Digitális detox

A digitális detox nem az én találmányom, van róla bőven irodalom a neten. Először a Tales of the city című sorozatban hallottam róla – a sorozat nekem helyütt különben túl csöpögős -, ha jól emlékszem a leszbikus leányzó éppen azért nem érhető el apja számára, mivel “digital cleansing” keretében nincs nála mobiltelefonom.

Tegnap én is kipróbálta egy 1 napos elvonást. Szombat este kikapcsoltam a mobilom, és ma reggelig be se kapcsoltam, továbbá a laptopomhoz sem nyúltam egész nap. Persze feltűnt a telefonom hiánya, offline móduszba váltottam. Nem tudtam megnézni pl. a jelenlegi és a követező nap időjárását. Délután sétálni mentem, ezt rendszerint megelőzi egy online-térkép tanulmányozása a telefonom, amire szintén nem volt lehetőség. Tegnap a parafa-falamon lévő Bécs térképről kellett leszednem a rátűzött cetliket ahhoz, hogy megtervezhessem az utam.

Tegnap nagyrészt Jack Kerouac: Az úton című regényét olvastam, melyet 2014-ben valahol a közepén abbahagytam. Újrakezdtem az olvasást szombaton, ma már – hála a vasárnapi detoxnak – a regény közepén tartok, ott, ahol hat éve abbahagytam. Az úton-nak van egy fantasztikus dinamikája, sodrása, a digitális detox alatt pont jó metadonként szolgált.

Sétám során kikapcsolt telefonom a zsebembe volt. Automatikusan nyúltam volna érte, mivel gyakran fényképezgetek útjaim során. Nem tettem. Helyette elmerültem a Donaukanal gyér forgatagában, a fantasztikus graffitikben.

A detox remekül sikerült, szerintem ezentúl rendszeresen meg fogom ismételni.

Könyvajánló: A kitömött barbár

“Kiürült a táj.

A kolerabiztosok minden munkavégzést megtiltottak: nem lehetett kihajtani az állatokat, nem lehetett betakarítani a termést, és árút adni-venni is csak akkor volt szabad, ha az adásvétel résztvevőit a megszabott időben kordon választja el. Az egyik letette az árút, azt klórmészben megfürdették, érte ment a másik, letette a pénzt vagy a cserébe szánt dolgot, az is klórmeszet kapott, s csak azután lehetett elvinni. (…) Az ember nélküli táj félelmetes volt és hatalmas: csak a katonai alakulatok, a halottaskocsik és az orvosok fekete szekerei mozogtak benne.”

Péterfy Gergely regényét, a “Kitömött barbár”-t még tavaly karácsonyra kaptam bátyámtól, a könyv gerincén piros pont jelezte, hogy ez fontos, lehetőség szerint még ebben az életben kiolvasandó könyv.

Bár minden bizonnyal vannak olyan irodalmi alkotások, melyek kortól, nemtől, származásától, valamint az éppen aktuális élethelyzettől függetlenül megérintik az olvasót, azonban a könyvek zömével mégiscsak úgy van, mint a párkapcsolattal: létezik egyfajta kémia, megfelelő idő és számos egyéb körülmény, mely végül egy boldog kapcsolatot eredményez.

A “Kitömött barbár” nálam eleve jó esélyekkel indult és ennek oka elsősorban nem a regényben nagyszerűen bemutatott, az 1830-as években Magyarországon is tomboló kolerajárvány kísérteties aktualitásában keresendő. Annál inkább a regény egyik főhősében, Angelo Soliman személyében, akinek életútjáról már egy kiállításkatalógus alapján viszonylag sokat tudtam. Angelo életének számos részeltét homály fedi, ezt rajzolja Péterfy újra a regény egyik cselekményszálában. A másik cselekményszálban Kaczinczy Ferenc életútja elevenedik meg, a bécsi évek, a Martinovics-féle összeesküvés eseményei, a kufsteini rabság, a szabadulás utáni nyomasztó évek Kelet-Magyarországon.

A regény nézőpontja is izgalmas, ugyanis az elbeszélő nagyrészt Kazinczy felsége, Török Sophie. Ennek kapcsán érdekes kérdés, hogy Péterfynek mennyire sikerül férfiként autentikusan megjelenítenie a női nézőpontot. Ennek megítélésére azonban nem vállalkozom, szimplán azért, mivel nem vagyok nő és arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy a női írók alapvetően másképp írnának, mint a férfi szerzők (pedig egyetemen jártam feminista nyelvészet szemináriumra).

A regényben Szolimán és Kazinczy egyaránt idegen, annak ellenére, hogy Szolimán társadalmi státusza alapján egyáltalán nem tekinthető szegény számkivetettnek. Az idegenség számomra fontos filozófiai és irodalmi téma, ugyanis meg vagyok arról győződve, hogy az idegenség érzése alapvetően emberi érzés, mellyel életünk során többször szembesülünk.

“Én az idegenséget – bár gyerekkorom óta tanultam – , még akkor sem tudtam megszokni, és szilárd volt bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyom, s idegenből bennszülött, otthontalanból hazaérkező, barbárból városlakó leszek, s úgy maradhatok magyar, hogy otthonosabb lesz számomra Bécs, amely minden jel szerint a befogadásomra készült, mint saját hazám, ahol idegenkedve fogadták egyéniségemet és terveimet”

A mondat második rész egy az egyben az én élettörténetem összefoglalása, ezen túl pedig jellegzetes, általános érvényű “magyar sors”. A “Kitömött barbár” mindenesetre számomra az élettelen magyar irodalom óráknak és az anyanyelvi versenyeknek köszönhetően szoborrá nemesedett Kazinczyt újra életre keltette.

Bécsi élet korona idején (folytatás, 41)

Tegnap gyönyörű tavaszi idő volt Bécsben és megbeszéltem kolléga- és barátnőmmel, K-val, hogy találkozzunk a Schwedenplatzon, hogy majd innen menjünk felfelé a Donaukanal mellett futó sétányon. A hírekben már olvastam, hogy az osztrák rendőrség több száz esetben szabott ki bírságot Bécsben azokra, akik nem tartják magukat a korona-vírus terjedését megakadályozni hivatott rendelkezéshez. Amire K-val találkoztam, már megjelent a hír, hogy a büntetések száma csak Bécsben elérte az ezret.

Otthon gondosan lemértem, hogy mennyi is pontosan az egy méter és K.-val szemben igyekeztem tartani is ezt a távot. A Donaukanal első látásra olyan volt, mint egy szokásos napsütéses tavaszi napon, csak azt tűnt fel, hogy az emberek rendkívül előzékenyen kerülgetik egymást, kiadós távolságot tartva egymáshoz képest. A balparton mentünk felfelé, s K. megjegyezte, hogy azért elég fura hangulat uralkodik itt. S valóban, kisvártatva a másik parton rendőrségi felvezetéssel száguldott végig egy mentőautó, hangosan szirénázva (Pesttel szemben Bécsben nem szokás a szirénát városi forgalomban automatikusan bekapcsolni).

Ahogy mentünk felfelé két rendőrségi kisbusz jelent meg, melyek lépésben haladtak a sétányon és megafonon keresztül figyelmezették a lakosságot a szabályok betartására. Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy olyan dolog történik velem, ami korábban még soha nem történt. Talán ezt nevezik történelmi pillanatnak. Felemelőnek nem nevezném ezt az érzést, talán inkább “elmelt” attól, amit korábban adottnak és valóságosnak tekintettem.

K. egy spanyol ismerősével telefonált. Vannak ismerősei, akik elkapták Spanyolországban a korona-vírust, tüdőgyulladással fekszenek otthon, hörögve veszik a levegőt. Arrafelé a rendőrség megpróbálja humorral kezelni a kijárás tilalom betartatását: a megafonon keresztül felhívják a lakosságot bújócskára és elkezdenek visszafele számolni.

A Donaukanal egyben Bécs graffiti Mekkája, elképesztő mennyiségű izgalmas falfirka látható itt. Az aktuális eseményre a graffitizők is azonnal reagáltak.

Tovább haladva a sétányon K. megpillantott szomszédját, aki ide helyezte ki a Home Officet, miután lakása nem túl nagy. A sétány melletti domb tetején ült a lány, én vulkáni köszöntéssel üdvözöltem, amit ő egyből viszonzott.

K. szomszédja egy németországi banknak dolgozik, egy hete még fel akart mondani és először Finnországba északi fény nézőbe menni, majd Isztambulban tovább ünnepelni annak tényét, hogy új életet kezd. Ez a terv most kútba esett.

Így mentünk tovább hárman és ezután már kizárólag csak a korona vírusról volt szó. A bizonytalanságról, a megváltozott prioritásokról, meg arról, hogy mindez egyben esély is arra, hogy másképp lássuk a világot és másképp viselkedjünk.

A villamosan hazafelé alig volt utas – elvileg nem is szabadott volna villamosra szállnom, hiszen nem munkába mentem és nem is másnak nyújtandó segítség miatt indultam útnak. Megfigyeltem ahogy egy sportszerkós srác a telefon sarkával nyomta meg az ajtónyitó gombot. Régi beidegződés, ugyanis a bécsi közlekedési vállalat, a Wiener Linien már korábban bevezette, hogy az összes ajtó a tömegközlekedési járműveken automatikusan nyílik.

Hazaértem. Itthon pedig úgy éreztem megint, hogy egy újabb vasárnapnak van vége. Jöhet a következő vasárnap…

K42

Bécsi élet korona idején (40)

Egy pesti barátom már érdeklődött, mire számíthat Pesten, hogyan is néz ki a “karantén” a gyakorlatban. Maga a magyar kormányfő nevezte Ausztriát az intézkedések tekintetében követendő példának és meg kell hagyni, az osztrák a szervezésben, igazgatásban elég jók (nem csoda, hiszen főállásszerűen évszázadokig igazgattak több tízmilliós birodalmat igazgattak).

Mindennek ellenére senki nem volt arra igazán felkészülve, hogy napokon belül – Sebastian Kurz kancellár szavaival élve – “vészüzemmódra” vált az egész ország. Múlt héten, azaz március 9 és 13 között még viszonylag normális mederben folyt az élet, bár már serényen fertőtlenítettük a kezünket a cégnél. Múlt héten már jöttek a rémhírek arról – hirtelen mindenkinek lett egy ismerőse, akinek van egy ismerőse az osztrák belügynél – hogy egész Bécset karantén alá vonják.

Hétvégén jött a bejelentés, hogy március 16-tól, hétfőtől jelentősen korlátozzák a közterületen történő tartózkodást. A következő esetekben lehet elhagyni otthonunkat:

  • ha munkába megyünk
  • a hétköznapi élet szokásos beszerzéseit intézzük
  • másokat ápolása vagy másoknak történő segítségnyújtás miatt indulunk útra
  • egyedül vagy olyan személlyel/személyekkel akikkel együtt lakunk megyünk ki a szabadba. Mindeközben kötelező 1 méteres távolságot tartani a többi emberhez képest

Közterületen öt embernél több nem tartózkodhat.

Elsőként az egyetemeket, iskolákat és óvodákat zárták be (kivétel, ha máshol sehogy sem helyezhetők el a gyerekek), majd hétfőtől korlátozták a vendéglátóipar nyitva tartását, végül kedden elrendelték, hogy minden kávéház, étterem, kocsma stb. zárjon be. Bezártak az uszodák, sportpályák és minden bolt a következők kivételével: élelmiszerboltok, drogéria, gyógyszertár és bankok.

A rendőrség a szabályok betartást ellenőrzi, és egyes esetekben már bírságot is kiszabott. Összességében azonban a bécsiek tartják magukat a szabályokhoz. Néha úgy tűnik, mintha örök vasárnap lenne a városban, egy-két ember lődörög az utcán a szép időben. Hétfőn azonban kísértetvárosra hasonlított Bécs, a hűvös időben alig voltak emberek az utcán.

Ilyen hát az élet korona idején…

K41

Felmondás korona idején (39)

Ozorán ücsörögtünk nyáron a fűben, amikor ausztrál barátunk megjegyezte, hogy szerinte nem vagyunk mások, mint tapasztalataink összessége. Újabb tapasztalattal gazdagodtam, életemben először elbocsátottak állásomból. Korábbi tapasztalataimnak köszönhetően – amikor tényleg rendkívül kevés pénzből és kétes kilátásokkal, egyéb csapásoktól is sújtva igen rossz passzban töltöttem hosszú hónapokat – ez az alapvetően mégiscsak rossznak tartott esemény nem igazán rázott meg. Igaz, amikor szerdán felmondtak és csütörtökön közölték, hogy többet ne is menjek be a munkahelyemre, még nem tudtam, milyen rohamos mértékben változik meg a helyzet Európa-szerte.

A középkori nagy pestis járvány egyik következménye az volt, hogy tartósan bezárták a fürdőházakat Európában – ezért szorult különben háttérbe évszázadokra a mosakodás, tisztálkodás szokása. Pénteken, első szabad napomon még elmentem uszodába, ugyanis a hét utolsó napján mindig kevesen vannak. Ezúttal is alig úszkáltak egy-ketten a medencében, így már-már Bástya elvtársnak éreztem magam – legalábbis abban az egy sávban, ahol csak én úsztam. Miközben oda-vissza róttam a gyorsot és a mellet az agyam természetesen a felmondás részletein kattogott. Főnököm kiélhette hatalmi ambícióit, azonban valójában a többi munkatárs előtt megszégyenült. Egy utolsó mondattal még elértem, hogy szellemi babérkoszúrt emeljenek fejem felé – de erről majd máskor.

Miután hazajöttem az úszásból, nekiálltam tornyosuló elintézetlen ügyeim intézést. Mindeközben napról napra, óráról órára változott a helyzet. Egymás után zártak be a múzeumok, mondták le a színi és zenei előadásokat. Sorra kerültek az uszodák is, majd a főkönyvtár, nemrég pedig a városi könyvtár összes telephelye is bezárt.

Munkahelyemen – hiszen hivatalosan még alkalmazva vagyok – komoly huzavona után zártak csak be. Bécs elég furcsa látványt nyújt: az első került mások oly zajos utcái üresek. Az áruházakban bizonyos polcokat lefosztottak: alig van WC-papír, de tartós tejből is az utolsó dobozt vettem el, számos tartós cikkből épp csak egy-kettő árválkodik a polcon.

Mindenesetre eddig jól viselem az egy hétre jutó két sorscsapást. Egon Friedell osztrák kultúrhistórikus szerint a Fekete halál a középkori világkép megrendüléséhez vezetett és ennek hatására indult el a társadalmat és a világképet alapvetően átalakító reneszánsz és humanista mozgalom.

Újjászületésként például gyakrabban fogok írni erre a blogra.

K40

Számokba fojtva… (38)

A cím eredetileg Peter Greenaway egyik filmjére utal (Drowning by Numbers), akinek kultikus jelentősége volt fiatal koromba. Az osztrák TV egymás utána adta le filmjeit a “Kunststücke” című késő esti értelmiségi rétegműsorában, mely 39 éve került először adásba. 39 – egyben a következő bejegyzés sorszáma. Ha valakinek ugyanis eddig nem tűnt fel, a bejegyzéseim címben a szám az aktuális bejegyzése sorszáma, a K+szám pedig a következő bejegyzésre utal.

Valamikor ugyanis eldöntöttem, hogy legalább még 365 darab bejegyzést írok. Ha valami igazán vörös fonalként húzódik végig az életemen, az az írás fontossága. Az írás, ami éppen hogy ellentmond a számok világának, ugyanis benne semmi sem redukálható az üzlet vagy a számítógépek kódolásnak bináris világára.

Bár előszeretettel eredeztetik a félművelt emberek kultúránkat a zsidó-keresztény-római kultúrából, gyökereink sokkal mélyebbre nyúlnak. Az évet ugyanis az ókori egyiptomiak osztották 365 napra. Az összes ma használatos európai ábécé a proto-sinai írásból alakult ki, még az indai brahmán írások is. Nem véletlen, hogy éppen a József és testvéreiben írja Thomas Mann: mélységes mély a múltnak kútja (Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Sollte man ihn nicht unergründlich nennen?)

Eléggé elkalandoztam. Ideje lesz megint egy szép szöveggel jelentkeznem.

K39

Olvasónapló – Szerb Antal: Utas és holdvilág (37)

Fiatal koromban imádtam Szerb Antal magyar és világirodalom történetét, e két könyvnek nagy szerepe volt abban, hogy megszerettem az irodalmat. Tavaly olvastam tőle a Pendragon legendát, amit nagyon szórakoztatónak tartottam (bár volt benne egy-két nyelvi pongyolaság, amit megdöbbentett). Még tavaly télen jártam régi és országos barátnőmnél, aki említette, hogy fia egyik kedvenc könyve az Utas és holdvilág. Karácsonyra ezt kaptam ajándékba és január elejére már ki is olvastam.

Az “Utas és holdvilág” is rendkívül szórakoztató írás, Szerb Antalnak ugyanis igen finom, rafinált humora van (a rafinált különben eleve finomítottat jelent). A regény engem különösen megszólított, hiszem magam is bölcsész (intellektuel) vagyok, nem csak végzettségem, hanem habitusom miatt is. A regény főhőse Mihály pont olyan dolgokkal küzd, ami számomra is újra és újra napirendre kerül, sőt éppen most megint igen aktuálissá vált. A szellemtudományok elkötelezett hívei ugyanis nehezen élik meg, hogy valamilyen tevékenységgel mégis csak meg kell keresni a napi betevőt és hogy egyik kedvenc elfoglaltságuk, pl. a más kultúrák felfedezése azaz az utazgatás nem kevés pénzbe kerül. Ezt pedig sokszor olyan munkával kell megkeresni, ami éppen hogy a szellemi javak elismerésnek megcsúfolása. De mindeközben a szellem embere úgy tartja, ahogy görögök: a bölcselethez viszonyítva minden más tevékenység alsóbbrendű és alantas.

A regény nagyrészt Olaszországban játszódik, ami maga is szimbolikus jelentőségű. A 18. századtól ugyanis Olaszország a német kultúrában megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált, olyannyira, hogy az olasz (valójában antik görög-római) kultúra iránti vágy önálló fogalommá vált (Italiensehnsucht). A főhős Mihály az olaszokban az autentikus, élet-igenlő mindennapok lehetőségét fedezi fel, szemben az emberi kapcsolatokban hideg és távolságtartó polgári felfogással szemben, melynek középpontjában a teljesítmény és a pénz áll.

Egyik főhőse a pénz (mai szóval élve közgazdászok) világát sem tartja igazán komolyan vehetőnek: “… Pataki, a hozzá nem értőkkel és kívülállókkal ellentétben, nem vette komolyan a gazdasági és pénzügyi dolgokat; úgy volt velük mint orvos a betegekkel. Tudta, ezen a pályán is csak úgy van, mint más pályán, a tehetségtelenek sokszor sokkal jobban boldogulnak… A küzdelem itt is egy legendás és alaptalan fikcióért folyik, mint a tudományban, ahol a nem létező és nem is kívánatos Igazságot keresik. Itt meg a Vagyont, aminek méreteinél fogva sincs semmi értelme; ennek kedvéért vesztik el azt a vagyont, aminek van értelme.”

Mindeközben az “Utas és holdvilág” egy igazi polgári regény is. Különösen az első fejezetekből rengeteget megtudhatunk a magyar úri-polgári kultúráról, mely ebben a formában a második világháború végéig létezett.

A regénynek mégiscsak van egy veszélye, főleg ha fiatalon olvassa az ember. Az első fejezetek mintha azt sugallaná, hogy autentikus élet az is, ha valaki radikálisan katolikus lesz és ebbe bele is pusztul vagy saját maga vet véget életének. Szerb Antal azonban a regény utolsó soraiban ezt egyértelműen cáfolja: “De mégis élni kell. És az ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

K38

2020 (36)

Íme hát, egy bűvösnek ható kerek szám, egy újabb évtized (bár a kettőezerhuszas évek igazából 2021 január elsejétől kezdődnek). Idén, ahogy az leginkább pesti éveimet jellemezte, volt egyfajta bizonytalanság, rossz érzése, Neujahrsfrust bennem. Időközben ez feloldódott, részben a helyi termálfürdő kellemesen meleg vízben. Persze inkább az űzte el, hogy elkezdtem tervezni, mi mindent szeretnék az új évben csinálni. A nem-tevés, nem-gondolkozás igen rossz hatással van rám – valójában szerintem minden emberre. Az unalom és a túl sok szabadidő egy-két kivételes tehetséget sarkall csak jó dolgokra. A legtöbben mégiscsak a munka, a tevékenység által érzik úgy, hogy értelme van életüknek. Ezt jól tudták már a sumérok is, akik mitológiájukban egyértelművé tették, miért alkották az istenek az embert:

Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet;
szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen;
hátaskosárban téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát;
cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon;
a határokat megjegyezze, a határokat védten védje;
a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa;
határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet;
nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja;
sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe!

K37