Shimatta,

ahogy a japán animék szereplői mondják, azaz fenébe. Fenébe, hogy több mint egy hónapja egy sort se írtam ide. Alig szeszizáltam (erdélyi magyar: észrevenni), hogy eltelt több mint egy hónap. Egy újabb hónap, melyben megfagyott az idő. Pedig nem vagyok az a jammerolós típus (német: jammern, panaszkodni). Azonban az én életembe is begyürüzött a vírusválság (begyűrűzött az olajválság – a hetvenes években Magyarországon gyakran használt kifejezés). Egyre másra kapom a híreket: barátok, akik kórházba kerültek, ismerősök és barátaim ismerősei és családtagjai akik megbetegedtek vagy meghaltak. Engem még elkerült a vírus, minő malaszt (régies magyar: kegy).

Egykori kémia tanárom kedvence polgári példázata volt, miszerint börtönbe kerülni mégiscsak jobb, mint a pszichiátriára. A börtönben legalább tudod mikor szabadulsz. Egy ideje azonban úgy érzem, hogy e két elzárási forma kombinációjában van részünk. Tudjuk, hogy majd valamikor ennek vége lesz, de nem tudjuk mikor. Ott lebeg az állandó félelem a levegőben, még akkor is, ha próbálunk nem tudomást venni a körülöttünk zajló eseményekről. Tartjuk magunkat, nem hisztériázunk, de belül már többször eleresztettünk egy néma sikolyt. Elfogadjuk, hogy ilyen esettel kormányainak, hivatalaink és kórházaink, mi több az egész lakosság nem szembesült még saját életében, de szitkozódunk a sok hebehurgya döntés és embertársaink felelőtlen magatartása miatt.

A japán népszerű kultúrában, így az animékben is fontos szerepe van egy előre nem látható, súlyos következményekkel járó katasztrófának, melynek mindenki ki van szolgáltatva. Állítólag godzilla alakjában a hiroshimai atombomba pusztító hatása tükröződik. A mi népszerű kultúránk is tele van ilyen utalással. Íme, most benne élünk a katasztrófába.

Most már nem lehet nem szeszizálni, mi van. Korábbi jammerolásaink hétköznapi apróságok miatt nevetségesnek tűnnek. Reményeink írott malaszt. Shimatta!

The future is here…

Egy pár ül a kanapén, akik nemrég találkoztak. Mielőtt intimebb kapcsolatba kerülnek mindketten előveszik a mobiljukat és rögzítik szándékukat, hogy szabad akaratukból, kényszer nélkül kívánnak szexuális együttlétet teremteni (nem vagyok benne biztos, melyik filmben vagy sorozatban láttam ezt, talán a Black Mirror című remek brit sorozat egyik részében).

“Dánia börtön, de még milyen…” írta Shakespeare a Hamletben. Ennek a mondatnak különös aktualitás van, miután idén életbe lépett Dániában az a törvény, mely szerint minden szexuális együttlét, mely az egyik partner beleegyezése nélkül történik, nemi erőszaknak számít. A határozott igen rögzítésre most megjelent egy önálló mobil alkalmazás. Tehát a fenti utópia/disztópia (a nem megfelelő rész ízlés szerint áthúzandó) ma már valóság.

Persze magam sem tudom, mit gondoljak erről. Ez talán kicsit olyan, mint az a alapigazság, hogy a közúti balesetek számát nullára lehetne csökkenteni, ha minden autó kizárólag alagútban közlekedne. Csakhogy társadalmi szinten nem vállaljuk több tízezer kilométernyi alagút megépítését, inkább elfogadjuk, hogy vannak közúti balesetek. Az is lehet, hogy ez generációs vagy gender probléma, és én nem értem a nálam fiatalabbak vagy éppen a nők érzékenységét. A fene se gondolta, hogy ilyen alattomosan öregszem meg.

Írás

avagy írás ebben a kijárási tilalomnak álcázott, valójában cselekvési szinten ellehetetlenített és ellehetetlenült állapotban, mely egy fél tucat cselekvésre korlátoz, melyekben bár elmélyült és kiteljesült e szöveg szerzője, aki azonban mégis szenved mint a) a (kivert, vékony szőrű) kutya b) katona dolog c) a veszett (és megint kutya!). E nehéz időkben nem segít már Cseh Tamás halhatatlan (ugyan, ne vicceljünk már, szegény ő is elment rég) sora sem: Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs.

A rövid abszurd bevezető után a főtéma: az írás. Egyszerűen szembe hazudnám Olvasóimat, ha azt írnám: nincs időm írni. Még az is csak féligazság lenne, hogy nincs hozzá kedvem. Ha elheverednék Freud doktor híres kanapéján, minden bizonnyal gyorsan fény derülne a dologra. Szokáslény vagyok, gondosan kondicionált állat. A gondosan, szokásosan élő megszokja saját szokásait! (mecsoda zseniális mondat! Nyomtassuk polóra! Insta-oldalt neki!).

Leszoktattam magam az írásról a blogomon és ez a téma annyira örökzöld, hogy jobb is, ha már itt abbahagyom és nem untatom vele magam (meg különösen az Olvasókat).

Fogalmazzunk prózaibban (bár hogy máshogy, igaz írtam egy verset nemrég, az első fele jó és ihletett, a második vacak. Csak hogy meglegyen a ma oly fontos online-élménye az Olvasónak: 3,5 percig kerestem, mert nem tudtam hova tettem.

Közös a konyha, közös az ágy

Már közös a múlt is,

Meg a halál, mely itt settenkedik

Mindenütt.

Lezárt napjaink boldogsága,

Árnyékot vet rá koronája, hátha

Túléljük s mint bárka, úszunk a vízesés felé.)   

Tehát próza, nem cizella.

A napok egyhangúak, a tevékenységlista rövid: bevásárlás (sétával egybekötve), séta (bevásárlással egybekötve), főzés, írás, olvasás, sorozat- és filmnézés, állásra jelentkezés, levelezés, alapszükségletek kielégítés (evés, ivás, kávé, cigi).

Apropó olvasás: hatalmas élmény volt Huxley disztopiáját elolvasni (disztopiát olvasni disztopikus időkben: micsoda perverz ötlet). A „Szép új világ” című regényben az emberiség csupán kellemes dolgokkal foglalatoskodik, minden rossz érzésre ott a Soma nevű gyógy-/kábítoszer. Ha lenne Somám, valószínűleg napi szinten szedném.

Apropó Szép új világ: a regényben mindenkit gyerekkora óta kondicionálnak. Azon kaptam én is magam, hogy e válságos időkre kondicionálódtam.  Vagy az idő kondicionált engem. Végeredményben mindegy, a lényeg, hogy egyfajta rezignációval, de elfogadtam a helyzetet, amiben vagyok. Amiben mind vagyunk.

Másképp fogalmazva (Yorick Spiegel evangélikus teológus híres Trauerbewältigung-ját alapul véve):

Sokk: a fenébe korona!

Kontrolált szakasz: beszerzek maszkot, kézfertőtlenítőt, tonikot (a maláriánál segített, nem?), néha dohányzok (állítólag segít, de valószínűleg inkább árt)

Regressziós szakasz: na itt a korona, meg a harmadik lockdown első meghosszabbításának második átmeneti szakasza. Idealizálom a helyzetet, tagadom a negatív oldalait, van elég negatívum így is a hírekben.

Adaptáció: elfogadtam, ez van, korona van. Változtatni ezen nem tudok és nem is lehet. A gyásznál egy fokkal jobb, hiszen van remény „ősi szabadságjogainak” visszaszerzésére (nota bene: a magyarságnak ez beletelt pár száz évbe, amikor meg szabadok lettünk – megszabadultunk a Habsburgoktól –  nem volt az egészből igazán köszönet. Egyesek azóta is gyászolnak. Még a regressziós szakaszba se jutottak el).

Így teltek hát eddig koronás napjaim.

Sokszor leírtam már: csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy ha rossz a helyzet, akkor minden rossz. A legszorultabb helyzetben is vannak szép momentumok.

Remekül szórakoztam az elmúlt hetekben Fran Lebowitz netflixes sorozatán. Zseniális egy nő (Nádasnál: zsidónő), éles eszű, schlagfertig, humoros (stílusa emlékeztet Hanna Arendtre és Heller Ágnesre). Nem mindig értek egyet vele (bár számos dologban messzemenően), de imádom, ahogy mindenről van határozott és megfellebbezhetetlennek tűnő véleménye.

Imhát az írás végére a szerző jobban érzi magát. Letett valamit az asztalra, feltett valamit a képernyőre. Nem értkeli túl teljesítményt, reméli, jól szórakozott az Olvasó, egyetért – vagy még jobb estben vitatkozik – e sorokkal, talán majd hahotázik ő is Fran szardonikus élet- és városfilozófiáján. A szerző zsebében matat és keresi a Somát, de egy darabot se talál. Az ablakba áll, ereget egy-egy füstcsóvát a Gemeindbau irányába, ahol éppen rendőrök kísérnek egy kiskorút – izgalmas történt lehet, kár, hogy nem fogom hallani soha, bár ki tudja – az ablakokban az otthonszórakozók, otthonbulizók által produkált képernyőfények és hangulatvilágítások fényei villódznak. Tartsatok ki emberek, lefojtott életünk végén a felszabadulás érzése vulkánikus erővel robban majd. Csak meg ne égessen a láva. Kívánok szép estét, jó éjszakát. Holnap folytatjuk).

Szeretem…

Nehuatl nictlazotla in centzontototl icuicauh,

Nehuatl nictlazotla in chalchihuitl Itlapaliz

Ihuan in ahuiacmeh xochimeh;

Zan oc cenca noicniuhtzin in tlacatl,

Nehuatl nictlazotla

Szeretem a százhangú gezerigó dalát

Szeretem a jádekő színét

A virágoknak bódító illatát;

De mindezek felett téged szeretlek,

testvérem ember.

Fordító: Dupla

A vers szerzője Nezahualcoyotl akolva uralkodó, költő és filozófus (Mátyás király kortársa). A verset német és angol fordításból fordítottam. Még október végén néztünk meg egy remek kiállítást az aztékokról a Weltmuseumban. Ennek kapcsán kezdtem el az interneten az aztékok nyelvéről olvasni, melyet meglepő módon ma már nem is azték nyelvnek, hanem navatlnak hívnak (más európai nyelveken nahuatl). Még jobban meglepett, amikor rábukkantam Nezahualcoyotl verseire.   

Az azték kultúra távoli és idegen. Lenyűgöz a mitológiájuk, a tudás, mely ciklikusan értelmezi a világot. Félelemet gerjeszt az emberáldozatok gyakorlata, bár Amerika leigázás utána Europában a vallás nevében sokkal több embert mészároltak le kegyetlen módon. Elgondolkoztat kultúrájuk eltűnése, elhalványodása. Bár egyes nézetek szerint a rájuk erőltetett katolikus vallást mai napig nagyon sajátosan értelmezik és inkább az ő kultúrájuk olvasztotta be az idegent és nem fordítva.

Rövid fellélegzés volt, hogy megnézhettük ezt a kiállítást. November elejétől megint folytatódik ez a furcsa év.

Számomra nem volt soha nagy jelentősége a „történelmi eseményeknek”. ’89-ben az iskolában közösen megnéztük a köztársaság kikiáltását, a fél szemére vak, szadista és oktatónak teljesen alkalmatlan matektanárunk azt hümmögte, hogy „ti nem is tudjátok ennek az eseménynek a jelentőségét kellően értékelni”. Pedig tudtam. Örültem az autoriter rendszer bukásának. Csak nem gondoltam, hogy piros-fehér-zöldre festve visszatér majd 20 év múlva.

Szép dolog a történelem, de olyan korban élni, ami bekerül a történelemkönyvbe nem annyira jó. Emlékeim szerint sokat tanultunk Amerika meghódításáról, annál kevesebbet az ott élő népek kultúrájáról, isteneiről, mindennapjairól.

Biztos, hogy 2020 is kiemelt szerepet kap a jövő történelemkönyveibe. Alig szoktam hozzá az egymást követő korlátozásokhoz, épp lélekben készültem a következő kijárási tilalomra, amikor itt egy szélsőséges terrorista több embert megölt és sokakat megsebesített. Éppen azon az estén terveztük, hogy az újabb lockdown előtt még bemegyünk a belvárosba barátokkal találkozni, de aztán meggondoltuk magunkat.

Az ilyen történelmi időkben, talán a legjobb időszerűtlennek lenni. És navatl költészettel foglalkozni.   

Tudom, hogy…

írni kellene. Valójában írok is, csak nem ide. Úgy tűnik, mintha a világ a feje tetejére állt volna, pedig lehet, hogy éppen most áll a talpán. Egymást követték a nyárzáró események, de itt még mindig nyár van. Ma pl. 30 fok, de estére rendre lehűl, különösen itt a város északnyugati csücskében. Már az se zavar, ha tűzi a nap az ablakot.

Naplóba való információ, hogy a nagy lazaságban majdnem visszaszoktam a cigire. Az utóbbi időben elszívtam egy-egy szálat. Aztán volt olyan nap, amikor többet. Azt napokig megint semmit. Aztán egyet-egyet. Előnye ennek a dohányzásnak, hogy érezni a nikotin hatását, úgymond “megüt”. A hátránya, hogy azon kapom magam, hogy az a napi egy szál hiányzik. Összhangban a tudományos ismeretekkel csak megerősíthetem, hogy a nikotin az egyik legpotensebb drog. Most éppen küzdök kicsit az elvonással. Lásd: Szenved-/ély/és, lásd még: Cseh Tamás: a tapasztalatra, a szenvedésre vonatkozó sorai.

Volt egy-két remek napunk Grazban, majd talán írok róla. Graz, Ausztria második legnagyobb városa remek hely. Vidéki városainak jobb, ha sorba se állnak… Az emberek lazák és közvetlenek, remek modern építészet egészíti ki az alapvetően barokk stílusú várost. A terek olasz hangulatot árasztanak, igazi négyszögletes Piazzák, középen szobor, egy-két étterem. Az árnyékolók az Olaszországból megszokott spaletták. Naponta más utcazenésszel találkoztunk hazafelé menet.

Apropó zene: a Post quarantine songs nevű gyűjteményembe majd 50 számot gyűjtöttem össze az elmúlt hetekben. Vágytam az újra, a változatosra. Persze akad közte sok régi kedvenc. Például ez a remek darab, mely egy folyóról szól. Lásd még: sodrás, elragadtatás.

Boldogság válság idején

Csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy egy válságos időszakban minden rossz. Valójában talán éppen a válságos időszak velejárója, hogy sokkal jobban értékeljük az örömöket, mint a prosperáló, “magukkal sodró” időszakokban. Könnyű megszokni és természetesnek venni a jót.

A korona-válság elválaszthatatlanul összeforrt a dupla 20-as évvel (és ezzel máris megteremtettem az összefüggést a blogom neve és a bejegyzés között). Voltak akik – különösen amíg nem volt teljesen tiszta, milyen irányt vesznek az események – szenzációhajhászó módon a XIV. századi pestisjárványhoz hasonlították a mostani pandémiát. Persze ez túlzás – tessék elolvasni Boccaccio Dekameronjának az ide vágó részét, és azonnal kiderül, milyen hatalmas a különbség. Hasonlóak azonban az emberek által adott reakciók: sokan megpróbálnak radikálisan szakítani korábbi szokásaikkal, kivonulnak a társadalomból, minimálisra csökkentik embertársaikkal a kontaktust. Mások most csapnak csak bele igazán, hiszen egyszer élünk, és ki tudja még meddig. A magam részéről próbálok a teljes izoláció és a felelőtlenség közötti skálán valahova középre besorolni.

A nagy kultúrhistorikus, Egon Friedell szerint a pestisjárvány közvetlenül vezetett a középkori világkép megrendüléséhez és tette lehetővé a reneszánszt. Lehet ebben valami, hiszen a reneszánszban a korábban pogánynak tartott elemeket visszaemelték a kultúrába, mit sem törődve azzal, hogy ezek valójában nem is voltak kompatibilisek a kereszténységgel. A pestis alapvetően kérdőjelezte meg a jó és igazságos Isten létét. Hiszen miféle Isten az, amelyik a jámbor keresztények millióit pusztítja el?

A korona járvány nem kérdőjelezte meg alapvetően a kapitalizmus alapvetését, csupán megmutatta, újra emlékeztetett bennünket arra, hogy lehet másképp is élni. Valójában egy rövid időre legyűrte a piac mindenhatóságát hirdető rendszert és az emberek egészségét állította a központba. Akkor is, ha sokak számára diktatórikusnak tűnik, ahogy számos állam reagált a válságra.

Elmentem egyik korábbi kollégámmal ebédelni. C. évek óta a munkájának élt, keményen nyomta a túlórákat, amit pénzben meg is becsültek, de mindig csak másodhegedűs maradt. Éppen az év elején ismerkedett össze egy fiúval, innentől fogva pontban ötkor kilibbent munkahelyéről. Hamarosan át is költözött hozzá, most pedig feladja szingli élete utolsó bástyáját, a saját bérelt lakást. Éppen munkahelyet vált, rögtön két jó ajánlata is van. Vajon hogyan emlékszik majd vissza 5 vagy 10 év múlva a duplahuszas évre?

Nekem személy szerint pont egybeesett a korona-válság személyes, rég óta dédelgetett álmaim megvalósulásával. Szeretek dolgozni és nagyon jól tudom, milyen destruktív lehet a szabadság struktúra és felelősség nélkül, de valójában már a koronavírus megjelenése előtt arra készültem, hogy egy-két hónapra kilépek a napi munkavégzés világából. Paradox módon a korona-válság elősegítette terveim megvalósulást, akkor is, ha számos területen önmérsékletre kényszerített. Eddig ennek a válságos évnek a személyes szaldója azonban mégiscsak pozitív.

Budapest – Budapest

Az elmúlt időszakban kétszer is voltam Budapesten, összesen közel két hetet, míg tavaly például egész évben mindössze csak egy-két napot, átutazóban. Már tavaly nyáron sem éreztem magam felhőtlenül abban a városban, ahol több mint 15 évet életem. Tavaly is sokat töprengtem azon, hogy miért van ez így. Azért, mivel elköltöztem egy olyan városba, ahol az élet kiszámíthatóbb, nyugodtabb, egy szóval élhető? Vagy Budapest változott meg és lett általános (van ilyen?) mércével mérve is elég “élhetetlen” város.

Amikor még Pesten életem, a hagyományos magyar “jammerolás”, bezzegmagyarkodás esküdt ellensége voltam. Budapest már akkor is sokak által rettenetes helynek volt kikiáltva, amikor még nem is volt az. Én szerettem Budapesten élni, kerestem és meg is találtam benne a jót, a szépet, az érdekeset. Persze akkor is láttam hibáit, az évtizedek alatt feltorlódott problémákat.

Most, 2020-ban, harminc évvel a rendszerváltozás után Budapest siralmas látványt nyújt, miközben persze van számos pozitív oldala is a magyar fővárosnak. Nagy örömömre számos nagyon rossz állapotban lévő épületet újítottak fel városszerte, jellemzően módon azonban csak a homlokzatot (ahogy egykor Budapesten hallottam: ez tipikus magyar látványpékség-szindróma).

Feltűnően hiányoznak a város bizonyos részeiről a parkok, kis zöld szigetek. A város fulladozik a szmogban és a levegőtlenségben. Mindkét alkalommal a Király utca környékén laktam. A bulinegyed a turisták hiányában csöndesebb volt, de a Király utca környéke lepusztult, koszos, kellemetlen hely. A járdából kiállnak az autók parkolást megakadályozandó félig eltört fémrudak, számos épület beugróiban szerencsétlen hajléktalanok tanyáznak, egész utcaszakaszokon átható húgyszag terjeng. A Nagykörút összképe leginkább egy giccses, csilli-villi bazárra emlékeztet. A járdán sem veszélytelen közlekedni, ugyanis hol egy moped, hol egy e-roller elől kell elugrani. Hosszan sorolhatnám még a negatívumokat.

Kimondottan szimpatikus az Erzsébet tér a sok fűben ülő fiatallal és a József Nádor tér a porcelán szökőkutakkal (nekem csak az egyik tetszik, de ez ízlés dolga). Csakhogy az Erzsébet teret egy csütörtök vagy péntek este rendőrök szállták meg és egymás után szedték szét a fiatalokat, nyilvánvalóan fű és egyéb illegális szerek után kutatva. Ez pontosan egy olyan államhatalom reakciója, mely képtelen az igazi bűnözőkkel szemben fellépni és a rend őrei pótcselekvéssel töltik ki munkaidejüket. Ezzel szemben a taxishiénák továbbra is ott állnak a Keletinél és megkopasztják a gyanútlan külföldieket, magyar utast pedig a rendes ár háromszorosáért szállítják.

A Parlament és környéke jól tükrözi az új politikai elit ízlésvilágát. Szomorú, sivár kőrengeteg lett az eredetileg a magyar képviseleti demokráciának szánt épület előtti teréből. A térnek csak látszólag van köze a második világháború előtti állapothoz, korábban ugyanis szépen be volt parkosítva a terület.

Sok tekintetben Berlinre emlékeztet engem Budapest. Lazulós, tetkós fiatalok, mindenki nagyon cool, csütörtöktől vasárnapig estig tolják a bulit. Üdítő a város pezsgése. A magyar gasztronómia még mindig világszínvonalú. De mégis, az egészhez vegyül valami kellemetlen, keserű szájíz.

Egy barátnőm fia hamarosan Pestre költözik. Egyetemre megy, biztos nagyon fogja élvezni a pesti pezsgést. Fiatalon mást keres az ember egy városban, országban. Aztán felnő, észreveszi, hogy a dolgok az ő életben sem fognak megváltozni, összecsomagol és elmegy.

Hazaértem Pestről, majd hétvégén találkoztunk egy mexikói lánnyal és egy brazil sráccal. A mexikói lány korábban az amerikai-mexikói határ közelében élt. Egy reggel az autójából látta, ahogy a felette lévő hídon emberek holttestei lógnak. Elege lett, eljött. Soha többé nem akar hazatérni.

Engem nyilván nem értek ilyen traumák. De el kellett fogadnom, hogy Magyarország nem európai ország és a jelenlegi vezetés és támogatóik nem is akarnak európaiak lenni. Az egykor fő problémaként azonosított balkáni állapotokat, zavaros viszonyokat kívánatos állapotnak tekintik. Ezt sajnos nem csak Orbán Viktor gondolja így. Így nem csoda, hogy nem érzem magam otthon sem Budapesten, sem Magyarországon.

Kelet-kelet

Az első számot egy albán srác instagramján találtam, először nem tudtam eldönteni, hogy nem találom-e túl giccsesnek, poposonak. A szöveget elolvasva aztán meggyőztem magam és megosztásra érdemesnek találtam. Különösen szépnek találom a perzsa (farszi) hangzását ebben a számban.

A másik énekes viszonylag ismert, Asaf Avidan, aki a One Day című számmal lett nagyon népszerű. Egy dokumentumfilmnek köszönhetően lettem figyelmes további alkotásaira, különösen erre a számra, melynek szövege, bluesos-rockos hangzása teljesen lenyűgöz.

A dolgok állása

Furcsa fordulatot vett kirúgásom története. Az eset már csak azért sincs teljesen lezárva, mivel perre mentem. Fura módon azonban éppen egykori főnököm dobta be kirúgásom után pár héttel a törülközőt. Többségi cégrészesedét eladja, senkitől nem búcsúzott el, a házba állítólag többé be nem teszi a lábát. Neki volt pénze, hatalma. Vágyta a dicsőséget. Mégis úgy esett, hogy én, bizonyos értelemben egy niemand az ő szemében, virtuális babérkoszorúval fejemen távoztam a barokk palotából.

Alakja tragikomikus. Robert Menasse szerint az osztrák közélet alapvetően tragikomikus. Ebben a jól kipárnázott jóléti demokráciában más a dolgok éle. Nem fáj, vág, szúr annyira az élet számos történése, mint odahaza. Egykori főnököm tragédiáját nagyravágyása, nárcizmus okozta. Talán még el lehet úgy navigálni egy hajót, hogy a legénység a kapitányt nem kedveli, de legalább féli és tudja, hogy képes elkormányozni a hajót a viharos vizeken. De ha már nincsen tisztelt a kapitány iránt, navigálni se tud és elmarta maga mellől az összes szövetségest, akkor előbb utóbb le kell köszönnie. Komikus volt mindenesetre, ahogy megpróbálta hazugságokkal előreverekedni magát a saját igazságához. Azt hallottam róla, hogy fiatal korában kilincseket suvickolt, hogy keressen egy kis extra pénzt. Felkapaszkodott a társadalmi ranglétrán, megmutatta, mire képes egy országúti késes fia (Országút Bécs egyik kerülete). Túl nagy falat volt neki azonban egy teljes vállalat átvétele, szerényebb módon is megvalósíthatta volna fiatalkori álmát.

Más: ez a blog remek “belső” napló. Az énblog előnye, hogy naplót írsz saját életedről, később mindig izgalmas visszaidézni a múltat szövegek segítségével. A kirabiyakán írtam 2010 június 30-án:

“Helyszín-, de nem témaváltás: Rás konyhájában Thomassal azt fejtegettük, hogy a facebook megjelenésével elválhat az ocsú és a búza. A facebookos, szöveges bejegyzések akár csökkenthetik az én-blogok jelentőségét. Minek írjon az ember mindenkinek, ha írhat csak azoknak, akiket tényleg ismer.

Bár az én-blogok között is akad érdekes, kiemelkedő teljesítmény, jellegüket tekintve különböznek a tematikus blogoktól. Igazából az, hogy levittem a kutyámat sétálni, elmentünk B-vel a plázába, sikerültek a vizsgáim – felejthető témák. Legalábbis akkor, ha nem ismerjük a szerzőt. Az énblogok közül talán csak egy-kettő emelkedik ki, azok, melyek fel tudnak mutatni valami különlegeset (pl. hogy telik egy egykori heroin függő élete). Esetleg a nagyon jó stílusérzékkel megáldott bloggerket még élvezettel olvashatjuk. De ez – egy képzavarral élve – törpe minoritás.

Szóval még mindig ott tartok, hogy minek szaporítsam az írott szót, ha már úgyis olyan szapora.”

De az alapproblémám, hogy míg a korábbi kultúrkoron csak-csak akadtak szép számmal látogatóim, olvasóim, itt alig. Szóval vagy marad a “belső” napló vagy visszatérhetek valamelyik korábbi blogomhoz.