Mapparendezés közben találtam rá erre. 2020-ban írtam.
Heti szakasz: És megmerítkezém vala az internet pöcegödrében, és büdösnek találtattam vala. És úsznak ott vala mindenféle csúszómászó állatok, narancsszínűek, és udormányosak voltak mind vala. És látám a szörnyű fenevadat, csúfos csápjaival szorongatá az Ígéretek földjét. Homlokára ez vala írva: OV! Látám, hogy mily’ csúfos, kimásztam hát a bűzös gödörből és visszaértem hozzád, oh, édes Babilon, fogságunk édes otthona.
Akaratunk ellenére túl hosszúra nyúlt betegszabadságunk. Ami eleinte egyszerű megfázásnak tűnt, két hetes lábadozással járó lázas-köhögős állapot-hullámvasúttá fajult és a tüdőnk még mindig küzd az utolsó utóvéd-baktériumokkal. Ebbe persze az is belejátszott, hogy nem tudtam lemondani életem első francia barokk operájának koncertáns előadásáról, még kevésbé a másnapi helyi goa-fesztiválról, melyre ezúttal R-el és testvéreivel mentem (buzi csipetcsapatunk meghasonlásáról majd máskor).
Gyógymódként a már sokszor bevált hagyományos kúrát alkalmaztuk: sok tea, fekvés és sorozatnézés. Az eredeti kúra, melyet mindenkinek ajánlani szoktam, “buta sorozatot” tartalmaz, hiszen nem csak a testet, hanem a szellemet is kímélni kell a gyógyulás ideje alatt. A jelzőt lecsippentve végül is a Yellowstone című öt évados sorozatot néztük végig.
Bevallom, soha sem érdekeltek a cowboyos-indiános filmek és a vadnyugat romantikája is hidegen hagyott. A sorozatból azonban egy teljesen más történet bontakozik ki. Bipolarizált világunkban gondosan előkészített skatulyába kerül minden: maradi/haladó, környezetvédő/környezetkárosító, liberális/konzervatív stb. stb. Ha az egyik skatulyában vagyunk (vagy valakinek mi a véleménye egy témáról, az USA-ban pl. a melegházasságról, fegyverviselésről, abortuszról) akkor a másik skatulyát rossznak, erkölcstelennek, legrosszabb esetben gyűlölendőnek tekintjük.
Erről is szól a Yellowstone: a hatalmas ranchet birtokló John Dutton mindent megtesz, hogy a birtok egybe maradjon és egy pár tucat ember élhesse azt az életformát, amit évszázadok óta él. Első pillantásra trumpista ősparasztnak is tűnhet a Dutton család. De valójában ők azok, akik eredeti formájában meg akarják őrizni az apáról fiúra örökített ranchet, és nem akarják a haladás és munkahelyteremtés nevében megengedni egy repülőtér megépítését a völgyben. Szerintük a haladás felsrófolja a lakásárakat, tönkreteszi a természetet, ellehetetleníti az “őslakosok” életét. A dolog szépséghibája persze, hogy amikor a Dutton család ideköltözött, szintén az őslakosok kárára szereztek ranchet, amit azóta sajátjuknak tekintenek és minden eszközzel megvédenek.
A sorozat talán legérdekesebb aspektusa számomra, hogy liberálisok és konzervatívok, vidékiek és városlakók között értékrendben sokkal kevesebb különbség van, mint gondolnánk. A választóvonalak valójában máshol húzódnak.
Ugyanakkor számomra is újra felvetődött, mennyire felel meg nekünk a városi élet. Éltem egy harmadát kertes házban töltöttem, igen közel a természethez. Aztán egy másik harmadát inkább betondzsungelben. Most valamiféle kompromisszumként karnyújtásnyira van a természet, de mégiscsak városias környezetben élünk. Azt hiszem sosem lettem annyira neurotikus a nagyvárostól és az emberektől, hogy úgy érzzem, nekem el kell innen menekülnöm. Ugyanakkor már egy jó ideje rettentő fontos kint lenni a természetben, órákat ücsörögni egy fa alatt vagy meztelenül úszni a Dunában.
ez az év, újra elmentünk a Szigetre, ezúttal egy valamivel nagyobb társasággal. Paradox módon miután megérkeztünk a Paradicsomba, mélyen elszomorodtam. Tavaly októberben döntöttem úgy, hogy megnézem milyen az élet, ha nem szabályozom az érzelmeket. Nem nyomom el a fáradtságot, a fájdalmat, a gyászt. Nem aludtam egész éjszaka, megtettem 4000 kilométert és a szomszédok csacsogása miatt nem jött álom a szememre. Hol a plafont bámultam, hol a takaróban kerestem magamnak társat. Aztán elémkucorodott szívem szerelme, és mögém a másik. És hirtelen minden rendben volt a világomban.
Bár eleinte hatan voltunk, majd mi ketten még maradtunk egy pár napot, mindig szakítottam időt arra, hogy kicsit egyedül is legyek. Sétálgattam a parton, Lully nyitányai összekeveredtek a tenger monoton zúgásával. Eszembe jutott, hogy kellene írni egy-két sort a blogra. Egyszer sem tettem meg, inkább élveztem a napot, a tengert, az édes életet.
Voltak napok, amikor felkerekedett a szél, a parton kitűzték a vörös zászlókat és a Cruz Roja két nyelven figyelmeztette a strandolókat, hogy ne menjenek be a vízbe. Valahol feltűnt egy szörfös. Eszembe jutott J. Egyik utolsó üzentem, amit neki írtam, ez volt: “Na, mi újság a szigeten”. 2022-ben halt meg, azon a szigeten, ami számára egy álom megvalósulása volt. Előttem még a kép, amikor szörfözés után ott áll csapzott hajjal. Azóta nem tudtam leírni ezen a blogon, hogy a barátom nincs többé. Hogy még ma is hiányzik.
Időbe telt, amire megszoktam Gran Canariát. Soha nem értettem, hogyan tekintheti otthonának egy beduin a sivatagot vagy egy sziú a prérit. A szigeten a táj első ránézésre szikár és kietlen. Aztán amikor autót béreltünk és bejártuk a szigetet, tárult fel igazán a táj és a természet sokszínűsége.
Jobban megnézve a kopár kórókat és kaktuszokat, felfedeztem mennyi színben pompáznak ezek az elsőre semmitmondó nővények. Ahogy egyre magasabbra mentünk, megjelentek a bokrok, fák, majd egyszer csak egy tűlevelű erdőn mentünk át. Eszembe jutott gyerekkorom, a hosszú séták a házunktól nem messze lévő erdőben. Sokkal hosszabb volt az út a hegyekben, a szerpentineken, mint gondoltam. Idővel azonban élvezni tudtam azt, amitől eleinte féltem. Volt ebben a kirándulásban valami szimbolikus.
Egyik este elmentünk közösen egy meleg bárba. Elnéztem fajtatársaimat, akiknek zászlajára a buli, a nagyszerűség és a csillogás van hímezve. Volt valami szomorú az egészben. Az erőlködés, a hajszolás, a hiány. Ez a fura, meghasonlott érzés, hogy egyek vagyunk és mégsem tudunk egymással hosszútávon mit kezdeni. Amikor a többiek aztán elmentek egy másik este, mi R-el otthon maradtunk, kifeküdtünk a verandára és egész este beszélgettünk. Valami alapvetően megváltozott bennem az elmúlt hónapokban. Hosszúra nyúlt ifjúkorom, vándoréveim lezárultak. Olyan emberek vesznek körül, akik számíthatnak rám, és akikre számíthatok. Kívánhatok-e többet?
Ny. a szöveg végére ér és piszmog.
-Nekem a vége egy picit patetikus.
– Valóban? Ennyire megöregedtem volna?
– Eléggé – somolyog kajánul. De ez teljesen érthető. A szigeten rövid pillanatokra gondolkoztál csak el az elmúláson vagy vetted észre mennyire üres a buzi bulizás világa. A szövegben meg pont ezt emeled ki.
– Írói szabadság…
– Legalább írtál végre pár sort – vakkantott oda, majd mancsát felemelte, mintha világraszóló ötlete lenne.
-Kávé! Gyere, csináljunk egy kávét. Ja, és ideje lenne megemlékezned J-ről.
– Kicsit szégyellem magam, hogy eddig nem tettem meg
– Nincs ezen mit szégyellni. Az élőkkel foglalkoztál. Nekik tényleg szükségük van rád.
az előző bejegyzéséhez: magam is elcsodálkoztam, hogy első közös karácsonyunk 2007-ben volt. Én későbbre tettem volna. Gyerekkorom és a későbbi időszak karácsonyai között akadtak meghitt, szép pillanatok is. De sok “muszáj” is volt a szeretet ünnepén. Talán ez az egyik vízválasztó az én, és az előttem lévő generáció(k) között. Ők sok mindent azért csináltak, mert kell – előírta az illem, a szokás, meg a jó édes anyukájuk. Generációmban számos dolog ezzel szemben lehetőség, mellyel nem élünk feltétlenül. Messze vezetne, ha belemennék ennek előnyeibe és hátrányaiba.
Szóval nem hiányzik a muszáj együttlét, a muszáj szeretet, a muszáj ajándékozás. Apropó ajándékozás: idén még lazán átkötött ajándékok se voltak, jó előre tisztáztam ezt. Az én koromban, az én nagyon speciális ízlésemmel nem egyszerű már ajándékot venni, hát még a meglepetés-direktívának megfelelni.
Karácsony számomra különben sem vallási ünnep (hacsak nem a legyőzhetetlen nap, Sol Invictus ünnepe, akit nagyon visszavárunk ilyenkor decemberben). Néha elkísértem anyukámat a templomba, meg meghallgattam Bach karácsonyi oratóriumát. Aki jól ismeri a kultúrtörténetet (mint pl. én), az tudja nagyon jól, hogy ezek a jobboldali médiumokban és félművelt körökben “ősinek” nevezett ünnepek, mai formájukban alig pár száz éves múltra tekintenek vissza (lásd még az ősmagyar gulyásban a krumplit – Mátyás király aligha értékelhette, mert Amerikát még nem fedezték fel). A faállítás protestáns szokás, a tudás gyümölcsét szimbolizáló gömbök az almára hajaznak – csakhogy a Bibliában szó nincs almáról, ez csak Jeremos félrefordítása.
No de, kössünk csak vissza lazán a karácsonyhoz. Korábbi bejegyzésemben már idéztem Zarah Leandert, miszerint “idegenben lenni oly üres”. És most, amikor átértünk a határon, majd leszálltam Meidlingbe, láttam a megszokott kék vasúti feliratokat, hallottam a gyerekkorom óta megnyugtató osztrák-németet és megcsapott a helyi metrószag – akkor és ott tudtam, hogy hazatértem. Ahonnan hazajöttem, az már idegen.
(a bejegyzés eredetileg a kirabiyakán jelent meg, 2007. december 20. 21:18)
Kiteljesedett utolsó hét hangulat. Pedig nem az, csak számozás és közmegegyezés kérdése az egész. A föld ugyanúgy forog, az új kezdet csak látszólagos. Mellesleg pont nekem egyedülálló a mithrászünnep, ugyanis először együtt Dudival.
Ezen az utolsó héten még kaptam egy kiadós adag elismerést. Évek óta dolgozom egy helyen és rengeteg embert csak névről ismerek (íme a colonel-effektus szép példája). Aztán hirtelen előkerülnek, szemtől szembe vagyunk, próbálom bevésni az agyamba a névhez tartozó arcot – na ez általában nem sikerül, csak az arc marad meg. A vállveregetés jól esett, a furcsa csak az, hogy azokkal, akikkel a magánéletemben kapcsolatot tartok ezt nem értik. Hetente többször eltűnök egy épületben, melynek jó, ha Magyarországon a lógóját ismerik. A legtöbben érzik, hogy egy fontos helyen valami fontosnak tűnőt csinálok, de technikai részletekkel nem untatok senkit. Bezzeg mások letámadnak a saját életük technikai részleteivel. Abból látszik, hogy öregszem, hogy nem mindig bírom türelmesen végighallgatni azt, amihez abszolút nincs közöm.
Blogírásra nem igazán jutott időm, mert nem akartam rendetlen évet magam mögött hagyni. Minden mondat végére írásjel került, ha nem is mindig pont. Szeretném, hogy az ünnepeknek ünnep jellegük legyen. Olyat szeretnék csinálni, amit év közben nem. Hátradőlni, szemlélődni. Aztán megírni itt a blogon.
… nyamogott Ny., miután tüsszentettem egyet.
– Nézd majd meg, hogy mutogatni fogják neked a szótárt, hogy nincs is olyan, hogy nyamog, csak nyámog.
– Szerinted érdekel még a véleményük? Az élet túl rövid, hogy egy ékezeten vitatkozzak olyanokkal, akik alapvető elégedetlenségüket vetítik ki másokra azzal, hogy állandóan kötekednek és mindenféle külső autoritásra hivatkoznak, mert odabent alig akad már valaki, akire hallgathatnának.
– Ez azért erős volt – mondta Ny. és elcammogott a konyha felé, hogy hozzon egy kávét.
Heroikus küzdelemben legyőztem két démont is (vagy csak megkötöztem és a Tartaroszba vetettem őket, mert mint Uránosz, csúnyának tartottam őket?). S. barátom óvva intett a két frontos háborútól. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. De úszni csak vízben lehet megtanulni. Vállatam, hogy sok vizet nyelek majd, hát így is lett. Mindezt persze télen kell csinálni. Nem csoda, hogy a vízcseppek a torkomra fagytak. Mint kiderült a kristályok korona-alakúak.
Fene se tudja már mi miből következik. A különlétből a magány, vagy a magány iránti vágyból a különlét. Közben eszembe jut a nyár, úszkálás a hűvös Dunában, a második Éjszakai Őrségből az Entrée des Ombres, az árnyak belépésének dallamára.
A három párka, a kor és a szomorúság táncol. Nyáron olyan könnyedén elűztem őket. Most meg a vállamra telepedtek, nem tágítanak. Ez van, tél van.
A franciákhoz fűződ viszonyom (de talán összességében az újlatin népekhez is) elég problematikus volt. Életemben először külföldön Franciaországban voltam. Párizs, Loire menti kastélyok, Strasbourg (akkor biztos még Straßburgnak írtam). A számomra akkor teljesen ismertelen francia nyelv arrogánsnak tűnt – ahogy Emiliano, újdonsült marseille-i orosz-mexikói ismerősünk mondta: joggal. A Grande Nation nagyszerű kulturális teljesítményei ellenére is mégiscsak koloniális hatalom és a nacionalizmus egyik első képviselője. Nyelvük használatát tekintve csak a tökéleteset fogadják el és nem restek kijavítani vagy igen feltűnően helyesen megismételni az idegen által használt nagy nehezen kiszenvedett mondatot. Nem csoda, hogy akkoriban jobban tetszett Strasbourg, persze talán csak azért, mert tudtam kommunikálni az emberekkel. Igazolja ezt az elméletet az is, hogy egy évvel később Londonban voltam, ahol szintén sokat számított, hogy ha törve is, de beszéltem az angolt. Az emberek szívéhez mégiscsak az anyanyelvükön keresztül vezet az út.
Első párizsi utam óta eltelt harminc év. A pesti káosz ellen német precízségével lázadó Platen (fiatalabbak kedvéért: korábbi blognevem, egykori porosz homoszexuális költő) Duplává transzformálódott és kiteljesedett benne az újlatinság legjava: a tenger és a napfénye szeretete, a barátok és a tarsáság megbecsülése, a dolce vita mint életmottó, sőt az olasz és francia barokk zene értékelése. Persze kultúrtörténetileg ez sem példátlan út: a németek már a 18. század óta rajonganak a déliek és minden olasz iránt.
De valójában nem a dél felé fordulás törte meg a jeget. 2018-ban voltam életemben először Ozorán. Tényleg alapvető, meghatározó élmény volt az az egy hét. Remélem, nem hangzik ez túl manírosan, ahhoz hasonlóan, mint ahogy számos gondolkodó számolt be megvilágosodásáról, miután elolvasta Nietzsche Zarathustráját. Számomra Ozora tényleg azt mutatta meg, hogy lehet másképp viszonyulni egymáshoz (pl. a franciákhoz is), lehet másképp élni, és hogy nem a drogokban van a szeretet, hanem az emberekben.
Szóval Ozorán fenn ücsörögtünk a domb tetején – hiszen csak itt volt térerő – és egy meleg ismerkedő portálon keresztül megbeszéltem egy találkát egy francia sráccal. C., miután megismerkedtünk alig tágított mellőlünk. Meg volt benne az igazi francia humor, a l’esprit. Mint minden jó franciánál, nála is volt egy brumisateur, egy vizet (természetesen Eviánt) permetező spray, mellyel arcát frissített fel a nagy melegben. Háromszor javította ki a brumisateur kiejtését nálam, mintha az igen megpörgetett r bármiféle jelentéskülönbséget is hordozna. C-nak és barátinak köszönhetően valahogy megszerettem a francia nyelvet és magukat a franciákat is. Megfigyeltem, hogy a nem-francia szemlélő számára veszekedésnek tűnő beszélgetés szimpla eszmecsere. A franciák valahogy mindig háborognak valamin, egy “mitudomén” arckifejezés kíséretében. Számos emlékezetes élményünk volt C-vel, akadozó beszélgetéseikben néha más nyelvek segítettek (pl. a spanyol país szó, mivel a country kifejezést nem ismerte). C. igazi színfolt volt első Ozorámon, azonban csalódás a másodikon. Akkor ugyanis ott volt mexikói barátja is és egy viszonylag nagy francia entourage. Mivel C. nehezére esett az angol beszéd, és nagyon vadul belevetették magukat a bulizásba, viszonylag kevés interakció volt köztünk. Ezért az utolsó este bocsánatot is kért L-től. Én franciásan háborogtam a dolgon mindahányszor szóba került, hiszen tőlem nem kért bocsánatot. Aztán mégis én ajánlottam, hogy látogassuk meg őt és barátját Marseille-ban. Erről azonban majd máskor.
Második francia utamon lehullott a hályog a szememről. A mai Európa elképzelhetetlen lett volna a francia forradalom, metropoliszaink, Párizs az európai fővárosok előképe, igazodási pontja nélkül. Párizs felvonultatja a nemzeti főváros minden kellékét: a pregnáns jelképet (a világkiállításra eredetileg átmeneti építménynek szánt, saját korában sokat vitatott Eiffel torony), a(z) (egykor uralkodói)-nemzeti múzeumot (Louvre), a nemzet háborús sikereinek emlékművét (Diadalív), a forradalom előtti romantikus képzeteket keltő templomot (Notre Dame), sétáló-bevásárló utcákat, vigalmi negyedet, városi parkokat és pályaudvarokat.
Aztán eszembe jutott első filozófiai olvasmányélményem, J.-J. Rousseau: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?” című műve. Majd számos szépirodalmi alkotás: Victor Hugo nagyregény, a Nyomorultak, amit fiatalon olvastam (ennek köszönhetően nem ijedek meg ma se az 500-1000 oldalas regényektől), vagy egy igazi irodalmi csemege, Huysmans Le Bas-ja (ami ma már magyarul is elérhető), ill. egy kortárs regény, Virgine Despentes Vernon Subtex-je.
Kis manzárd szóbánk ablakából az utcát pásztáztam.
A párizsiak legalább annyira színesek, mint a város. Elegáns üzletemberek, igen stílusosan öltöző beau monde hölgyek, gyöngysort hordó, színesre festett körmű heteró fiúk, focista pólós, tracksuit-os, nike tuned-os észak-afrikaiak, állig felfegyverezett kölyökképű Nemzeti gárdisták, szusit evő fejkendős fekete lányok.
Rá kell jönnöm, hogy valójában szeretem a franciákat: fene nehéz nyelvük egyes hangjaitól borsódzik a hátam, imádom, hogy értik és értékelik a kultúrát, hozzám hasonlóan nagyra tartják a képregényeket, mangákat, animéket és sneakereket, és mélyen egyetértek alapvető életfilozófiájukkal, miszerint azért dolgozunk, hogy éljünk – és nem fordítva. Vajon egy veszedelmes viszony kezdte ez…?
lángszívű támogatójaként nagy örömmel konstatáltam mihelyst ír földre értünk, hogy az ír nyelvű feliratok megelőzik az angolt. Hallani azonban alig hallottam írt az utcán, csupán Brú na Bóinne impozáns halomsírjainál mondott egy-egy ír mondatot az idegenvezető.
Írország a kelta ügy megértése nélkül nem fejthető meg. A kelta ügy számos párhuzamot mutat a magyar üggyel: hosszú és szenvedésekkel teli út vezetett a nemzeti függetlenséghez, amikor meg végre félig-meddig önálló lett az ír állam, nem volt belőle sok köszönet, véres polgárháború lett a vége. Mint ahogy Magyarhonban, itt is felvetődhet a kérdés: lehet-e boldog az ír nemzet Csonka-Írországban?
A múlt században az írek a magyarokat példaképnek tekintették: jól jött volna nekik is egy kiegyezés megszállóikkal. Hasonló konstellációk adódtak, mint Magyarországon: sokan legitimnek tekintették a királyt és remélték, hogy önállóságot, vagy legalábbis autonómiát adományoz majd az országnak, mások egy teljesen önálló köztársaság kikiállásában látták az ír nép üdvét. A mai ír – mint ahogy a magyar is – nemzet természetesen utóbbikaról emlékezik meg, tekinti hősnek. (vö. Kossuth hős, Széchenyi csak a legnagyobb). Igaz, amikor 1916-ban először, egyoldalúan kikiáltják az ír köztársaságot, az erről szóló Húsvéti nyilatkozatban (Forógra na Poblachta) minden Írországban élő számára kívántak államot biztosítani.
Hosszan lehetne még sorolni a párhuzamokat: (kelta-szittya) múltba révedés, kivándorlás, világklasszis szépirodalom, kiváló humor, buliváros Dublin/Budapest stb. stb. No meg ne feledjük: Leopold Blum, az Ulysses főhőse is magyar, a regényben szerepel egy pár magyar mondat.
A szeretve-gyűlölt haza és a “minimum dögölj meg, hogy keblünkre öleljünk” motívuma sem ismertelen Írhonban (Joyce megfogalmazásban: “Ha az ír ember egy másik környezetben található Írországon kívül, nagyon gyakran tiszteletre méltó emberré válik, a saját országában uralkodó gazdasági és szellemi viszonyok nem teszik lehetővé az egyéniség kialakulását”). Épp megérkezésünk előtt pár nappal halt meg Sinéad O’Connor. O’Connor karrierje akkor tört derékba, amikor 1992-ben a Saturday Night Live című amerikai TV-showban széttépte a pápa képét, hogy felhívja a figyelmet a katolikus papok által elkövetett szexuális bántalmazásokra. Aztán harminc évvel később, halála után a mellőzött énekesnőt országszerte ünneplték: egy festményét éppen egy templom árkádjában láttuk, a TV műsorokban Írország anyjaként emlékeztek meg róla.
Az idő aztán mégiscsak Sinéad O’Connort igazolta: ma hál’istennek az egykor vasárnaponként tömött katolikus templomok konganak az ürességtől (legalábbis ízig-vérig ír taxisunk szerint), az írek tömegesen hagyták el a katolikus egyházat, még a szigorú abortusz törvény megváltoztatása is sikerült 2018-ban.
Végezetül egy tanulságos történét Dublinból: éppen az utcán álltunk és azon tanakodtunk, merre tovább. Sosem beszélünk hangosan egymással, semmilyen nyelven sem szeretjük a hőbörgést. Egyszer csak egy fejkendős lány szól hozzánk ékes magyarsággal: hát ti magyarok vagytok? Mint kiderült a lány papája szudáni, mamája debreceni, ő pedig Dublinban él. Kellemesebb magyar színfoltot nem is tudtam volna Dublinban elképzelni.
Régóta vágytam erre a tenger-élményre. Már el is felejtettem, mennyire. Nem Charles Trenet La Mer-jére – bár azt is megkaptam később -, nem Barcelona vagy Gran Canaria üdítő hullámaira, melyek melengetik lelket-szivet. Hanem erre az északira, az elemek tombolására, a veszély érzetére, melyek megmutatják mennyire tehetetlenek is vagyunk valójában – a tengerrel és az élettel szemben egyaránt. Az arcomba csapódott ez az élmény, mint ahogy az eső és a sós tengervíz keveréke a viharos szélben. Örömmámor kerített hatalmába, pedig számtalan kín gyötört, éreztem, hogy hiába voltam esőkabátba csomagolva, alatta több réteg ruhával, mégis a csontjaimban érzetem az ír tenger jeges fuvallatát és az elmúlt napokban megtett hosszú kilométereket. Eszembe jutott egy szép kelta dal, az Amhrán na Leabhar, a Könyvek dala, mely éppen arról szól, hogy egy iskolamester teljes könyvtára odaveszett a tomboló tengeren. Habent sua fata libelli az írek földjén is: a polgárháború zavaros időszakában, 1922-ben leégett a központi levéltár, több száz év írásos emlékei tűntek el így.
De vissza a szirtekhez: hosszú utunk méltó első állomása volt ez. Két évtizednyi kapcsolatunkban mi is éreztük úgy, hogy ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek. Egyesek sorsnak hívják ezt, de mint később kiderült nem a sors irányította életünk. Ha elég mélyre ásol – ami fáradtságos, nehéz feladat – mindig megtalálod az események és következmények láncolatának kiindulópontját. Hosszú évek távlatából megmosolyogtuk a múltat és tisztelettel adóztunk a hatalmas ír tengernek. A sziget felénél, amire már többször legyűrtem magassági fóbiáimat, megálltunk, gyönyörködtünk egyet az ezüst tengerben, adtunk egymásnak egy puszit, és visszafordultunk. Pontosabban folytattuk utunk…
Ny. kommentárja a címhez, mely már jó előre jelzi: nehéz szöveg következik:
A cím egy svéd dal parfrázisa. Doppel agyában e cím már egy jó évtizede kereng (lásd még: kerge, hiszen kereng, mint a kerge birka. Birkapásztor. Amilyen a pásztor, olyan a nyáj… stb. stb.). Doppel amikor még sokat foglalkozott a harmincas évek náci Németországával, megismerkedett egy-két erős női alakkal: Lenivel, a filmessel, meg Zarah Leanderrel, a színész-énekessel. Két zseniális, apolitikus ribanc. Mint Doppel maga is – ha megsértődik ezen, majd kiengesztelem valamivel. Szóval a dal, mely a címet inspirálta ez:
Az eredeti szöveg Värmland svéd tartományhoz (megye, svédvármegye, mitomén) írott szép, csöpögős óda: a Svéd birodalom legszebb ékköve, koronája (du krona bland Svea rikes länder!), itt érdemes élni és halni (vö.: itt élned halnod kell), és ha már, innen feleséget vétetni. A ígéret földje ehhez képest smafu (Och komme jag än mitt i det förlovade land, till Värmland jag ändå återvänder – ha eljutnék az ígéret földjére, akkor is visszatérnék Värmlandba). Éltek itt erdei finnek is, íme a magyar kapcsolat szembetűnő, nem tagadható. Erős az áthallás a német warm – meleg szó kapcsán. Zarah Leander színre lépése emlékezetembe idézi a karakán magyar tántikat: tudták mit akartak, kialakult véleményük volt a világról (magyarokról, osztrákokról, zsidókról, Istenről, meg az említett világról), a családi közmegegyezés szerint nem konfrontáltuk őket ateizmussal, homoszexualitással és promiszkuitással. Doppel fejében még ott van asztmás nagynénje Svédországba kitelepült barátnője, Pötyi, akivel soha nem találkozott és már nem is fog.
Szóval az áthallás: Värmland – Vengerland, azaz Magyarország (orosz Венгрия – Magyarország, ill. Венгры – magyarok, innen Vengri, helyesen magyarul a mássalhangzók torlódását enyhítendő: Venger (lásd még Moszkva muszka), továbbá Land (német, ország). A cím többi része: sheynes szép, jiddis áthallással (שיין), herlig (német herrlich, nagyszerű), lont (Land, de az osztráknémetben az a-o ejtése ugyanúgy esetleges, mint a b-p, d-t, k-g párosoké). Na, és akkor én most leengedek egy kávét és rápöppentek és engedem szóhoz jutni Doppelt).
Vengerland avagy kis Notitia
Ny. kimerítő bevezetője után térjünk vissza örökzöld témámhoz: kivándorlás, régi-új otthon, hazatérés (a szavak itt is többértelműek). Ragaszkodok az igazsághoz és ez egy fene nehéz üzleti modell. Tagadhatatlanul jól éreztem magam Budapesten 2013 végéig. Szerepet játszott ebben egyfajta érzelmi ökonómia: a boldogság mellékterméke annak, hogy követjük céljainkat, ha koncentrálunk rá, elvesztünk (Slavoj Žižek). Aztán elkezdtem zuhanni és kilenc hónapig meg sem álltam (ennyi időbe telik kirohadni (sic!) egy gyereket: kihordott félelemgyermekem ma már önálló és igen jóban vagyunk). Jövőre nézve megjegyzendő: nem akkor kell terápiára járni, ha már baj van, hanem preventív jelleggel annakelőtte. Az Univerzum kegye, hogy egyik legjobb barátom a Lajtán túl maga is terapeuta.
Mégis, ha összehasonlítom, mérlegre teszem ottani és itteni életem, a magyar serpenyő mélybe zuhan, a béka segge alá, ahol maga az ország is van. El kell fogadnom, hogy barátaim s ismerőseim, meg az ő barátaik és ismerőseik között számosan voltak zűrös múlttal vagy jelennel. Játékgépezés, autólopás, politikai zavarosban halászgatás, börtönviselt barát, intézményvezető aki hétvégéken a menő klubokban nyomta és olyan emberekkel ápolt szívélyes viszonyt, akik mélyre buktak az aranyért. Az arany és a nap (mindkét értelemben, lásd carpe diem) imádata (szemben az ezüsttel, mely a tudás szimbóluma, szemben a földi hívságokkal). Ezek a kapcsolatok megszakadtak. Jókedélyű pajtásom J. halott. Egykori legjobb barátunk visszahúzódott az etanolgőzbe, abból ki nem lát. Már csak R-ért és L-ért megyek Pestre. De idegenek érzem maga, mint egy angol Amerikában vagy viszont. Értem a nyelvet, a feliratokat, de köztem és köztük… pontosan köztem és köztük van. Kiüresedtek a szavak.
A már említett Zarah Leander énekelte heroikus intonációban: Die Fremde ist so leer. Namármost (öreges intonáció!): vagy nem Fremde ami itt van, vagy nem leer. Talán inkább az előbbi. Ugyanis amikor május elsején ideköltöztünk, tényleg úgy éreztem, hazatértem. S egy másik dal: Lobe das Land, das dir die Waffen gab (egy jiddis dal a forradalmi időkből: Áld az országot, mely fegyvert adott). Tagadhatatlanul sok fegyvert adott új hazám kezembe. Pénzt, paripát, friss levegőt s ízes vizet.
Miközben Vengerland elúszott, minden értelemben. Félreértés ne essék: itt is vannak olyan típusok, események, jelenségek, mint otthon. De itt könnyedén függetlenítem magam ezektől. Magyarországon még mindig feudális viszonyok és eszmék uralkodnak (máshol is biztos, de ott nem éltem, így nem beszélek róla). Az otthoni szűköslétből a jólétbe váltani igen kellemes dolog. Ugyanakkor a jólét előhozza azokat a problémákat, melyet a szűkösségtől nem láttam, vagy nem volt időm vele foglalkozni.
Ha van szerelmed és szeretőd, barátaid, munkád, pénzed, utazhatsz ahova akarsz és maradhatsz is ha, akarsz, mi kell akkor még? Ha visszanézel a folyóra, a leégett híd csonkjaira (nem én gyújtottam fel, leégett az magától), imitt zöld mezők, odaát Mordor, boldog-e vagy? És milyen igaza van Žižeknek, a boldogság egy nagyon problematikus fogalom. Ha valami tanulhattunk Freudtól: abban sem lehetünk biztosak, hogy amit kívánunk, az valóban boldoggá tesz.
Gyógyír a boldogságra s fájdalomnak mérge ez: minden elmúlik. Kapjatok szívetekhez: Vengerland is elmúlik majd. Kicsinyes dolgainkra rá se hederít Isten (aki halott és rémálmodik) s az Univerzum és jól megvan nélkülünk. Az egész hablatyolás a magyar (meg az orosz, német, nyugati vagy keleti) lélekről válságjel, saját elégedetlenségünk lenyomata a világról, illúzió, hogy valami legyen ebben a nagy nincsben.
Ny. figyelmeztet, hogy ez a szöveg töredék fog maradni, ugyanis a címben igért szép magyar földhöz vajmi kevés köze van. Igaza van. Ha valamit megtanultam abban az átkozott 14-es évben: bizonyos dolgokat el kell engedni. Ölelj át egy fát, ha vissza akarsz térni. Öleld át a világot, ha szeretetre vágysz!
Doppeldupla 