Jiddis

Az utóbbi időben egyszer már látott sorozatokat újra megnézünk (pl.  a Sírhant műveket, ami mai napig zseniális, semmit sem vesztett eredetiségéből). Most éppen a Weeds című sorozatot nézzük, mely elmeséli, hogy lesz egy derék családanyából a kenyérkereső elvesztés miatt drogdíler. Az egyik rész utolsó dal ez (a kenyérkereső ugyanis zsidó volt, de ebbe most nem bonyolódnék bele):

Erről eszembe jutott egyik kedvenc témám, a jiddis (amit én magyarul mindig először jiddish-nek írok, mert szerintem jobban visszaadja a kiejtést). Egyetemi éveim alatt csak azért megtanultam a héber betűket, hogy olvashassak jiddist eredetiben. Mit nem mondjak, szép kihívás, minden szó kiolvasásáért meg kell küzdeni. De hangalakja alapján a németül tudok sok szót értenek – vagy éppen hogy félreértenek, mert csak tudni vélik jelentést.

A németes hangzás oka, hogy a jiddis a középkorban a Német-Római Birodalomból kivándorolt zsidók (askenáziak, míg a spanyolországiak a szefárdok) nyelve, mely nem modernizálódott, hanem megőrizte a középkori felnémet nyelv sajátosságait (ebből fejlődött ki a mai modern német is). A nyelvi szempontból megrekedt jiddis ezen túl szláv és héber elemekkel is gazdagodott. A jiddis írott változata héber betűket használja, a héberrel szemben a jiddis írás azonban nem mássalhangzó írás, a magánhangzókat  és diftongusokat saját betűkkel jelölik.

A jiddis két ágra szakadt a történelem során: az archaikusabb keleti jiddisre és a már a 18. században a asszimiláció miatt kihalt nyugati jiddisre (egy-két beszélő állítólag volt még New Yorkba a 20. században). A két dialektus közötti választóvonal Magyarországon keresztül haladt.

Az érdekesség kedvéért álljon itt a teremtéstörténet első pár passzusa jiddisül, latin betűs átírásában:

1 In onheyb hot got bashafn dem himl un di erd.
2 Un di erd iz geven vist un leydik, un fintsternish iz geven oyfn gezikht fun thom, un der gayst fun got hot geshvebt oyfn gezikht fun di vasern.
3 Hot got gezogt: zol vern likht. Un es iz gevorn likht.
4 Un got hot gezen dos likht az es iz gut; un got hot fanandergesheydt tsvishn dem likht un tsvishn der fintsternish.

Egy-két szó gyorsan kitalálható: fintsternish, német Finsternis, sötétség vagy likht, Licht, fény. Nehezebb már a bashafn, ami a németben a beschaffen azaz beszerez, régies értelemben meghatároz, megalkot.

A holokauszt előtt több millió ember beszélte a jiddist, a beszélők meggyilkolása miatt a nyelv maga is majdnem kihalt. A második világháborúig a jiddist nem csak a közéletben használtak a kelet-európai zsidók, hanem volt jiddis színház és újságok és jiddisül írt irodalmi művek. Bécsben a Budapester nevű társulat német-jiddis keveréknyelven adott elő darabokat, melyek rendkívül népszerűek voltak a 19. század végén.

Mai napig számos jiddis anyanyelvű él New Yorkban, ennek állít emléket a következő jelent.

Szintén New Yorkhoz kapcsolható Aaron Lebedeff, román származású énekes jiddis dala:

Az amerikai zsidó létet kritikusan látó dal angol fordítással itt olvasható.

A amerikai angolba számos jiddis kifejezést találunk: schmuck (eredetileg a metélés után megmaradt bőrdarab, mai jelentése: idióta), schvitz (gőzfürdő), shanda (szégyen).

A magyar nyelvben is számos jiddist szót találunk: haver (barát, a zsidó munkásmozgalomban kb. elvtárs), tré (tréfli, nem kóser), jammerolni (siránkozni), hapsi (férfi), lejmol (kéreget), srác

A jiddis fontos szerephez jutott a Szovjetunióban is: az orosz munkásmozgalomnak ill. szocialista mozgalmaknak jelentős volt a zsidó támogatottsága. Ezért a forradalom alatt és után jiddis plakátok is készültek (ilyenek voltak kiállítva a bécsi zsidó múzeumban is, a Marxizmus és a zsidóság bonyolult viszonyát bemutató kiállítson). Pl. El Lissitzky egy alkotása.

EL_L_jiddis

A Szovjetunióban messze keleten, Birobidzsánban egy jiddis nyelvű szovjet szövetségi köztársaság életre hívására is kísérletet tettek. A mostoha körülmények miatt azonban nem áramlottak az orosz zsidók a Szovjetunió végvidékére, Birobidzsánba.

Míg számomra a jiddis érdekes, egzotikus hangzású, számos izraeli fiatal inkább negatív érzéseket társít hozzá, ugyanis Izraelben leginkább ortodox zsidók beszélik a jiddist. Egyik izraeli tanítványom mesélte el, hogy a liberálisabb izraeli fiatalok a jiddist a katonai szolgálatot megtagadó, magát Izrael államot is elutasító ultra-ortodox honfitársakkal azonosítják.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe a jiddisről.

Advertisements

Milano, Torino, molto italiano

A nyugati, polgári lét egyik előnye, hogy évente többször tudunk utazni. Nem jövök most azzal, hogy világpolgár vagy World Traveler vagyok. A modern tömegturizmus megjelenése előtt is érdekeltek a más kultúrák és szívesen keltem útra, s barangolásaim során mindig a couleur localt, a helyi színt, sajátosságot kerestem. Messzemenően tisztában vagyok a tömegturizmus okozta problémákkal, de nem is vonulok kurjongatva hajnalban Európa városaiban és keresem a legolcsóbb sört a városban.

Május végén – köszönhetően az itteni Jézus Mennybemenetelének nevezett szabadnapnak – 3 napra Milánóba és Torinóba mentünk. Korábban inkább voltam “nordic by nature”, vágytam az északi országokba, szerettem az ottani mentalitás (lásd még: Észak-fok, titok, idegenség,/Lidérces, messze fény,…). Az elmúlt években azonban azon vettem észre magam, hogy egyre inkább tetszik a déli életfelfogás: a könnyed élet, a dolce vita, finom ételek egy könnyű borral, az emberektől nyüzsgő utcák, egy szóval az, amit mediterrán életérzésnek hívunk.

Milánó ebből a szempontból sajátos olasz város: az említett édes, könnyed élet mellett mint divat és pénzügyi központ egy nyüzsgő nagyváros is, ahol az embereknek rettentően fontos a teljesítmény (ezzel magyarázható, hogy a Póban a kokain koncentrációja olyan magas, hiszen a kokain elsősorban teljesítmény drog).

Milánó nagyon pozitív benyomást tett rám, bár az első épület, amit látunk éppen az olasz  fasiszta építész egyik eklatáns példája. Egyszerre lenyűgöző, de egyben rémisztő is.

Este érkeztünk és nem időztünk megérkezésünk utána sokáig Milánóban, ugyanis másnap reggel gyorsan továbbutaztunk Torinóba, hogy megnézzük az ottani egyiptomi múzeumot. Gyerekkorom óta érdekelt az egyiptológia, mai napig szívesen olvasok ilyen témájú könyveket és a torinói egyiptomi múzeum világviszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik. Ez a múzeum a világ egyik első egyiptomi gyűjteménye, 2015-ben átépítették és teljesen újragondolták a gyűjtemény bemutatását. A gyűjtemény gazdagsága lenyűgöző, az új koncepció szerintem zseniális.

Torino turisztikai szempontból nem annyira felkapott, annak ellenére, hogy rendkívül hangulatos utcákkal és egy kimondottan festői folyóparttal rendelkezik.

Torino két további nevezettsége, hogy itt halt meg Kossuth Lajos és itt kapott ideg-összeroppanást Nietzsche (az Übermenschet prédikáló filozófus állítólag egy túlhajszolt lovat ölelt át, mielőtt szellemileg teljesen összeroppant volna. Valószínűleg ez csak legenda). A hamis lepel másolatát nem néztük meg, akadt helyette bőven érdekes épület és helyszín a városban.

A torinói kitérő után volt még egy-két napunk Milánóra. A május Bécsben rendkívül barátságtalan volt, majdnem minden nap esett az eső, hűvös volt, egy bécsi ismerősöm május végén már a könnyeivel küszködött, annyira kikészült a zord, borongós napoktól. “Csodás nyári eleji este volt, amikor még Milánó is el tudta játszani a romantikus város szerepét: az utcák nyugodtak, elhagyatottak, a kertekből hársfaillat száll, az égen ott a hold sarlója” – írja Dino Buzatti a “Riadalom a Scalában” című művében, melyet milánói utunk során olvastam ki (a novella különben eléggé aktuális témát dolgoz fel).

Milánóban végig gyönyörű idő volt, felhőtlen verőfény, így a terek és parkok gyorsan megteltek emberekkel. Az építészeti nevezettségek közül először az Il duomót néztük meg, melynek tetején kaptam egy jó kis pánikrohamot – de visszatekintve megérte.

Legalább ennyire lenyűgöző volt a szállodánktól nem messze fekvő Porta nuova városrész. A 2010 óta épülő negyed a modern (kortárs) építészet egyik csúcsa, egymást érik a felhőkarcolók, ugyanakkor bőven maradt hely közösségi tereknek és fákkal, növényekkel díszített parkoknak.

Az idő rövidsége miatt még két a Porta Genova közelében lévő egykori ipartelepen lévő múzeumra jutott időnk. Az egyik az antropológia múzeum volt, mely meglehetősen szerény számú kiállítási tárgyal rendelkezik (miután a gyűjtemény zöme a második világháborúban megsemmisült), de így sokkal jobban befogadható a tárlat. Maguk a tárgyak ugyanakkor rendkívül érdekesek voltak: legyen szó akár a mezoamerikai vagy afrikai kultikus tárgyakról, egy tibeti Vadzsrabhairavaáról vagy egy japán gyaloghintóról.

Megnéztük az Armani Silo nevű gyűjteményt is, mely Giorgio Armani munkásságát mutatja be, meglehetősen puritán környezetben. Szerintem sokkal érdekesebb volt az az időszaki kiállítás, mely a milánói műszaki egyetemen hallgatóinak, modern építészeti projekteket bemutató makettjeiből állt.

Olaszországgal és az olaszokkal kapcsolatban közismert számos klisé, melyek leginkább a délolaszokhoz társítható, így a hangos, dallamos beszéd, a heves gesztikulálás, a macsó-mentalitás. Nem mondanám, hogy sok ilyen olaszt láttam vagy hallottam volna Milánóban. Zárásul azonban álljon itt egy német rap szám, mely szintén olasz sztereotípiákból építkezik.

Korábbi úti beszámolók:

Erdély 1, 2, 3 illetve fotók 1, 2

Barcelona 1, 2

Kolozsvár 1, 2

Prága 1

Arany napok

Ezek arany napok – jutott eszembe a múlt héten (és rögtön ez a dal).

Május végén, amikor az utolsó heteimet töltöttem régi munkahelyemen, rengeteget esett az esö. Egyik kolléganőm meg is jegyezte, hogy sirat az ég. Kicsit giccsesnek találtam ezt a gondolatot, de jól esett. Rendkívüli szép búcsúajándékot ‘szerkesztettek’ nekem, fényképekkel, tényleg szívhez szóló írásokkal az elmúlt négy évről. Utolsó munkanapomon kiléptem az esős bécsi lipótvárosi pflaszterra, és vissza se néztem.

Másnap már a napfényes Olaszországban voltam, Milánóban és Torinóban töltöttünk pár napot (erről majd később). Repülőnk egy órát késett, de ez se szegte a kedvem.

Bécsbe velünk együtt megjött a nyár (valójában már picit korábban, de a dramaturgia kedvéért picit csúsztatok).

Másfél hetet töltöttem új munkahelyemen. Az emberek kedvesek, egy kellemes klimatizált irodában ülök, a munka mennyiség abszolút elviselhető. Ha összehasonlítom a korábbi hazai viszonyokkal: egyenesen a mennyország. És előrelépes az első bécsi munkahelyemhez képest is.

Újra úton vagyok, hamarosan megérkezünk Budapestre. Bár Magyarországtól sok tekintetben elhatárolodok, van még egy-két aranyifjú Pesten, akivel szívesen vagyok együtt. Akkor is, ha az ország a vaskorba süllyedt vissza.

Bár eredetileg a Rheingoldot akartam mégnézni Pesten, nem kaptam már rá jegyet.

Különben egyátalán nem szeretem az aranyt: nem hordtam soha huzamosabb ideig aranytárgyat, ilyet nem tennék ki sehova a lakásba. Az arany számomra a nap, a világi hatalom, a pénz jelképe. Jobban szeretem a holdat és az éjszakát, a tudás hatalmát. De azért nem is veszem véresen komolyan ezt a különben ősi szimbolikát. Megpróbálom élvezni az életet, amíg süt a nap, és tartanak az arany napok.

Fordulatok

Ma, először a második osztrák köztársaság történetében, megbuktatták a kancellárt. Itt ott felbukkan a “Staatskrise” kifejezés, bár ismerőseim nagy része még a szemöldökét semmi emeli fel a hír hallatán, krízisnek nyoma sincs. Pont tíz nappal ezelőtt remekül szórakoztam nagybátyámmal és nagynénémmel egy józsefvárosi vendéglőben, majd vacsora utána egyre-másra jöttek az üzenetek, hogy azonnal nézzem meg, mi áll a hírekben. Etekintetben mit sem változik a világ: egyetlen pillanat sorsdöntő lehet, amitől fogva előtte/utána módon gondolkodunk. A második világháború előtt, az őszödi beszéd óta, vagy 9/11 után.

Miután még mindig nem írok ezen a blogon olyan dinamikusan, ahogy szeretnék, rendre megfeledkeztem a saját évfordulóimról. Pl. április 13-ról, első munkanapomról egy osztrák munkahelyen. Pontosabban: első napom egy munkahelyen, ugyanis sikerült több évtizedig elkerülnöm, hogy hagyományos értelemben vett nyolctól-négyig (az amerikaik szerint kilenctől-ötig vö. Dolly Parton 9 to 5) tartó munkát végezzek.

Aztán május 1, amikor végleg Ausztriába költöztünk. A dátum többszörösen is szimbolikus jellegű volt: ekkor fordítottam hátat a jobboldali (vagy már a fene tudja milyen politikai irányt követő) Magyarországnak és megérkeztem a munkavállalók Kánaánjába, ahol a hónap első napján már ott figyel a fizetés a számládon, ahol a hétvégi munka duplán számít, a szabadnap szent. Belepillanthattam, hogy működik a tőke igazgatta világ, épül-szépül majd esik darabjaira egy projekt és milyen ősi ösztönök munkálnak minden munkahelyen.

Persze ezek a dátumok megpróbálják egy napba sűríteni azt, aminek van előzménye és következménye, hiszen az első világháború előtt sem táncolták európai népei és nemzetei békésen körbe a májusfát, majd utána egyszer csak egymás torkának estek.

Szóval ezeket a nagyszerű pillanataimat hosszú előkészítő munka előzte meg: egy élet lezárása Budapesten, újrakezdés másutt, szorgos keresgélés állás után (a nagy eseményeket megelőző történéseket amerikai filmekben általában montázsként jelenítik meg. Az élet nem montázs. Aki hordozott már gyászt vagy fájdalmat szívében vagy harcolt már valamiért hosszan és kitartóan, különösen nevetségesnek tartja a montázsokat).

A gondos eltervezés, bár nem mindig teljesen eredménytelen, gyakorta alábukik az események sodrásában. Pl. gondosan elterveztem, hogy majd idén, az év második felében váltok munkát és beiktatok egy hónapot, amikor majd alkotok és pihenek. Az események már januártól kezdve felgyorsultak és az egésznek az lett az eredménye, hogy ez az utolsó hetem első ausztriai munkahelyemen. Az ide vezető események a cégnél, ahol dolgozom, rendkívül tanulságosak. Emberi színjáték, ahogy az már csak Ausztriában szokás, amolyan tragikomédia.

Szóval itt vagyok a fordulat hónapjában, júniusban újrakezdés más helyen, más környezetben. Talán illenék megemlékeznem majd az elmúlt 4 év folyamatairól is.

Egy-két gondolat erdélyi utam margójára 2.

Van még két gondolatom, ami talán elfér a margón.

A hold s a napcsillag

Bevallom, engem kimondottan idegesített Magyarországon a középületeken a székely zászló, különösen, hogy az EU zászlaja helyett tűzték ki sok helyütt. Teljesen nevetségesnek tartottam a Magyarországon mindenütt feltűnő székely rovásírásos helységnévtáblákat is. Ezt most is így gondolom.

De! Amikor felértünk Székelyföldre a táj, az emberek és évszázados jelképeik bennem is megmozgattak valamit. Először értettem meg igazán a székelyek ragaszkodását szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz és nyelvükhöz. Errefelé sokan nem beszélik az állam hivatalos nyelvét, a románt. Ennek egyszerű az oka: egyes településeken egyetlen egy román sem él. Másutt épp csak a rendőr román, meg egy-két “beházasodott”. Persze gondoljunk bele, mint gondol az átlag-magyar arról Magyarországon, aki magyar állampolgár létére nem beszéli az állam nyelvét, a magyart? Az érem másik oldala, hogy a román nyelv ismeretének hiányában a székely fiatalok számos állástól és karrier lehetőségtől esnek el (és nem azért, mert magyarok ill. székelyek).

A románokkal szembeni ellenérzést többször is tetten értem: egyszer egy boltban, amikor összehasonlítottam Kolozsvárt Marosvásárhellyel és megjegyeztem, hogy utóbbi szerintem szebb: “Persze, mert itt Vásárhelyen kevesebb a román” – hangzott a magyarázat. Egy székely fiú pedig azt mondta, hogy szerinte a románokat kivétel nélkül jellemzi egyfajta “mentalitás”. Ez a román-ellenes beállítottság talán erősebben érezhető Székelyföldön, mint másutt, pl. Kolozsvárott.

Bár ma Budapest a keblére öleli a székelyeket, ne felejtsük el, hogy a székelység története a központi hatalom elleni lázadás és a megszerzett ősi jogok védelmezésének története. Jogaik csorbítása miatt szövetkeztek a székelyek Vitéz Mihállyal – ami persze csak akkor furcsa, ha visszavetítjük a mai nemzetfelfogást a múltba (Vitéz Mihályt is Ceaușescu stilizálta nemzeti hőssé). A bécsi központi kormányzat két akciójával tette magát “népszerűvé” a székelység körében: mádéfalvi veszedelemmel, ill. a Hóra-féle román parasztfelkeléssel. A székelyek sajátos közigazgatási rendszerét a kiegyezés utáni magyar országgyűlés számolta fel végleg.

Nem gondolom, hogy a székelyföldi autonómia az ördögtől való, csak ahhoz Bukarest áldására van szükség és nem Budapestére. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy egy román honfitársának tekintsen egy székelyt vagy egy magyart és viszont. Együttélés nélkül aligha lehet nemzeti sokszínűség. Persze mondom ezt innen, a jóléti Bécsből, ahol a nemzetiségi konfliktusok a melange és a kuglóf melegében föloldódnak.

Változatok nacionalizmusra 

Egy közepesen művelt és nem túl szélsőséges magyar ma nagyjából ezt gondolja a magyarok történelmi szerepéről: a magyarok, bár idegenként érkeztek ide, a Kárpát-medencében vezető szerepet játszottak az európai kultúra és civilizáció elterjesztésében, megállították vagy legalábbis határt szabtak a törökök Európába való behatolásának. Vezető nemzetként minden nemzetiség csak tanulhatott tőlünk, ki is akartuk nekik vívni a szabadságot 48/49-ben, de nekik az nem kellett. Inkább hátba támadtak és szövetkeztek az egyetlen nemzettel, mely nálunk valamivel feljebb való: a németekkel (osztrákokkal). Szigetnemzet vagyunk, a szlávok és németek (osztrákok) tengerében.

Erdélyi utunk során útba ejtettük Gyulafehérvárat (Alba Iulia, Karlsburg) is, mely fontos román nemzeti emlékhely, hiszen itt mondták ki 1918 december elsején Erdély egyesülését Romániával. A románok önképe szerint a mai románság az egykori dákok és az őket meghódító rómaiak egyesüléséből jött létre, s ez a nép folyamatosan kb. a mai Románia területén élt. A románok a latin kultúra letéteményesei és megőrizték azt évszázadokon keresztül (ennek jól látható jele a számos városban látható Romulust és Remust tápláló római farkas). Folyamatosan elnyomás és fenyegetettség alatt élt a románság, délről a törökök szorongatták, Erdélyben a magyarok és szászok sanyargatták (bár a szászok támogattak Erdély egyesülését Romániával, ezért nekik megbocsátották a sanyargatást). Szigetnemzet a szlávok és magyarok tengerében. Hosszú folyamat során a széttagolt nemzettest egyesült: Moldova, Havasalföld és Erdély az első világháború után egymásra talált (a román zászló színei is ezt jelképezik).

Gyulafehérvár ennek a román önképnek a leképezése: számos utalást találunk a római múltra, egy több helyen elrepedt harang – valószínűleg a Liberty bell ihlette – az egykor területileg széttagolt Románia egyesülésére utal. A Habsburgok által épített csillag alakú erődítmény meghatározó épülete a Nemzeti Újraegyesülési Katedrális, ahol I. Ferdinánd román királyt koronázták meg (aki különben német volt). Nem messze az ortodox katedrálistól áll a katolikus érseki székesegyház, ahol Hunyadi János sírja látható (aki pedig román származású volt. Érdemes egy pillantást vetni a wiki vitalapjára, ahol a szerkesztőknek köszönhetően továbbra is hiteles információ olvasható). Hiába is szeretnék akár a románok, akár a magyarok kisajátítani maguknak Erdélyt, nem lehet. Erdély éppen olyan, mint amilyen egész Európa volt az évszázadok során: népek országútja, kultúrák színes kavalkádja.

Egy-két gondolat az erdélyi utam margójára 1.

Egy ilyen címmel félő, hogy hosszú lesz a bejegyzés. De igyekszem összeszedetten írni. Számos dolog, amiről írtam már korábban beigazolódott. Minden város, minden település ahol voltunk, jellegében más volt, persze tudatosan választottuk ki így úticéljainkat.

Számos magyar és nyugat-európai ismerősöm fejében él még a kép, hogy Románia rendkívül elmaradott, általánosságban nyomor és szegénység jellemzi az országot. Ez így en bloc Erdélyre már régebb óta nem igaz. Szeben (Sibiu), köszönhetően annak, hogy Európa kulturális fővárosa volt 2007-ben, valóban (közép-)európai hangulatot áraszt: szépen felújított belváros, remek éttermek, igényes szálláslehetőségek a belváros közelében. Szöges ellentétben áll ezzel a “vidéki” Erdély egy része és egyes városok pereme (pl. Medgyes alias Mediaș avagy Mediasch), ahol düledező házakat, nyomasztó lakótelepeket és számos mélyszegénységben élő embert láttunk.

Amikor hazajöttem, bosnyák származású kollégám megjegyezte, hogy amikor Erdélyben járt, üdítőnek tartotta a kelet-európai nemzetiségi  sokszínűség nyomainak felfedezését. Valóban rengeteg a két-három nyelvű helységnévtábla, és én egyet se láttam, ahol valamelyik verziót valaki megrongálta volna. Miután német nyelvű a telefonom, elég fura volt pl. a Szeben környéki települések neveit olvasni a google térképen: Heltau, Michelsberg, Schellenberg. A németajkúak jelenléte ezen a területen azonban már csak történelmi emlék, mindössze 7 település létezik még, ahol több, mint 10 százalék a romániai németek aránya. Épített örökségük a több mint 150 templomvár, melyből egy-kettőt mi is meglátogattunk (az első két képen Michelsberg – Kisdisznód, Cisnădioara vártemploma látható, az másik kettőn Heltau – Nagydisznód, Cisnădie).

Lesz még Erdély… 

Segesváron felfigyeltem a helyi múzeum emlékkönyvében egy bejegyzésre, miszerint “lesz még Erdély magyar”. Miután utazásunk előtt és közben sokat olvastam Erdély történetéről (zömmel német nyelven), arra kellett rájönnöm, hogy Erdély nem igazán volt soha tisztán magyar. Sem kulturális, sem nemzetiségi értelemben. De nagyjából ezer évig a magyar befolyás volt az egyik legerősebb ezen a területen, melynek nyomai lépten-nyomon láthatóak. Román oldalak angol nyelvű változatát olvasva néha az volt az érzésem, hogy egyes románok még említeni se akarják azt, hogy ez a terület egykor a Magyar Királyság része volt, vagy hogy a magyarok alapvetően befolyásolták a terület sorsát.

A román nacionalisták persze semmivel sem jobbak mint a magyarok. A kisebb települések központjában hatalmas román lobogók lengedeznek — amivel nekem személy szerint nem is lenne annyira nagy bajom. Ugyanakkor Erdély elrománosításának legnyilvánvalóbb jele a mindenütt ott tornyosodó, esetleg éppen épülőfélben lévő ortodox templomok sokasága (sok román számára az ortodox egyházhoz tartozás a román nemzethez tartozás feltétele). Ezek a nagyrészt a rendszerváltozás után emelt katedrálisok esetlen, szürke betonkolosszusok, a tájba vagy a meglévő épített környezetbe se igazán illenek bele. Talán nagyobb szüksége lenne az országnak jó iskolákra és  kórházakra, mint templomokra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vallási kísérletezgetés és tolerancia egykori fellegvára, ahol egykor a  legkülönlegesebb vallási közösségek jöttek létre (gondoljunk csak a szombatosokra, aki közül sokan Auschwitzban végezték) vallási-kulturális értelemben kezd monokrómmá válni.

És hogy mi lenne, ha hirtelen Erdély tényleg magyar lenne? Erről küldött nekem egy erdélyi ismerősöm egy remek szöveget.

Szép város… 

Sokan ismerik a dalt: szép város Kolozsvár. Engem mégis sokkal jobban lenyűgözött Marosvásárhely (Târgu Mureș, Neumarkt am Mieresch). Igaz, mielőtt bejutna az ember a városba, meg kell küzdenie Mordor látványával: először az igen nyomasztó Azomureș vegyipari kombináttól szorul össze a gyomrunk, majd az egymás után sorakozó lakótelepi házaktól.

A városba érve azonban egyik ámulatból estem a másikba. A Kultúrpalotát (tervezte Komor Marcell és Jakab Dezső) látva a barcelonai Palau de la Musica  jutott eszembe és egyfajta párhuzam a székelyek és katalánok között.  Ha ez a Kultúrpalota Nyugat-Európában lenne, azonnal a “must see” kategóriába kerülne.

Az utolsó képen látható két hölgy különben éppen az emléktáblán látható művészekről anekdotázott – mint ahogy azt Pesten és Bécsben szokás.

Szintén lenyűgözött Erdély legnagyobb zsinagógája, mely Jakob Gärtner bécsi építész tervei alapján mindössze egy év alatt készült el (a link alatt található listában hibásan, mint megsemmisült épültet tűnteik fel a marosvásárhelyi zsinagógát). A zsinagóga gondnoka hármunknak tartott vezetést magyar nyelven – az erdélyi zsidóság ugyanis hagyományos magyar nemzetiségűnek tartotta, tartja magát. A zsinagógához tartozó kis múzeum rendkívül igényesen lett összeállítva, ötletes a múzeumban a város makettja, melyen az égő fények az egykor zsidók által lakott házakat jelöli.

Marosvásárhelyen éppen a Petőfi szobortól nem messze van a Holokauszt-emlékmű. A román felirat kihangsúlyozza, hogy a magyar fasiszták deportálták a zsidókat (miközben Románia a holokausztban való bármiféle részvételét nagyon sokáig tagadta). Ma alig élnek zsidók Marosvásárhelyen, a kaddishoz is nehéz elég férfit találni. A holokauszt után Ceaușescu fejpénz ellenében engedte kivándorolni a zsidókat, több mint 300 000 ember hagyta el Romániát 1989-ig. Erdély és egész Románia 20. századi történetének egyik szembetűnő eleme a tömeges elvándorlás, a szászok és zsidók majdnem teljesen eltűntek, a magyarok és  románok tömegesen hagyták el az országot.

A sokszínű Erdély

Bár terveztem, hogy utunk során írok egy-egy posztot, de mindent mégse lehet – sokat elvett volna az élményből. Manapság a turizmus, de hétköznapi életünk egyik nagy kihívása nemet mondani a burjánzó lehetőségekre. Túl sok a fotózási, szelfi készítési és posztolási lehetőség. Erdélyben különben is másképp ketyegnek az órák, és nem csak a másik időzóna miatt. Erdély tényleg hihetetlenül sokszínű, minden helynek, ahol jártunk más a karaktere. Álljon itt a beszámoló előtt egy-egy kép azokról a helyekről, amiket meglátogattunk.

Marosvásárhely, Cifra palota
Marosvásárhely, Teleki téka
Marosvásárhely, Zsinagóga
Segesvár, vár
Segesvár, Evangélikus templom
Nagydisznód, szász templomvár
Georg Daniel Teutsch szobra, Nagyszeben
Gyulafehérvár, ortodox koronázási templom
Mikes, egykori görög katolikus templom
Korond, Székely kapu
Szováta, Medve tó