Természetesen én is örömmámorban úsztam, meghatódtam az Orbán rendszer megdöntésének napján és után is. Miután hallottam Orbánt a kilencvens években az ELTÉ-n beszélni (a Politikatörténeti Intézet által szervezett előadássorozat keretében – mellesleg Torgyánt is) tudtam, hogy tehetséges, de veszélyes politikus. Első regnálásukat sem találtam túl szimpatikusnak, de a kiteljesedett Orbán-rendszert már kimondottan elviselhetetlennek éltem meg. Összecsomagoltam, elmentem, páholyból néztem a hazai eseményeket. Keményen és nyíltan kritizáltam a rendszert, annak fenntartóit és híveit. Naná, hogy örültem, hogy a magyarok (utolsó alkalommal én is) eltakarították a szemetet. De most nem erről akarok írni.

Tapasztalataim szerint ugyanúgy nem működik a visszatérése valami régihez, mint ahogy az újjászületés se – sem a magán, sem a közéletben. Nagyapám generációja és Antall József álmodozott valami olyasmiről, hogy ott folytatják ’89-ben ahol abbahagyták ’45-ben. Nagyon nem jött be. Torz, anakronisztikus katyvasz lett belőle. Az ország és lakói ugyanis negyven év alatt alaposan megváltoztak és nem kizárólag a kommunista/szocialista rendszer tudatos, eleinte erőszakos, később enyhébb társadalomformáló intézkedései miatt. A vallás és az egyházak a „szervesen” fejlődő Nyugat-Európában is háttérbe szorultak, a nacionalizmus vesztett erejéből, megkezdődött a társadalom elöregedése.

Ahogy a Tanúban is elhangzik: Hozott anyagból dolgozunk, Pelikán elvtárs. A magyar társadalom nem tud és nem is fog egy csapásra megváltozni. Persze a múlt bűneit meg kell neveznie és le kell számolni velük. Annyi minden nem volt rendben Magyarországon az elmúlt 16 évben, hogy oldalakon keresztül sorolhatnám a bajokat. Magyar Péter, a Tisza és az új magyar kormányzat egyelőre mindent meglepően jól csinál. Úgy, ahogy a Zoroasztrizmus hitvallása megköveteli: jó gondoltak, jó szavak és jó tettek.

Semmiképpen sem akarok ünneprontó lenni. Egy-két hete Magyarországon voltam, beleszippantottam a levegőbe, és a számban éreztem a szabadság ízét.

Magánéletemben azonban többször megtapasztaltam, hogy nem sikerült soha visszatérni valamilyen korábbi jó vagy ideálisnak hitt állapothoz. És ha visszatekintek az elmúlt fél évszázadra, sose születtem igazán újra – hanem lassan változtam, adaptálódtam vagy irányt módosítottam. Talán az egyik legfontosabb, amit elértem életemben, hogy démonaimmal megbékéltem, mi több, ma már barátok vagyunk.

Sokak e démonok a magyarok földjén. És nem csak az egykori Fidesz-hívőkre gondolok, akinek száma bár rohamosan megcsappant, még mindig kitesz 1-1,5 millió embert. Magyarország Kelet és Nyugat elegye, egyszerre urbánus és népi, nemzeti és nemzetközi – ezek a tendenciák régóta jelen vannak, de egyik se tudott egyeduralkodóvá válni. A legnehezebb feladat, ami a leendő kormányra vár az ellentmondások kezelése lesz. Sokan háborodtak fel a politikusok korrupcióján, miközben kicsiben maguk is éltek a korrupció eszközeivel. Nagyon nehéz lesz meghúzni a határt Mutyiországban, az elfogadható ügyeskedés és a társadalmilag káros korrupció között.

Valamikor szükség lesz újra egy rendes ellenzékre is. Ellenzékre – és nem ellenségre. Magyar Péternek nem kellene egy rossz szót se szólnia a Fideszre, az ország többsége számára ugyanis az nem ellenzéki párt, hanem az ország erkölcsi és gazdasági romlásáért felelős bagázs. Ez a bagázs alapból utálja Magyar Pétert és a Tiszát – így aligha várható el tőlük egy konstruktív ellenzéki magatartás.

Jelenleg tartanak még a mézes hetek – és remélem ez sokáig így marad. A változás legfontosabb kelléke az ország lakóinak bizalma a kormányzatba. Felébredtünk egy rémálomból – ideje körülnézni, hogy is nézi ki a bennünket körülvevő világ. Ha nem is túl szép a látvány, ebben kell élnünk. Nem hátradőlni és újabb álomba révedni.