Kelet-kelet

Az első számot egy albán srác instagramján találtam, először nem tudtam eldönteni, hogy nem találom-e túl giccsesnek, poposonak. A szöveget elolvasva aztán meggyőztem magam és megosztásra érdemesnek találtam. Különösen szépnek találom a perzsa (farszi) hangzását ebben a számban.

A másik énekes viszonylag ismert, Asaf Avidan, aki a One Day című számmal lett nagyon népszerű. Egy dokumentumfilmnek köszönhetően lettem figyelmes további alkotásaira, különösen erre a számra, melynek szövege, bluesos-rockos hangzása teljesen lenyűgöz.

A dolgok állása

Furcsa fordulatot vett kirúgásom története. Az eset már csak azért sincs teljesen lezárva, mivel perre mentem. Fura módon azonban éppen egykori főnököm dobta be kirúgásom után pár héttel a törülközőt. Többségi cégrészesedét eladja, senkitől nem búcsúzott el, a házba állítólag többé be nem teszi a lábát. Neki volt pénze, hatalma. Vágyta a dicsőséget. Mégis úgy esett, hogy én, bizonyos értelemben egy niemand az ő szemében, virtuális babérkoszorúval fejemen távoztam a barokk palotából.

Alakja tragikomikus. Robert Menasse szerint az osztrák közélet alapvetően tragikomikus. Ebben a jól kipárnázott jóléti demokráciában más a dolgok éle. Nem fáj, vág, szúr annyira az élet számos történése, mint odahaza. Egykori főnököm tragédiáját nagyravágyása, nárcizmus okozta. Talán még el lehet úgy navigálni egy hajót, hogy a legénység a kapitányt nem kedveli, de legalább féli és tudja, hogy képes elkormányozni a hajót a viharos vizeken. De ha már nincsen tisztelt a kapitány iránt, navigálni se tud és elmarta maga mellől az összes szövetségest, akkor előbb utóbb le kell köszönnie. Komikus volt mindenesetre, ahogy megpróbálta hazugságokkal előreverekedni magát a saját igazságához. Azt hallottam róla, hogy fiatal korában kilincseket suvickolt, hogy keressen egy kis extra pénzt. Felkapaszkodott a társadalmi ranglétrán, megmutatta, mire képes egy országúti késes fia (Országút Bécs egyik kerülete). Túl nagy falat volt neki azonban egy teljes vállalat átvétele, szerényebb módon is megvalósíthatta volna fiatalkori álmát.

Más: ez a blog remek “belső” napló. Az énblog előnye, hogy naplót írsz saját életerdőről, később mindig izgalmas visszaidézni a múltat szövegek segítségével. A kirabiyakán írtam 2010 június 30-án:

“Helyszín-, de nem témaváltás: Rás konyhájában Thomassal azt fejtegettük, hogy a facebook megjelenésével elválhat az ocsú és a búza. A facebookos, szöveges bejegyzések akár csökkenthetik az én-blogok jelentőségét. Minek írjon az ember mindenkinek, ha írhat csak azoknak, akiket tényleg ismer.

Bár az én-blogok között is akad érdekes, kiemelkedő teljesítmény, jellegüket tekintve különböznek a tematikus blogoktól. Igazából az, hogy levittem a kutyámat sétálni, elmentünk B-vel a plázába, sikerültek a vizsgáim – felejthető témák. Legalábbis akkor, ha nem ismerjük a szerzőt. Az énblogok közül talán csak egy-kettő emelkedik ki, azok, melyek fel tudnak mutatni valami különlegeset (pl. hogy telik egy egykori heroin függő élete). Esetleg a nagyon jó stílusérzékkel megáldott bloggerket még élvezettel olvashatjuk. De ez – egy képzavarral élve – törpe minoritás.

Szóval még mindig ott tartok, hogy minek szaporítsam az írott szót, ha már úgyis olyan szapora.”

De az alapproblémám, hogy míg a korábbi kultúrkoron csak-csak akadtak szép számmal látogatóim, olvasóim, itt alig. Szóval vagy marad a “belső” napló vagy visszatérhetek valamelyik korábbi blogomhoz.

Bécsi élet korona idején (folytatás, 41)

Tegnap gyönyörű tavaszi idő volt Bécsben és megbeszéltem kolléga- és barátnőmmel, K-val, hogy találkozzunk a Schwedenplatzon, hogy majd innen menjünk felfelé a Donaukanal mellett futó sétányon. A hírekben már olvastam, hogy az osztrák rendőrség több száz esetben szabott ki bírságot Bécsben azokra, akik nem tartják magukat a korona-vírus terjedését megakadályozni hivatott rendelkezéshez. Amire K-val találkoztam, már megjelent a hír, hogy a büntetések száma csak Bécsben elérte az ezret.

Otthon gondosan lemértem, hogy mennyi is pontosan az egy méter és K.-val szemben igyekeztem tartani is ezt a távot. A Donaukanal első látásra olyan volt, mint egy szokásos napsütéses tavaszi napon, csak azt tűnt fel, hogy az emberek rendkívül előzékenyen kerülgetik egymást, kiadós távolságot tartva egymáshoz képest. A balparton mentünk felfelé, s K. megjegyezte, hogy azért elég fura hangulat uralkodik itt. S valóban, kisvártatva a másik parton rendőrségi felvezetéssel száguldott végig egy mentőautó, hangosan szirénázva (Pesttel szemben Bécsben nem szokás a szirénát városi forgalomban automatikusan bekapcsolni).

Ahogy mentünk felfelé két rendőrségi kisbusz jelent meg, melyek lépésben haladtak a sétányon és megafonon keresztül figyelmezették a lakosságot a szabályok betartására. Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy olyan dolog történik velem, ami korábban még soha nem történt. Talán ezt nevezik történelmi pillanatnak. Felemelőnek nem nevezném ezt az érzést, talán inkább “elmelt” attól, amit korábban adottnak és valóságosnak tekintettem.

K. egy spanyol ismerősével telefonált. Vannak ismerősei, akik elkapták Spanyolországban a korona-vírust, tüdőgyulladással fekszenek otthon, hörögve veszik a levegőt. Arrafelé a rendőrség megpróbálja humorral kezelni a kijárás tilalom betartatását: a megafonon keresztül felhívják a lakosságot bújócskára és elkezdenek visszafele számolni.

A Donaukanal egyben Bécs graffiti Mekkája, elképesztő mennyiségű izgalmas falfirka látható itt. Az aktuális eseményre a graffitizők is azonnal reagáltak.

Tovább haladva a sétányon K. megpillantott szomszédját, aki ide helyezte ki a Home Officet, miután lakása nem túl nagy. A sétány melletti domb tetején ült a lány, én vulkáni köszöntéssel üdvözöltem, amit ő egyből viszonzott.

K. szomszédja egy németországi banknak dolgozik, egy hete még fel akart mondani és először Finnországba északi fény nézőbe menni, majd Isztambulban tovább ünnepelni annak tényét, hogy új életet kezd. Ez a terv most kútba esett.

Így mentünk tovább hárman és ezután már kizárólag csak a korona vírusról volt szó. A bizonytalanságról, a megváltozott prioritásokról, meg arról, hogy mindez egyben esély is arra, hogy másképp lássuk a világot és másképp viselkedjünk.

A villamosan hazafelé alig volt utas – elvileg nem is szabadott volna villamosra szállnom, hiszen nem munkába mentem és nem is másnak nyújtandó segítség miatt indultam útnak. Megfigyeltem ahogy egy sportszerkós srác a telefon sarkával nyomta meg az ajtónyitó gombot. Régi beidegződés, ugyanis a bécsi közlekedési vállalat, a Wiener Linien már korábban bevezette, hogy az összes ajtó a tömegközlekedési járműveken automatikusan nyílik.

Hazaértem. Itthon pedig úgy éreztem megint, hogy egy újabb vasárnapnak van vége. Jöhet a következő vasárnap…

K42

Bécsi élet korona idején (40)

Egy pesti barátom már érdeklődött, mire számíthat Pesten, hogyan is néz ki a “karantén” a gyakorlatban. Maga a magyar kormányfő nevezte Ausztriát az intézkedések tekintetében követendő példának és meg kell hagyni, az osztrák a szervezésben, igazgatásban elég jók (nem csoda, hiszen főállásszerűen évszázadokig igazgattak több tízmilliós birodalmat igazgattak).

Mindennek ellenére senki nem volt arra igazán felkészülve, hogy napokon belül – Sebastian Kurz kancellár szavaival élve – “vészüzemmódra” vált az egész ország. Múlt héten, azaz március 9 és 13 között még viszonylag normális mederben folyt az élet, bár már serényen fertőtlenítettük a kezünket a cégnél. Múlt héten már jöttek a rémhírek arról – hirtelen mindenkinek lett egy ismerőse, akinek van egy ismerőse az osztrák belügynél – hogy egész Bécset karantén alá vonják.

Hétvégén jött a bejelentés, hogy március 16-tól, hétfőtől jelentősen korlátozzák a közterületen történő tartózkodást. A következő esetekben lehet elhagyni otthonunkat:

  • ha munkába megyünk
  • a hétköznapi élet szokásos beszerzéseit intézzük
  • másokat ápolása vagy másoknak történő segítségnyújtás miatt indulunk útra
  • egyedül vagy olyan személlyel/személyekkel akikkel együtt lakunk megyünk ki a szabadba. Mindeközben kötelező 1 méteres távolságot tartani a többi emberhez képest

Közterületen öt embernél több nem tartózkodhat.

Elsőként az egyetemeket, iskolákat és óvodákat zárták be (kivétel, ha máshol sehogy sem helyezhetők el a gyerekek), majd hétfőtől korlátozták a vendéglátóipar nyitva tartását, végül kedden elrendelték, hogy minden kávéház, étterem, kocsma stb. zárjon be. Bezártak az uszodák, sportpályák és minden bolt a következők kivételével: élelmiszerboltok, drogéria, gyógyszertár és bankok.

A rendőrség a szabályok betartást ellenőrzi, és egyes esetekben már bírságot is kiszabott. Összességében azonban a bécsiek tartják magukat a szabályokhoz. Néha úgy tűnik, mintha örök vasárnap lenne a városban, egy-két ember lődörög az utcán a szép időben. Hétfőn azonban kísértetvárosra hasonlított Bécs, a hűvös időben alig voltak emberek az utcán.

Ilyen hát az élet korona idején…

K41

Felmondás korona idején (39)

Ozorán ücsörögtünk nyáron a fűben, amikor ausztrál barátunk megjegyezte, hogy szerinte nem vagyunk mások, mint tapasztalataink összessége. Újabb tapasztalattal gazdagodtam, életemben először elbocsátottak állásomból. Korábbi tapasztalataimnak köszönhetően – amikor tényleg rendkívül kevés pénzből és kétes kilátásokkal, egyéb csapásoktól is sújtva igen rossz passzban töltöttem hosszú hónapokat – ez az alapvetően mégiscsak rossznak tartott esemény nem igazán rázott meg. Igaz, amikor szerdán felmondtak és csütörtökön közölték, hogy többet ne is menjek be a munkahelyemre, még nem tudtam, milyen rohamos mértékben változik meg a helyzet Európa-szerte.

A középkori nagy pestis járvány egyik következménye az volt, hogy tartósan bezárták a fürdőházakat Európában – ezért szorult különben háttérbe évszázadokra a mosakodás, tisztálkodás szokása. Pénteken, első szabad napomon még elmentem uszodába, ugyanis a hét utolsó napján mindig kevesen vannak. Ezúttal is alig úszkáltak egy-ketten a medencében, így már-már Bástya elvtársnak éreztem magam – legalábbis abban az egy sávban, ahol csak én úsztam. Miközben oda-vissza róttam a gyorsot és a mellet az agyam természetesen a felmondás részletein kattogott. Főnököm kiélhette hatalmi ambícióit, azonban valójában a többi munkatárs előtt megszégyenült. Egy utolsó mondattal még elértem, hogy szellemi babérkoszúrt emeljenek fejem felé – de erről majd máskor.

Miután hazajöttem az úszásból, nekiálltam tornyosuló elintézetlen ügyeim intézést. Mindeközben napról napra, óráról órára változott a helyzet. Egymás után zártak be a múzeumok, mondták le a színi és zenei előadásokat. Sorra kerültek az uszodák is, majd a főkönyvtár, nemrég pedig a városi könyvtár összes telephelye is bezárt.

Munkahelyemen – hiszen hivatalosan még alkalmazva vagyok – komoly huzavona után zártak csak be. Bécs elég furcsa látványt nyújt: az első került mások oly zajos utcái üresek. Az áruházakban bizonyos polcokat lefosztottak: alig van WC-papír, de tartós tejből is az utolsó dobozt vettem el, számos tartós cikkből épp csak egy-kettő árválkodik a polcon.

Mindenesetre eddig jól viselem az egy hétre jutó két sorscsapást. Egon Friedell osztrák kultúrhistórikus szerint a Fekete halál a középkori világkép megrendüléséhez vezetett és ennek hatására indult el a társadalmat és a világképet alapvetően átalakító reneszánsz és humanista mozgalom.

Újjászületésként például gyakrabban fogok írni erre a blogra.

K40

Számokba fojtva… (38)

A cím eredetileg Peter Greenaway egyik filmjére utal (Drowning by Numbers), akinek kultikus jelentősége volt fiatal koromba. Az osztrák TV egymás utána adta le filmjeit a “Kunststücke” című késő esti értelmiségi rétegműsorában, mely 39 éve került először adásba. 39 – egyben a következő bejegyzés sorszáma. Ha valakinek ugyanis eddig nem tűnt fel, a bejegyzéseim címben a szám az aktuális bejegyzése sorszáma, a K+szám pedig a következő bejegyzésre utal.

Valamikor ugyanis eldöntöttem, hogy legalább még 365 darab bejegyzést írok. Ha valami igazán vörös fonalként húzódik végig az életemen, az az írás fontossága. Az írás, ami éppen hogy ellentmond a számok világának, ugyanis benne semmi sem redukálható az üzlet vagy a számítógépek kódolásnak bináris világára.

Bár előszeretettel eredeztetik a félművelt emberek kultúránkat a zsidó-keresztény-római kultúrából, gyökereink sokkal mélyebbre nyúlnak. Az évet ugyanis az ókori egyiptomiak osztották 365 napra. Az összes ma használatos európai ábécé a proto-sinai írásból alakult ki, még az indai brahmán írások is. Nem véletlen, hogy éppen a József és testvéreiben írja Thomas Mann: mélységes mély a múltnak kútja (Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Sollte man ihn nicht unergründlich nennen?)

Eléggé elkalandoztam. Ideje lesz megint egy szép szöveggel jelentkeznem.

K39

2020 (36)

Íme hát, egy bűvösnek ható kerek szám, egy újabb évtized (bár a kettőezerhuszas évek igazából 2021 január elsejétől kezdődnek). Idén, ahogy az leginkább pesti éveimet jellemezte, volt egyfajta bizonytalanság, rossz érzése, Neujahrsfrust bennem. Időközben ez feloldódott, részben a helyi termálfürdő kellemesen meleg vízben. Persze inkább az űzte el, hogy elkezdtem tervezni, mi mindent szeretnék az új évben csinálni. A nem-tevés, nem-gondolkozás igen rossz hatással van rám – valójában szerintem minden emberre. Az unalom és a túl sok szabadidő egy-két kivételes tehetséget sarkall csak jó dolgokra. A legtöbben mégiscsak a munka, a tevékenység által érzik úgy, hogy értelme van életüknek. Ezt jól tudták már a sumérok is, akik mitológiájukban egyértelművé tették, miért alkották az istenek az embert:

Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet;
szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen;
hátaskosárban téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát;
cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon;
a határokat megjegyezze, a határokat védten védje;
a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa;
határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet;
nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja;
sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe!

K37