rá igazán okom: tegnap megtudtam, hogy közvetlen főnökömet váratlanul kirúgták. Abban a pillanatban amikor tegnap kimondta, hogy kirúgták, egy pillanat alatt átrendeződött lelki szemem előtt az a mikroverzum, melyben élek.

Kollégáim közül senki nem volt az irodában, azonban szokásukhoz híven a szerb takarítónők serényen tisztították az asztalokat, éppen az én szobám melletti irodában sertepertéltek.  Dobar dan! – köszöntem be, melyre egyikük a rutinmunkából ocsúdva egyenesen kivirágzott. Valószínűleg ezt hallotta: Добар дан!

Pár évvel ezelőtt még éppen az akkor nálunk takarító cég egy magyar munkatársa jegyezte meg – miután elszóltam magam, miszerint egy szerb céggel is tárgyalunk a takarítás átvételéről – hogy “mindenféle cigányokra ne bízzuk az irodatakarítást”. A dologban talán egy csepp igazság volt, a szerb cég képviselője ugyanis külseje alapján valóban roma. Ugyanakkor a szerbek egymás között megkülönböztetik a szerbeket és a valachokat, utóbbiak  a szerb cigányok. Nekem viszont úgy tűnik, hogy náluk így is mindenki brat, és a szerbek összetartása itt Bécsben is közmondásos. A magyarok pedig magukat ennek kapcsán éppen ellenpéldaként hozzák fel.

Mivel nem szeretem a diszkriminációt és úgy gondolom, mindenkinek esélyt kell adni, továbbá a cég vezetője is jó benyomást tett rám, azért kardoskodtam, hogy bízzuk meg a szerb céget. Nem bántam meg. Az iroda nem csak hogy példásan tiszta, de a takarítónők egyben szemeim és füleim, sok mindent “jelentenek” abból, ami az irodában történik, és ez hasznos munkám példás elvégzéshez is. Persze – ha nem is vallom be nyilvánosan – élek-halok a pletykáért, és ők ezeket készségesen tovább is adják.

Különösen megkedveltem S.-et, ugyanis nagyon hasonló elképzelésünk van rendről, rendszeretetről, viselkedésről az irodai környezetben. Volt egy pillanat, amikor látva, hogy gyakran hozok be saját magam által készített ételt, megdicsért és vizionált nekem rögtön egy barátnőt. Új hazámban új szövetséget kötöttem – nem is tudom pontosan kivel, talán az emberek közösségével –  melynek egy fontos pontja igazat mondani magánéletemről. S. egy percre megrökönyödött, talán lejátszódott a fejében egy “de hiszen”, vagy egy “legalább őszinte”, mindenesetre mi sem változott viszonyunkban.  A magam részéről a szimpátia okára csak később jöttem rá, és erősen furcsállottam, ugyanis soha nem tapasztaltam még ilyet.  S. ugyanis elhunyt anyósomra emlékeztet. Rendmániája, véleménye az emberekről, természetes, túlzásoktól mentes hagyományőrző konzervativizmusa, gasztronómiai teljesítménye.

Szóba is került a sarma. Anyósommal egyetértésben S. szerint sincs ünnep szarma/töltött káposzta nélkül. S. elmesélte, milyen túláradó bókokat kapott román ismerőseitől, miután megkóstolták töltött káposztáját (erdélyi anyósom ehhez még hozzátette volna: a románok nem tudnak rendes töltött káposztát csinálni).

E péntek reggel aláírtam a jelenléti íveket és jó hétvégét kívántam. S. megígérte, hogy hoz kóstolóba egy szerb ételt, melyet szintén nagyobb ünnepeken, pl. a szlava (Слава), a családi védőszent tiszteletére rendezett családi eszem-iszom idején esznek.

Hálás voltam a takarítónőknek, hogy kiszakítottak a mikroverzumomból. Mégis vissza kellett térnem és elgondolkoznom, mi lesz ezután. Új főnök, megváltozott munkahelyi konstelláció. Jebote! – mondanák a szerbek. Majd kiderül.

Dupla könyvajánló

Robert Menasse: A főváros (Die Hauptstadt) című könyvét Rás barátomnak vettem hagyományos születésnapi ebédünk alkalmából, melyet mindig október első heteiben ejtünk meg. Mivel engem is érdekelt a könyv, gyorsan lecsaptam rá a közeli helyi könyvtárban (Rás ajánlója itt). Mennasétől korábban olvastam már egy-két esszét és már akkor is feltűnt, hogy lényegre törően, feszesen ír. Anekdotázik is, de az anekdotáknak mindig van apropója és helye a szöveg struktúrájában.

„A főváros” is egy elég feszes tempójú, jól átgondolt regény. Azt azért nem gondolom, hogy ez lenne az első Európa-regény, de mindenesetre egy olyan könyv, mely megpróbálja érzékeltetni, mit is jelent a határok nélküli Európa és hogyan működik ez a kontinensnyi területen működő szupranacionális szervezet.

A történet két bulvársajtóba illő hírrel indul: elszabadul egy disznó Brüsszelben és megölnek egy embert egy hotelszobában. Ebből bontakozik ki egy meglehetősen szövevényes történtet, melynek szereplői mind az Európai Unió polgárai. Az egyes szereplők karakterizálják azt az országot, ahonnan származnak, de szerencsére nincsenek túlrajzolva, így elég hitelesnek hatnak. A lengyel és a magyar karakter nem játszik éppen pozitív szerepet a történetben, ugyanúgy, ahogy országaik kormányai se az Európai Unió életében.

A könyvnek van egy kijelentése, mellyel én személy szerint hol egyet értettem a regény során, hol nem. Menasse azt fejtegeti a könyvében, hogy az Európai Unió valójában nem kizárólag gazdasági szövetség, hanem értékközösség. Az Európai Unió legfontosabb célja, hogy a nemzetek felülemelkedjenek a nacionalizmuson, melynek legszélsőségesebb megjelenési formája a német fasizmus volt. A regényben ezért egyes szereplők azt fejtegetik, hogy Európai Tanács munkáját és az európai eszmét leginkább a „Soha többé Auschwitzot” jelszóval ill. a mauthauseni esküvel lehetne népszerűsíteni. Bár elméletileg teljesen igaza van Mennassénak, az ötlet szerintem túlzottan intellektuális ahhoz, hogy egyesítse az EU közel 513 millió lakosát. Avagy ünnepeljük tényleg a nemzetek békés együttélést egy tömeggyilkosságra gondolva?

Rendkívül jók a könyvben az európai helyszínek leírásai, legyen szó Brüsszelről, Krakkó belvárosáról vagy Bécs második kerületéről, a Leopoldstadtról. Ennek kapcsán a könyv mindenesetre megcáfolta, hogy az irodalomnak ne lenne gyakorlati haszna. Az egyik szereplő ugyanis egy találka előtt elszalad Bécsben a Taborstraßén egy görög boltba egy-két eredeti görög terméket venni. Egy-két hete én is felkerestem a boltot és igazolhatom: a termékeik valóban kiválóak.