Milano, Torino, molto italiano

A nyugati, polgári lét egyik előnye, hogy évente többször tudunk utazni. Nem jövök most azzal, hogy világpolgár vagy World Traveler vagyok. A modern tömegturizmus megjelenése előtt is érdekeltek a más kultúrák és szívesen keltem útra, s barangolásaim során mindig a couleur localt, a helyi színt, sajátosságot kerestem. Messzemenően tisztában vagyok a tömegturizmus okozta problémákkal, de nem is vonulok kurjongatva hajnalban Európa városaiban és keresem a legolcsóbb sört a városban.

Május végén – köszönhetően az itteni Jézus Mennybemenetelének nevezett szabadnapnak – 3 napra Milánóba és Torinóba mentünk. Korábban inkább voltam “nordic by nature”, vágytam az északi országokba, szerettem az ottani mentalitás (lásd még: Észak-fok, titok, idegenség,/Lidérces, messze fény,…). Az elmúlt években azonban azon vettem észre magam, hogy egyre inkább tetszik a déli életfelfogás: a könnyed élet, a dolce vita, finom ételek egy könnyű borral, az emberektől nyüzsgő utcák, egy szóval az, amit mediterrán életérzésnek hívunk.

Milánó ebből a szempontból sajátos olasz város: az említett édes, könnyed élet mellett mint divat és pénzügyi központ egy nyüzsgő nagyváros is, ahol az embereknek rettentően fontos a teljesítmény (ezzel magyarázható, hogy a Póban a kokain koncentrációja olyan magas, hiszen a kokain elsősorban teljesítmény drog).

Milánó nagyon pozitív benyomást tett rám, bár az első épület, amit látunk éppen az olasz  fasiszta építész egyik eklatáns példája. Egyszerre lenyűgöző, de egyben rémisztő is.

Este érkeztünk és nem időztünk megérkezésünk utána sokáig Milánóban, ugyanis másnap reggel gyorsan továbbutaztunk Torinóba, hogy megnézzük az ottani egyiptomi múzeumot. Gyerekkorom óta érdekelt az egyiptológia, mai napig szívesen olvasok ilyen témájú könyveket és a torinói egyiptomi múzeum világviszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik. Ez a múzeum a világ egyik első egyiptomi gyűjteménye, 2015-ben átépítették és teljesen újragondolták a gyűjtemény bemutatását. A gyűjtemény gazdagsága lenyűgöző, az új koncepció szerintem zseniális.

Torino turisztikai szempontból nem annyira felkapott, annak ellenére, hogy rendkívül hangulatos utcákkal és egy kimondottan festői folyóparttal rendelkezik.

Torino két további nevezettsége, hogy itt halt meg Kossuth Lajos és itt kapott ideg-összeroppanást Nietzsche (az Übermenschet prédikáló filozófus állítólag egy túlhajszolt lovat ölelt át, mielőtt szellemileg teljesen összeroppant volna. Valószínűleg ez csak legenda). A hamis lepel másolatát nem néztük meg, akadt helyette bőven érdekes épület és helyszín a városban.

A torinói kitérő után volt még egy-két napunk Milánóra. A május Bécsben rendkívül barátságtalan volt, majdnem minden nap esett az eső, hűvös volt, egy bécsi ismerősöm május végén már a könnyeivel küszködött, annyira kikészült a zord, borongós napoktól. “Csodás nyári eleji este volt, amikor még Milánó is el tudta játszani a romantikus város szerepét: az utcák nyugodtak, elhagyatottak, a kertekből hársfaillat száll, az égen ott a hold sarlója” – írja Dino Buzatti a “Riadalom a Scalában” című művében, melyet milánói utunk során olvastam ki (a novella különben eléggé aktuális témát dolgoz fel).

Milánóban végig gyönyörű idő volt, felhőtlen verőfény, így a terek és parkok gyorsan megteltek emberekkel. Az építészeti nevezettségek közül először az Il duomót néztük meg, melynek tetején kaptam egy jó kis pánikrohamot – de visszatekintve megérte.

Legalább ennyire lenyűgöző volt a szállodánktól nem messze fekvő Porta nuova városrész. A 2010 óta épülő negyed a modern (kortárs) építészet egyik csúcsa, egymást érik a felhőkarcolók, ugyanakkor bőven maradt hely közösségi tereknek és fákkal, növényekkel díszített parkoknak.

Az idő rövidsége miatt még két a Porta Genova közelében lévő egykori ipartelepen lévő múzeumra jutott időnk. Az egyik az antropológia múzeum volt, mely meglehetősen szerény számú kiállítási tárgyal rendelkezik (miután a gyűjtemény zöme a második világháborúban megsemmisült), de így sokkal jobban befogadható a tárlat. Maguk a tárgyak ugyanakkor rendkívül érdekesek voltak: legyen szó akár a mezoamerikai vagy afrikai kultikus tárgyakról, egy tibeti Vadzsrabhairavaáról vagy egy japán gyaloghintóról.

Megnéztük az Armani Silo nevű gyűjteményt is, mely Giorgio Armani munkásságát mutatja be, meglehetősen puritán környezetben. Szerintem sokkal érdekesebb volt az az időszaki kiállítás, mely a milánói műszaki egyetemen hallgatóinak, modern építészeti projekteket bemutató makettjeiből állt.

Olaszországgal és az olaszokkal kapcsolatban közismert számos klisé, melyek leginkább a délolaszokhoz társítható, így a hangos, dallamos beszéd, a heves gesztikulálás, a macsó-mentalitás. Nem mondanám, hogy sok ilyen olaszt láttam vagy hallottam volna Milánóban. Zárásul azonban álljon itt egy német rap szám, mely szintén olasz sztereotípiákból építkezik.

Korábbi úti beszámolók:

Erdély 1, 2, 3 illetve fotók 1, 2

Barcelona 1, 2

Kolozsvár 1, 2

Prága 1

Advertisements

Egy-két gondolat erdélyi utam margójára 2.

Van még két gondolatom, ami talán elfér a margón.

A hold s a napcsillag

Bevallom, engem kimondottan idegesített Magyarországon a középületeken a székely zászló, különösen, hogy az EU zászlaja helyett tűzték ki sok helyütt. Teljesen nevetségesnek tartottam a Magyarországon mindenütt feltűnő székely rovásírásos helységnévtáblákat is. Ezt most is így gondolom.

De! Amikor felértünk Székelyföldre a táj, az emberek és évszázados jelképeik bennem is megmozgattak valamit. Először értettem meg igazán a székelyek ragaszkodását szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz és nyelvükhöz. Errefelé sokan nem beszélik az állam hivatalos nyelvét, a románt. Ennek egyszerű az oka: egyes településeken egyetlen egy román sem él. Másutt épp csak a rendőr román, meg egy-két “beházasodott”. Persze gondoljunk bele, mint gondol az átlag-magyar arról Magyarországon, aki magyar állampolgár létére nem beszéli az állam nyelvét, a magyart? Az érem másik oldala, hogy a román nyelv ismeretének hiányában a székely fiatalok számos állástól és karrier lehetőségtől esnek el (és nem azért, mert magyarok ill. székelyek).

A románokkal szembeni ellenérzést többször is tetten értem: egyszer egy boltban, amikor összehasonlítottam Kolozsvárt Marosvásárhellyel és megjegyeztem, hogy utóbbi szerintem szebb: “Persze, mert itt Vásárhelyen kevesebb a román” – hangzott a magyarázat. Egy székely fiú pedig azt mondta, hogy szerinte a románokat kivétel nélkül jellemzi egyfajta “mentalitás”. Ez a román-ellenes beállítottság talán erősebben érezhető Székelyföldön, mint másutt, pl. Kolozsvárott.

Bár ma Budapest a keblére öleli a székelyeket, ne felejtsük el, hogy a székelység története a központi hatalom elleni lázadás és a megszerzett ősi jogok védelmezésének története. Jogaik csorbítása miatt szövetkeztek a székelyek Vitéz Mihállyal – ami persze csak akkor furcsa, ha visszavetítjük a mai nemzetfelfogást a múltba (Vitéz Mihályt is Ceaușescu stilizálta nemzeti hőssé). A bécsi központi kormányzat két akciójával tette magát “népszerűvé” a székelység körében: mádéfalvi veszedelemmel, ill. a Hóra-féle román parasztfelkeléssel. A székelyek sajátos közigazgatási rendszerét a kiegyezés utáni magyar országgyűlés számolta fel végleg.

Nem gondolom, hogy a székelyföldi autonómia az ördögtől való, csak ahhoz Bukarest áldására van szükség és nem Budapestére. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy egy román honfitársának tekintsen egy székelyt vagy egy magyart és viszont. Együttélés nélkül aligha lehet nemzeti sokszínűség. Persze mondom ezt innen, a jóléti Bécsből, ahol a nemzetiségi konfliktusok a melange és a kuglóf melegében föloldódnak.

Változatok nacionalizmusra 

Egy közepesen művelt és nem túl szélsőséges magyar ma nagyjából ezt gondolja a magyarok történelmi szerepéről: a magyarok, bár idegenként érkeztek ide, a Kárpát-medencében vezető szerepet játszottak az európai kultúra és civilizáció elterjesztésében, megállították vagy legalábbis határt szabtak a törökök Európába való behatolásának. Vezető nemzetként minden nemzetiség csak tanulhatott tőlünk, ki is akartuk nekik vívni a szabadságot 48/49-ben, de nekik az nem kellett. Inkább hátba támadtak és szövetkeztek az egyetlen nemzettel, mely nálunk valamivel feljebb való: a németekkel (osztrákokkal). Szigetnemzet vagyunk, a szlávok és németek (osztrákok) tengerében.

Erdélyi utunk során útba ejtettük Gyulafehérvárat (Alba Iulia, Karlsburg) is, mely fontos román nemzeti emlékhely, hiszen itt mondták ki 1918 december elsején Erdély egyesülését Romániával. A románok önképe szerint a mai románság az egykori dákok és az őket meghódító rómaiak egyesüléséből jött létre, s ez a nép folyamatosan kb. a mai Románia területén élt. A románok a latin kultúra letéteményesei és megőrizték azt évszázadokon keresztül (ennek jól látható jele a számos városban látható Romulust és Remust tápláló római farkas). Folyamatosan elnyomás és fenyegetettség alatt élt a románság, délről a törökök szorongatták, Erdélyben a magyarok és szászok sanyargatták (bár a szászok támogattak Erdély egyesülését Romániával, ezért nekik megbocsátották a sanyargatást). Szigetnemzet a szlávok és magyarok tengerében. Hosszú folyamat során a széttagolt nemzettest egyesült: Moldova, Havasalföld és Erdély az első világháború után egymásra talált (a román zászló színei is ezt jelképezik).

Gyulafehérvár ennek a román önképnek a leképezése: számos utalást találunk a római múltra, egy több helyen elrepedt harang – valószínűleg a Liberty bell ihlette – az egykor területileg széttagolt Románia egyesülésére utal. A Habsburgok által épített csillag alakú erődítmény meghatározó épülete a Nemzeti Újraegyesülési Katedrális, ahol I. Ferdinánd román királyt koronázták meg (aki különben német volt). Nem messze az ortodox katedrálistól áll a katolikus érseki székesegyház, ahol Hunyadi János sírja látható (aki pedig román származású volt. Érdemes egy pillantást vetni a wiki vitalapjára, ahol a szerkesztőknek köszönhetően továbbra is hiteles információ olvasható). Hiába is szeretnék akár a románok, akár a magyarok kisajátítani maguknak Erdélyt, nem lehet. Erdély éppen olyan, mint amilyen egész Európa volt az évszázadok során: népek országútja, kultúrák színes kavalkádja.

Egy-két gondolat az erdélyi utam margójára 1.

Egy ilyen címmel félő, hogy hosszú lesz a bejegyzés. De igyekszem összeszedetten írni. Számos dolog, amiről írtam már korábban beigazolódott. Minden város, minden település ahol voltunk, jellegében más volt, persze tudatosan választottuk ki így úticéljainkat.

Számos magyar és nyugat-európai ismerősöm fejében él még a kép, hogy Románia rendkívül elmaradott, általánosságban nyomor és szegénység jellemzi az országot. Ez így en bloc Erdélyre már régebb óta nem igaz. Szeben (Sibiu), köszönhetően annak, hogy Európa kulturális fővárosa volt 2007-ben, valóban (közép-)európai hangulatot áraszt: szépen felújított belváros, remek éttermek, igényes szálláslehetőségek a belváros közelében. Szöges ellentétben áll ezzel a “vidéki” Erdély egy része és egyes városok pereme (pl. Medgyes alias Mediaș avagy Mediasch), ahol düledező házakat, nyomasztó lakótelepeket és számos mélyszegénységben élő embert láttunk.

Amikor hazajöttem, bosnyák származású kollégám megjegyezte, hogy amikor Erdélyben járt, üdítőnek tartotta a kelet-európai nemzetiségi  sokszínűség nyomainak felfedezését. Valóban rengeteg a két-három nyelvű helységnévtábla, és én egyet se láttam, ahol valamelyik verziót valaki megrongálta volna. Miután német nyelvű a telefonom, elég fura volt pl. a Szeben környéki települések neveit olvasni a google térképen: Heltau, Michelsberg, Schellenberg. A németajkúak jelenléte ezen a területen azonban már csak történelmi emlék, mindössze 7 település létezik még, ahol több, mint 10 százalék a romániai németek aránya. Épített örökségük a több mint 150 templomvár, melyből egy-kettőt mi is meglátogattunk (az első két képen Michelsberg – Kisdisznód, Cisnădioara vártemploma látható, az másik kettőn Heltau – Nagydisznód, Cisnădie).

Lesz még Erdély… 

Segesváron felfigyeltem a helyi múzeum emlékkönyvében egy bejegyzésre, miszerint “lesz még Erdély magyar”. Miután utazásunk előtt és közben sokat olvastam Erdély történetéről (zömmel német nyelven), arra kellett rájönnöm, hogy Erdély nem igazán volt soha tisztán magyar. Sem kulturális, sem nemzetiségi értelemben. De nagyjából ezer évig a magyar befolyás volt az egyik legerősebb ezen a területen, melynek nyomai lépten-nyomon láthatóak. Román oldalak angol nyelvű változatát olvasva néha az volt az érzésem, hogy egyes románok még említeni se akarják azt, hogy ez a terület egykor a Magyar Királyság része volt, vagy hogy a magyarok alapvetően befolyásolták a terület sorsát.

A román nacionalisták persze semmivel sem jobbak mint a magyarok. A kisebb települések központjában hatalmas román lobogók lengedeznek — amivel nekem személy szerint nem is lenne annyira nagy bajom. Ugyanakkor Erdély elrománosításának legnyilvánvalóbb jele a mindenütt ott tornyosodó, esetleg éppen épülőfélben lévő ortodox templomok sokasága (sok román számára az ortodox egyházhoz tartozás a román nemzethez tartozás feltétele). Ezek a nagyrészt a rendszerváltozás után emelt katedrálisok esetlen, szürke betonkolosszusok, a tájba vagy a meglévő épített környezetbe se igazán illenek bele. Talán nagyobb szüksége lenne az országnak jó iskolákra és  kórházakra, mint templomokra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vallási kísérletezgetés és tolerancia egykori fellegvára, ahol egykor a  legkülönlegesebb vallási közösségek jöttek létre (gondoljunk csak a szombatosokra, aki közül sokan Auschwitzban végezték) vallási-kulturális értelemben kezd monokrómmá válni.

És hogy mi lenne, ha hirtelen Erdély tényleg magyar lenne? Erről küldött nekem egy erdélyi ismerősöm egy remek szöveget.

Szép város… 

Sokan ismerik a dalt: szép város Kolozsvár. Engem mégis sokkal jobban lenyűgözött Marosvásárhely (Târgu Mureș, Neumarkt am Mieresch). Igaz, mielőtt bejutna az ember a városba, meg kell küzdenie Mordor látványával: először az igen nyomasztó Azomureș vegyipari kombináttól szorul össze a gyomrunk, majd az egymás után sorakozó lakótelepi házaktól.

A városba érve azonban egyik ámulatból estem a másikba. A Kultúrpalotát (tervezte Komor Marcell és Jakab Dezső) látva a barcelonai Palau de la Musica  jutott eszembe és egyfajta párhuzam a székelyek és katalánok között.  Ha ez a Kultúrpalota Nyugat-Európában lenne, azonnal a “must see” kategóriába kerülne.

Az utolsó képen látható két hölgy különben éppen az emléktáblán látható művészekről anekdotázott – mint ahogy azt Pesten és Bécsben szokás.

Szintén lenyűgözött Erdély legnagyobb zsinagógája, mely Jakob Gärtner bécsi építész tervei alapján mindössze egy év alatt készült el (a link alatt található listában hibásan, mint megsemmisült épültet tűnteik fel a marosvásárhelyi zsinagógát). A zsinagóga gondnoka hármunknak tartott vezetést magyar nyelven – az erdélyi zsidóság ugyanis hagyományos magyar nemzetiségűnek tartotta, tartja magát. A zsinagógához tartozó kis múzeum rendkívül igényesen lett összeállítva, ötletes a múzeumban a város makettja, melyen az égő fények az egykor zsidók által lakott házakat jelöli.

Marosvásárhelyen éppen a Petőfi szobortól nem messze van a Holokauszt-emlékmű. A román felirat kihangsúlyozza, hogy a magyar fasiszták deportálták a zsidókat (miközben Románia a holokausztban való bármiféle részvételét nagyon sokáig tagadta). Ma alig élnek zsidók Marosvásárhelyen, a kaddishoz is nehéz elég férfit találni. A holokauszt után Ceaușescu fejpénz ellenében engedte kivándorolni a zsidókat, több mint 300 000 ember hagyta el Romániát 1989-ig. Erdély és egész Románia 20. századi történetének egyik szembetűnő eleme a tömeges elvándorlás, a szászok és zsidók majdnem teljesen eltűntek, a magyarok és  románok tömegesen hagyták el az országot.

Hazsongárd

Tegnap a Házsongárdi temetőben voltunk, melynek magyar nevét a Hasengarten azaz nyulak kertje német elnevezésből eredeztetik (persze van még más elmélet is, de ez passzol a Húsvéthoz). A sírkertben 500 év kúltúrtörténetének, Kolozsvár változatos történelmének emlékei láthatók.

 

 

 

Egy-két gondolat Erdélyről

Holnap Kolozsvárra repülünk, majd onnan egy autós erdélyi körutat teszünk, melynek állomásai Marosvásárhely (Târgu Mureș, Neumarkt am Miersch), Szováta (Sovata, Sowata), Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc, Oderhellen), Segesvár (Sighișoara, Schäßburg), Nagyszeben (Sibiu, Hermannstadt) és Gyulafehérvár (Alba Iulia, Karlsburg).

Életemben először 2016-ban voltam Erdélyben, pedig barátom, akivel már 2003 óta együtt élek erdélyi, pontosabban partiumi. Családomban, ahogyan a legtöbb magyar családban Erdély mítosszá sűrűsödött. Nagymamám a harmincas években tüntetett egy “Erdélyt vissza, mindent vissza” tábla alatt, nagyapám egyik legjobb barátja erdélyi volt (említi őt Rakovszky Zsuzsa is egy versében, a Jóbban: Én mindig hittem a reinkarnációban./Egy médium – Kolozsvárott lakott,/és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,/ az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:). Ezen érzelmi szálak ellenére is a kilencvenes években az Erdélyből jövőket – szintén összmagyar jelenség volt ez – románnak nevezték (hja kérem a magyar ha valamit tud, az a befogadás-kirekesztés). Majd az ezredforduló után újra magyarnak, erdélyinek hívták a romániai magyarokat.

Már csak a fenti városelnevezések is jelzik, hogy Erdélyben több világ létezik, létezett egymás mellett. A városok magyar, román, német nevei sokszor egyáltalán nincsenek egymással összefüggésben, nem a másik kultúra szavainak másolása fordítása. Errefele sokáig nem volt szokás összekeverni, összeolvasztani a dolgokat. Ahogy évszázadokig, még messze a huszadik század közepéig nem volt szokás Erdélyben más nemzetiségűvel házasodni, keveredni, miközben nekem, Nyugat-Magyarországon legalább 2-3 nációból származnak őseim, akik már a 19. század végétől elkezdtek keveredni, asszimilálódni.

Erdély emlékét nagyszüleim generációja dédelgette magában és tovább adta generációról generációra. Ahogy az így továbbadott történeteknél ez már csak lenni szokott, a realitásokkal, tényekkel ez az elbeszélés már nem volt köszönőviszonyban. Erdély soha nem volt tisztán magyarok lakta terület – de más “nemzet”, nemzetiség sem sajátíthatja ki magának, még az elmúlt évtizedekben durván megváltozott nemzetiségi összetétel után sem. A magyar Erdély egy szép, fontos eleme egy hatalmas mozaiknak, nélküle az összkép sem látható a maga teljességében.

Az anyaországiak idealizáló, leegyszerűsítő látásmódjával szemben áll az erdélyi hétköznapok  világa. A nyolcvanas évek nélkülözései, a Securitate cseszegetései, a szomszéd által odavetett “bozgor” (a magyarok csúfneve), az egészségtelen lakhatási körülmények, a hiánygazdaság, az elmaradottság. Ennek aligha volt méltósága. Ugyanakkor ebben kevés kivételtől eltekintve magyar, román, roma , szász és sváb, zsidó és örmény egyaránt osztozott. Aki el tudott menni, elment. Az ezredforduló után százezrek hagyták el Erdélyt, egész falvak néptelenedtek el.

És mégis, Erdélynek tényleg van valami sajátos varázsa. Ennek nyomába indulok…