Céges dialógus

– Te Jani, amióta volt nálunk ez a nagy leépítés, zavar keletkezett az erőben, nem?

– Ahogy mondod. Az öt bölcs vezető megbonthatatlannak látszó egysége nincs többé. Ketten kiestek a pikszisből, szerintem előbb utóbb el is mennek tőlünk.

– No igen, maradt a nagyfőnök, Mari a marketinges, meg a szuperokos Bandi.

– A triumvirátus.

– Találó kifejezés (elgondolkodom, a szemöldököm ráncolom). De tudod mi lett a triumvirátus tagjaival.

Jani elmosolyodik

– Hát persze…

(első triumvirátus: Cézár, merénylet áldozata lett, Pompeius szintén, Crassus csatában halt meg; második triumvirátus: Marcus Antonius öngyilkos lett, Lepidus túlélte, Octavius túlélte és császár lett Augustus néven)

 

Advertisements

Változatok mórra 2

Miután Bécsbe költöztem havonta ismerkedtem meg egy újabb mórral – és akkor ezzel el is búcsúzom ettől az általánosító kifejezéstől.

Asszimiláció 

M. tunéziai származású, kimondottan arab külsejű fiú, akit egy buliban ismeretem meg. Egyrészt nagyon értékelte, amikor a Koránt lekaptam neki a polcról (a magyar fordítás ráadásul szép zöld bársonyba van kötve), másrészt azt, hogy nem igazán érdekelt a származása. Arabos külseje nem tévesztett meg, ugyanis a német amit beszélt inkább németországi volt, mint osztrák. Mint kiderült anyukája Németországban élt huzamosabb ideig. Lelkülete, felfogása mindeközben hamisítatlanul osztrák volt, kellő hajlammal a borúlátásra, megfűszerezve vaskos humorral. Ittlétem során különben számos második generációs bevándorlóval találkoztam, aki tökéletesen beszéli a németet és aligha tudná elképzelni életét szülei hazájában.

Nem minden arab muszlim

Miután munkahelyemen pozíciót váltottam, kerestek helyettem egy új asszisztenst. Át-át böngésztem a jelentkezők önéletrajzát és egy egyiptomi jelöltre lettem figyelmes. Feltűnt, hogy a helyi kopt egyházban tevékenykedik. Ő lett különben a befutó és rendkívül örült neki, hogy egyből tudtam, kik azok a koptok. Kollégáim számára ez nem volt ilyen egyértelmű, az egyikük például félve próbálta megkérdezni, hogy hogy is van ezzel a muszlim dologgal, hisz te egyiptomi vagy (miközben én alig bírtam megállni, hogy ki ne fakadjak a nevetéstől). Kopt kolléganőm különben kimondottan konzervatív volt, szülei elég rossz tapasztalatokat szereztek az egyiptomi arabokkal.

Afrika

V. Nigériából származott, pont a héten kapta meg az osztrák állampolgárságot. V. viszonylag korán került a cégünkhöz, és gyakorlatilag a szemünk előtt nőtt fel, érett fiúból felelősséget vállaló férfivá. Anyukája rendkívül szigorúan fogta, nem hiába, a bécsi nigériai férfiaknak nincsen éppen jó hírneve, legtöbbjük drogterjesztéssel kapcsán kerül a hírekbe. V. különben szorgosan építette a karrierjét, eljárt mindenféle integrációs rendezvényekre (még a jelenlegi kancellárral is sikerült egy közös képre kerülnie – bár lehet, hogy a kormányfő időközben elfelejtette, mint gondolt korábban az intergrációról).

V.-t ugyanakkor rajtakaptam egy aprócska xenofóbián, ha nem rasszizmuson. Amikor azt mondtam neki, hogy hiszen kopt kolléganőm is afrikai, akkor rávágta, hogy szerinte nem “igazi” afrikai.

Nigel Barley írja “Egy zöldfülű antropológus kalandjai” című rendkívül szórakoztató, a kameruni doajók életét és szokásait leíró könyvében az afrikai rasszizmusról: “De az imperializmusnak nem csak a “jó” hatásai maradtak fenn, hanem a rosszak is. A haladás nevében elkövetett gazdasági kizsákmányolás, a durva rasszizmus és kegyetlenség is jellegzetes része az összképnek. Ezek kétségkívül ugyanannyira őshonos afrikai jelenségek. Nem szükséges elfogadni azt a romantikus liberális nézetet, mely szerint minden, ami jó Afrikában, az  az őshonos hagyományból fakad, és minden, ami rossz, az imperializmus öröksége. Még a tanult afrikaiak is képtelenek belátni, hogy lehet egyszerre feketének és rasszistának lenni, pedig még mindig tartanak olyat, amit mi rabszolgának mondanánk, és a padlóra köpnek, hogy kimossák a szájukat, ha csak a nevét kiejtik a doajóknak.”

20190331_132029
Afrika szimbolikus ábrázolása (Naturhistorisches Museum – Bécs)

Mindemellett V. egyáltalán nem felelt meg a feketékről hallott sztereotípiáknak, szorgalmasan építgette a karrierjét, és a mielőtt más céghez ment volna elég komplex IT-problémákkal foglalkozott. Ezen túl gyakran volt élcelődéseinek céltáblája, ez azonban korának és sohasem bőrszínének vagy származásnak szólt.

Mein Julius

Bécsben hagyományosan elég erős az egyetemisták körében a baloldal, fontos témájuk az antikolonializmus. Bár Ausztriának (pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchiának) nem voltak gyarmatai, a gyarmati árukkal való kereskedelemben Ausztria ugyanúgy részt vett mint más európai országok és nem volt mentes a “kolonialista” gondolkodástól. A Magyarországon is ismert Julius Meinl jelképe egy fezt viselő arab fiút, mórt ábrázolt. Az 1924-ben készült Joseph Binder által jegyzett változatot 2004-ben lecserélték egy Mattheo Thun által dizájnolt változatra.

Logos_Neu

A Meinl külön kiemelte, hogy az “kávés mór” helyett, aki valójában egy alárendelt szolga, egy olyan figurát szerettek volna, mely pozitív képzet társítást szül: a fiú a fezzel a fején inkább egy kávé-szakértő. Ennek ellenére kezdeményezés indult a cég logó nyilvános használta ellen (lásd itt: Mein Julius). A Mein Julius (magyarul Gyulusom) lényege, hogy a mór fellázad, összegyűri kalapját és nem hagyja, hogy parancsolgassanak neki, oda megy, ahova kedve tartja. A kezdeményezők szerint a céglogó rasszista kliséket erősít meg. Gondolom egy-két olvasóm erre azt mondja: Eure Sorgen möchte ich haben.

Végezetül ha már ennyi szó esett Afrikáról, álljon itt a nagyszerű Cesaria Evora dala, az Afrika Nossa (szövege angolul itt):

 

 

Változatok mórra

Egy pár hónapja annak, hogy megnéztem az alábbi filmet – mely sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A film ugyanakkor felhívta figyelmemet egy igen érdekes személyiségre, aki a 18. században Bécsben élt.

Angelo_Soliman

A bécsi köztudatba Angelo Solimánként vonult be, eredeti neve (Mmadi Make) már saját életében ugyanúgy feledésbe merült, mint pontos származási helye. Kalandos életútja  mellett leginkább azért maradt meg a helyiek emlékezetében, mivel halála utána bőrét eltávolították és fabábura helyezték, majd így mutogatták mint félmeztelen “vadembert” a császári Naturalienkabinettben (“Természeti dolgok kamrája” azaz természettudományi gyűjtemény).

Angelo életútjának magyar vonatkozása, hogy Kazinczy Ferenc barátja lett, miután mindketten az “Igaz egyetértéshez” címzett szabadkőműves páholy tagjai voltak. Ennek az életrajzi szálnak az irodalmi feldolgozását Péterfy Gergely a “Kitömött barbár” című regényében olvashatjuk (amit Rás barátom már olvasott, nálam még a könyvespolcon várakozik – piros pöttyel a könyv gerincén, jelezve, hogy ezt mindenképpen el kell olvasni).

Loving the alien 

Angelot saját életében körberajongta környezete, a felvilágosodás korának megfelelően a “nemes vadat” látták benne. Nem ő volt az egyetlen színes bőrű Bécsben,  ugyanis a császári és főnemesi udvaroknál szokás volt egy “udvari mórt” tartani (hasonló kuriózum volt ez, mint törpét vagy különösen magas növésű embert tartani az udvarnál). A mór kifejezés ebben az estben nem a Spanyolországot meghódító észak-afrikai népcsoportot jelöli, hanem általában minden sötétebb bőrű embert. A rabszolgaként Európába kerülő udvari mórok helyzete adott esetben jobb volt, mint fehér kortársaiké, akik jobbágyként vagy városi plebejusként élték életüket. Persze egy a családjától elszakított arab vagy afrikai fiú sorsát mindennek ellenére se nevezném irigylésre méltónak.

Az Angelo című filmmel pont az a baj, hogy megpróbálja mai elképzeléseinket visszavetíteni rasszizmusról, kirekesztésről egy olyan korba, ahol még a mindenkire érvényes emberi méltóság fogalma sem létezett.  Angelo még az udvari alkalmazott között is kimondottan privilegizált volt, persze ez nem azt jelenti, hogy ne szenvedett volna alávetett helyzetében.

Angelot – állítólag Bécsre tipikus módon – halála után értékelték csak igazán: arcképe bélyegen szerepelt, a Wien Museum külön kiállítást szentelt neki. Alakját Musil a “Tulajdonságok nélküli ember”-ben is megörökítette.

Bevallom, engem is rabul ejtett már többször az egzotikum, íme hát mórjaim – akiket persze sosem neveznék így.

Láttam Istent és Isten fekete 

Gyerekkoromban egyetlen fekete élt szülővárosomban, nem emlékszem a nevére, de arra igen, hogy köztiszteletnek örvendett és egyik gyerekének gyönyörű göndör haja volt. A számos okból kimondottan nem multikulturális Budapesten évekig nem találkoztam egyetlen színes bőrűvel sem (akiket én a magyar szóhasználattal szemben soha nem nevezek négernek), akivel közelebbi kapcsolat alakulhatott volna ki.

Aztán egyszer amikor az Ajtósi Dürer soron buliztunk, felfedeztük, hogy a fal mellett egy lépcső vezet fel egy különálló fémgalériára. Egykor ide jártam egyetemre (idősebbek azt is tudják, hogy itt volt az MSZMP politikai főiskolája), és nem emlékeztem arra, hogy lett volna valaha ezen a helyen egy ilyen fémszerkezet. Amikor felértünk, egy fekete srác mosolygott vissza ránk. Vezetékneve God volt.

Szomáliai származású volt, Belgiumban nőtt fel és amíg Budapesten tanult, többször találkoztunk. A feketékkel szemben táplált egyetlen sztereotip tulajdonságot sem fedeztem fel benne. Elég széles látókörű volt, több nyelvet beszélt és értékrendje inkább nyugat-európai volt, annak ellenére, hogy muszlim környezetben nőtt fel. A szimbolizmusra való hajlamom miatt nem tudtam megállni, hogy utolsó esténken ne csináljak egy ilyen képet.

Jpeg

Persze az, hogy jól megértettük és kedveltük egymást, nem áll összefüggésben bőrszínével vagy származásával. Ez lenne mellesleg a tolerancia alapja: a származás, vallás, bőrszín vagy szexuális orientáció nem tesz önmagában senkit rosszabb emberré (teszem hozzá: jobbá se).

(Folyt.köv.)

30/30/30

Írjunk valami naplószerűt. Rögtön pontosítok: írjunk. Több mint 30 nap telt el azóta, hogy utoljára írtam (pontosabban 33 nap). De a 33/30/30 nem nézett volna olyan jól ki a címsorban, így lefelé kerekítettem. Ez itt most nem a tőlem megszokott, jellemzően módon pénteken írt “irodalmi” szöveg. Sajnos a hosszú kihagyás miatt elpártoltak tőlem még meglévő olvasóim is. Írtam egy hevenyészett verset, de leszedetem, mert nem találtam elég jónak. Az önkritika szerintem jót tesz az írónak (az önmarcangolás ugyanakkor éppen ellenkező hatású).

30 nap telt el január idusa és február idusa között. Január idusán egyik napról a másikra menesztették közvetlen felettesem (remélem észre veszitek, hogy olyan stílben igyekszem írni, hogy a gépi fordító ne tudjon mit kezdeni a szöveggel. Hiszen a munkámat érintő dolgokkal foglalkozom és ebben nem árt az óvatosság). A következő 30 napon filmbe illő események történtek az üzemben. Alig ocsúdtunk a hirtelen jött kipenderítésből, azt vettük észre, hogy a többi vezető is furcsa ábrázattal jön-megy a folyósokon. Kisvártatva további kipenderítésekről hallottunk. Bár később azt mondták, csak eltanácsoltak egy-két embert és próbálnak is nekik új melót szerezni, de akárhogy is csűri-csavarja a vezetőség a gyakorlatban számos kollégám nincs már az üzemben. Ketten úgy döntötték, önként mennek. Hamarosan egyedül ülök egy viszonylag nagy irodában, hja kérem, a császárvárosban erre is futja. Ezen események persze bőven meg vannak tűzdelve intrikákkal és titkos, háttérben zajló folyamatokkal, megszórva kellő mennyiségű álnoksággal és hazugsággal, mi magunk, akik szorgosan rakjuk a falat pedig behabartuk még az egészet vaskos humorral és kőkemény szarkazmussal – utóbbi  kimondását hangos, irodát rengető nevetéssel nyugtázzuk.

30 napot irányoztam magamnak elő afféle önmegtartóztatásként. Ne se ez, se az, se amaz. Különösebb oka nincs, talán annyi, hogy viszonylag gyakran tör ki belőlem barokkos magyar lényem, és ilyenkor mindenféle nációkkal múlatom az időt, ropom a táncot. Különösen nagy a megértés etekintetben a keletről jövőkkel, lengyelekkel, románokkal. De a labancok között is akad egy-két bennfentes, biztos hajtja őket még a keleti vér – hiszen egy magyar tanti, egy cseh vagy horvát sógor a császárvárosban egyszerűen hozzá tartozik a jó modorhoz.

Harmincas bejegyzést mindenesetre nem tervezek, igyekszem hamarost írni.

 

A mai péntek…

… technikai okok miatt elmarad.

Vagy legalábbis az eddig hétről hétre megszokott szöveg, írás, tulajdonképpen tárca.

Okokat mondhatnék, de egyik se fedné teljesen a valóságot. Bizonytalanság és egyfajta világ vége hangulat a munkahelyemen, annak összes folyományával. Rácsodálkozás a nyilvánvalóra: az ember esendő és egyben önző. Hajtja, űzi érdekeit, és szememben végül így is, úgy is nevetségessé válik. Hazudik másról, mert azt gondolja, nem kérdezem meg a másik felet. Vagy hazudik, mert önmagának is hazudik,  és ezt olyan jól teszi, hogy már észre se veszi, hogy amit igaznak hisz, az önbecsapás.

Esténként az Imigyen szól Zarathusztrát olvasom. Olvasatomban a modern ember leírása, aki kezében tartja sorsát, mert leszámolt már a régi világgal. Ahogy elnézem ezeket az Übermenscheket, eléggé elveszettek ebben a világban. Sorsuk, mint hasonló Nietzsche sorsához: azt gondolják, minden uralnak, majd amikor összeroppannak átölelnek egy  szegény gebét.

Én ezzel szemben megpróbálom értékelni az emberit, túlzottan is emberit. A jó ebédeket, az együttlétet, a mindenféle nemzetiségű és szexuális érdeklődésű fiúkat, a reggeleket, egy jó slukk bort és egy jó slukk zöldet, az élet abszurditását kimondó beszélgetéseket.

A péntek mégse maradt el. Imigyen szóltam…

Pillanatfikszáció

Létezik az a pillanat, amire ha az idővel visszatekintünk, rájövünk, hogy egész későbbi életünket befolyásolja. E pillanatok fontosságát az adott pillanatban vagy éppen előtte nem tudjuk felmérni. Ez azonban egy feloldhatatlan egyenlet: ha minden pillanatot úgy értékelnénk, mint lehetséges sorsmeghatározó eseményt, erőforrásainkat az egész napos aggódásra és elemzésre pazarolnánk.

Itt van például régen boldogult ősapám Theofil András Veret, vertesfalvi tótum-faktum, megkerülhetetlen figura – bár Veretesfalván túl se felhatalmazása, se megbízása nem volt. Ősapám hát sok időt töltött olyan dolgokkal, amire szorgos-dolgos parasztsága soha nem tudott magának időt szakítani. A paraszt csak legyintett, amikor ezek az „intellektuális” témák terítéken voltak. „Mit mind kell annyit meghányni-vetni mindent. Az anya leszül, ez a dolga. Ezen nincsen mit a továbbiakban megvitatni.”

Márpedig van! – úszott el gondolatfoszlányként Theofil András Veret fejében az ellenvetés. Gyökeret nem vert, mert a mi Veretünknek volt egy gyengéje. Mégpedig az, amikor Kovácsné elkurjantotta magát, hogy Kész! Nem kellett hozzátenni mi. A számára univerzális jelentőségű omlós kalácsról volt szó, mely a foszlányt semmivé tette (közbevetés: vajon az öreg Veret mikor jött rá arra, hogy amikor először érezte életében a kalács illatát, sorsdöntő, vagy akár sorsfordító pillanatban volt része. Csak nem tudott róla előre!).

A paraszt megjegyzése, hogy az anya leszül, nincs azzal mit foglalkozni, gondolkodóba ejtette a derék őst. Ugyanis rájött, ő se tudja megmondani. A veszteségből azonban erényt kovácsolt: belevette magát a szakirodalomba, e témában mindent elolvasott. Így aztán többször hangzott el a vacsora asztalnál nálunk Freud Zsigmond neve, mint a de kötőszó. Pedig Veret tudott dedegni.

Tanulmányai mindenre kiterjedték: ha szülés, akkor fogantatás, ha fogantatás, akkor szex. Korábban ő csak annyit tudott, hogy az asszonyi állatot meg kell hágni rendszeresen. Kiterjedt tanulmányai nyomán  azonban megkérdőjelezte, hogy annak mivolta olyan, mint amit a kuplerájban mutattak neki a „beavatásán”. (sorsdöntő pillanat!) Ott ugyanis a misszionárius póz dívott, semmi más sem (jó, ne vegyük a lánynak öltözött fiúcskákat, akik minden, de tényleg minden igényt kielégítettek. De Theofil már akkor is tanúbizonyságot tett egyfajta flexibilitásáról e téren. Ami persze gyökeret nem vert).

Az emberi és állati szexualitás vizsgálata során megfogalmazódott  benne, hogy a kéjnek igen jelentős  szerepe van abban, aminek a végén gyerekek potyognak ki az anyákból. E kéj vizsgálta furcsa dolgokra ragadtatta: ő, aki ki nem állhatta a vadászokat, maga is ott ült a lesen, hogy hallgassa a rének bőgését.

Mindenesetre Veretné, született Beschlag Anna Mária Anna (az egyik Anna a bibliában emlegetett Szűz Mária édesanyja, a másikat a Szent Bertalanról elnevezett Boldog Anna után kapta. Utóbbit a család, fittyet hányva dogmatikára és kánoni jogra, szintén Szent Annának nevezett. Tehát ha valakit Annának hívnak, akkor gondolja át neve kiejtése előtt, hogy Jézus nagyi akar lenne, vagy csak bódog)…

Tehát Veretné igencsak hasznát látta annak, ami egy ügyetlen paraszti mondattal indult. Kéj volt kérem éjszakáról éjszakára (pontosabban négyszer, mert házastársi kötelezettségük teljesítésére minden rendes hó és hét péntekén történt. De így is havonta 400 százalékkal több kéjhez jutott, mint annak előtte).

Ma már a statisztika megmondja nekünk, hogy Veretné kéjjel-teli állapota mennyit tesz ki. 15 évig űzték e praktikát, így 15ször 12, ször 4, az annyit tesz (zümmögés, kattogás hallik) mint hétszázhúúúsz. Mielőtt kérdezik: nem, egy se maradt el! A korábbi évek nélkülözése miatt ha péntek, kéj-péntek (most villan csak be, hogy milyen kiváló nyelvújítók voltak ős Vereteim. Csak hát nem vitték semmire, sok volt a tehetséges az országban. Az egyik bejárónő szerint, különben a zsidók miatt, mert azok csak úgy potyogtatják ki a zsenigyerekeket, mert hiszen keresztény szüzek vérével sűrítették a befőttet. Veret ezen a vérvádas marhaságon úgy felhúzta magát, hogy a bejárónők soha többé nem hozták fel a témát. Előtte. Mert a háta mögött azt “susmorogták” (Veret szóképzés!), hogy maga Veret is zsidó. Ugye ez a veretes név, nem feltűnősködnek, a falun túl nincs jelentőségük – jegyezzük meg, hogy ennek elérése érdekben éppen a Veretek tették a legtöbbet – mégis járogatnak a fővárosba, mondjuk úgy asszimilálódtak). Ez a vélekedés – bár a Veretesek ária-igazolása olyan makulátlan volt, hogy felküldték Berlinbe az egész Veret családfát  – makacson tartotta magát.

Ezen 720 alkalomból volt azonban egy nevezetes. A 361. alkalommal – úgymond e csodálatos kéjutazást újradefiniálva – fura dolog történt. Veret éppen a szútrák tanács szerint lábát Veretné nyakhoz akarta lendíteni, amikor rájött, hogy enne előtte egyet a szintén veretes szilvakompótból.  Megízlelte, és a kéj íze aznap este még kéjesebb lett. A következő két-három alkalommal Veretnek hiányérzete támadt, aminek a forrását maga se tudta volna meghatározni. Aztán bevillant: a szilvakompót. Innentől fogva kizárólag szilvakompóttal ékesített kéj volt. Először csak a konyhába lopódzott ki, aztán a bejárónőknek meghagyta, hogy minden pénteken, pontban 19:00-kor legyen kikészítve a veret… szóval az éjjeli szekrényre a nemes kompót.

Veretnének több se kellett, Freud Zsigmond nyomán és analógiával élve kijelentette: én már nem vagyok neked elég tizensok évnyi Beischlaf után, aminek a zöme kéjmentes volt?! Még kompót is kell?

Veret igazságtalannak érezte a megjegyzést, hiszen neki köszönheti Veretné, hogy egyáltalán kéjben részesült. Csakhogy a kompót eset egybeesett egy másik szerencsétlen eseménnyel: Veretné klimaxolt. A heti pénteki így is meg volt, befőttel, hát Istenem. Csak Veretné veszekedős lett és mogorva, együtt töltött idejükben leginkább marták egymást.

Így élték le hát életük: tizenév kéjtelenség, utána kéjmámor, majd a végén kéjmámoros-szilvakompótos  módon. Mindeközben úgy, hogy egyszer azon vesztek össze, hogy kinek a gyerekkorában ültetett fa gyümölcsei szebbek? Csúnya veszekedés volt, én mondom. Ugyanis Veret hazai pályán játszott, az uradalomba minden fát egy korábbi Veret ültetett el. Beschlag halványan emlékezett az osztrák Alpokra, ahol gyöngyvirágot és fenyőt ültettek. Vagy gyöngyvirágos fenyőmag ma az ebéd? A fene esne a demens agyamba – mondogatta ilyenkor.

Szóval Veretnek a következő kérdés ötlött fel: mi lett volna jobb, soha meg se tudja, mi az a kéj, ami miatt aztán volt havi négyszer kéj, szemben az összes többi, kizárólag veszekedéssel töltött nappal. Veretnének ugyanez a kérdés derengett fel, de neki az első kompótevés vált élete neuralgikus pontjává.

Ezen töprengett Veret, amire szörnyű fejfájása támadt.

Maris – hozd be az aszpirinem.

Viszem méltó natsaságos úr.

Veret ugye ekkor már kvázi zsidó volt a bejárónők szemében.

Mindenesetre elszalasztotta a remek alkalmat, hogy szembenézzen saját döntéseivel, életével. Mivel nem tette meg, ez az esett nem vált egy olyan ponttá az életében, amire visszatekintve azt mondhatja: hja kérem, ha akkor nem így, hanem úgy…. Mi lett volna ha? (állítólag magyarul ő használta először ezt a szó összetételt, bár van aki vitatja, hiszen ki tudja azt ma már megmondani, ugye).

Veretnek mindenesetre voltak jó pillanatai. A mélyreható elemzést magán, feleségén, szülőfaluján nem végezte el – de hiszen ez Magyarországon nem is nagyon szokás. Pedig akár esélye lett volna, hogy Freud Zsigmond nevével együtt emlegessék az övét, mint a pillanatfikszáció felfedezésnek – mit felfedezés – feltalálásnak – ősatyját. Ez a pillanat azonban sose jött el.