80 képpel Európa körül (4)

Alig egy hónapja éltünk Bécsben, amikor hirtelen felindulásból “átugratottunk” Prágába. Számomra Prágába, Bécsbe, Bratislavába/Pozsonyba vagy Kolozsvárra utazni mindig is belföldi útnak számított. A nyelvek szembetűnő különbsége ellenére is mindig találok valamit, ami ezeken a helyeken hasonló vagy akár ugyanolyan. Így volt ez Prágában is. Még egy órát se töltöttünk a városban és máris a megszokott budapesti metróillatot (már ha a kenőolaj még illatnak nevezhető) éreztem, amikor bementünk a Florenc metróállomásra.

A sajátos cseh humor is egy jellegzetesen közép-európai jelenség. Sokszor morbid, túlzó, egy jó poénéért mindkét nép lányai és fiai eladnák az anyjukat is. Persze ez a humorfelfogás gyakran szembe kerül a múltba révedő, a nemzeti kultúrát szentnek tekintő kispolgári konzervatív állásponttal. Pontosan ez történt David Černý alkotásával.

A hungarocellből és gyantából készült szobor a cseh államalapítót ábrázolja egy döglött lovon. A szobor a Václev Havel nagyapja által tervezett Lucerna palotában található, mely egy rendkívül szép szecessziós épület benne mozival, színházteremmel és boltokkal. Korábban a Vencel téren volt, ahol a szintén régi “szép” közép-európai hagyomány szerint olyan üzeneteket írtak a szobrásznak, mint “neked kellene itt lógni helyette”.

Az interneten nem találtam próbálkozást a szobor értelmezésére. Vencel talán azért üli meg a döglött lovat, mivel az alkotás eredeti felállítási helyén, a Szent Vencel téren korábban lópiac volt. Meg talán úgy is értelmezhető a kimúlt mén, hogy éppen Kelet-Közép-Európában ideje lenne átgondolni a nemzeti “szentekhez” való viszonyunkat. Van még érvényes mondanivalójuk ezeknek az alakoknak a 20. században? Nem levitézlett hősök ők?

80 képpel Európa körül (3)

A helyszín ezúttal Róma, az örök város (Città Eterna), ahol kétszer jártam. Először egy plebános (sic) kíséretében, főszezonban, nyáron. A csapat tagja volt egy házaspár is, akik zarándokútnak tekintették az utazást. A plebános éppen ezért egyik barokk templomból hurcolt a másikba, amivel azt érte el, hogy egyik délután akkori barátommal azt mondtuk: menjetek ahova akartok, mi most a Fórum Romanumhoz megyünk. A skót katolikus egyháznál voltunk elszállásolva, ahol egy testes és jókedélyű horvát apáca táncolt oda hozzánk rögtön megérkezésünk után és valamilyen focimeccs eredményeiről érdeklődött. Mi csak zavartan néztük a cédrusokat, ugyanis egyikünk se volt egy tipikus focirajongó.

Második alkalommal november elején voltam Rómában, az időjárás ilyenkor a Bécsihez viszonyítva rendkívül kellemes. Bár jártunk két-három templomban is, ezúttal inkább az ókori emlékekre koncentráltunk. Róma minden tekintetben izgalmas város: remek gasztronómia, megszámlálhatatlan látnivaló a legkülönbözőbb történelmi korból (az ókortól napjainkig), mindenütt jól öltözött emberek. Első látogatásom alkalmával (valamikor az ezredforduló idején) még elég kevesen beszéltek a helyi lakosok közül angolul. Ez alapvetően megváltozott bő 15 évvel később, ugyanis az olaszok – különösen a fiatalok – zöme ma már beszél valamilyen szinten angolul (és szemben a franciákkal nem szégyelli használni…).

Történt velünk egy egészen giccses dolog is. Még teljesen elvarázsolt állapotban volt a Palatinus Múzeum fantasztikus szoborgyűjteménytől, amikor kiléptünk a múzeumból. A távolban megjelent egy szivárvány, kettéosztva az eget. Sajnos a tövéhez nem jutottam el, így kincs nélkül tértünk haza Rómából

80 képpel Európa körül (2)

Bár a nyaralás számos nyugati országban hagyományosan melegvízű tenger melletti időtöltést jelent, mindig is szívesen mentem nyáron kevésvbé kellemes éghajlatú helyre vagy városokba. A városturizmus szempontjából Hollandia remek hely, ugyanis könnyen beutazható az ország vonattal is.

Első Holland utunk során jutottam el Hágába is. Hága (hollandul Den Haag, hivatalosan ‘s-Gravenhage azaz a gróf erdeje) Hollandia közigazgatási és politikai központja, az ország fővárosa azonban Amszterdam. A számos látnivaló közül építészetileg az egyik legimpozánsabb – különösen a nem túl sok monumentális épülettel rendelkező Hollandiában – a Béke palota.

A Béke Palota a városközponttól kicsit távolabb eső Carneigepleinen található. A teret nem véletlenül nevezték el Andrew Carneige-ről, a híres amerikai iparmágnásról és mecénásról, ugyanis jelentős összeggel támogatta a Béke Palota megépítését. Az eklektikus stílusú épületben (nagyrészt neoreneszánsz, gótikus és klasszicista elemekkel) működik az Állandó Választottbíróság, az ENSZ Nemzetközi Bírósága, továbbá a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia. A székház építésének ötletét felvető amerikai diplomata, Andrew Dickson White szerint a Béke Palota “…a béke temploma, ahol az ajtók mindig nyitva állnak, ellentétben a Janus-templommal, ahol háború esetén zárva vannak”.

Sajnos belülről ezt az épületet sem láttuk, így van okunk visszatérni Hágába.

80 képpel Európa körül (1)

Utazni nem lehet, így hát az emlékeimbe utazom el. Mivel Európát még sosem hagytam el, nem akartam a fellengzős “Föld körül” címet választani. Végeredményben az utazás számomra emlék-, élmény- és tapasztalatgyűjtés is (sokak számára trófeagyűjtés lett, és rettentően bosszant, amikor emberek hazatértük után nem tudnak beszámolni úti élményükről).

Az első kép kicsit beugratós.

A figyelmes Olvasó persze nem hagyja megtéveszteni magát, ez a kép nem készülhetett Egyiptomban, hiszen az Európán kívül van. Való igaz, ez az óegyiptomi templom Madridban van, egészen pontosan itt. A templomot az aszuáni gát építés miatt bontották le és építettek fel újra a Parqua del Oeste területén (ami szintén elég megtévesztő elnevezésű, ugyanis ez a Nyugati park).

Az i.sz. 2. században épült templom Ízisz és a gyermek Hórusz tiszteletére létestült. A templom építést egy kusita király kezdte meg, majd a ptolemaioszi dinasztia tagjai és Augustus és Tibériusz római császárok folytatták.

Sajnos a templomot belülről nem tudtuk megnézni, ugyanis időlegesen zárva volt és az épület körüli medencében sem volt víz, mely emlékeztetni hívatott a Nílusra. Ennek ellenére a templom ugyanazt az időtlen méltóságot sugározta, mint maga az óegyiptomi kultúra.

És még egy kis Amszterdam… (10)

Folytatva a turistatömegekkel: Amszterdam képét alapvetően meghatározzák a turisták, annak ellenére, hogy a város nem rendelkezik igazán sok monumentális épülettel. Tetszetős és a pompás a Rijksmuseum, lenyűgöző az egykori városháza (ma Amszterdami Királyi Palota), van egy jó pár ki- és lerámolt protestáns templom, ezen kívül azonban a múzeumok és különböző gyűjtemények inkább szerényebb épületekben vannak elhelyezve.

Rijksmuseum

A belvárosban feltűnően sok a melegítős-fehérzoknis-sportcipős fiatal, akik nagyrészt buli- és drogturisták. A hollandok a hetvenes években liberalizálták a kábítószer-használatot, a közkeletű vélekedéssel szemben azonban ma sincs engedélyezve, csupán megtűrve a szerhasználat. Úgy gondolták, hogy más európai országok majd követik példájukat. Mivel erre nem került sor, Hollandia és különösen Amszterdam a drogturizmus első számú célpontja lett, amiből idővel a mégoly toleráns hollandoknak is elege lett.

Ma Amszterdam belvárosában számos tábla figyelmeztet arra, hogy a szemetelésért és a csatornába vizelésért kemény pénzbüntetést kell fizetni (utóbbiért 140 €-t azaz kb. 45 000 Ft-ot kell kicsengetni). A kezdeményezéshez készült egy kampányvideó is.

Egy másik kampány valamivel emberközelibben tálalja a problémát, és arra hívja fel a figyelmet, hogy Amszterdam belvárosa nem csak bulinegyed, hanem sokak számára lakó- és élettér.

Életem során valahogy mindig hollandokba botlok: az egyik első bécsi állásinterjúmon egy holland hölgy is jelen volt, legújabb munkahelyemen van egy holland kisegítő munkatársam. Már nem idealizálom a hollandokat, de még mindig nagyon szimpatikus az a szellemiség, ami áthatja ezt az országot és lakóit.

A hollandok jó pár évszázaddal ezelőtt sutba vágták a katolicizmust és kvázi államvallásá tették a kálvinizmust. Ez mai napig látszik a középkori templomaikon: a freskókat lemeszelték, a szentszobrokat kidobálták a templomokból. Az Oude Kerk oldalán pl. még ma is látszik hol álltak egykor a szentek szobrai, ma ezek csupán üres, funkció nélküli bemélyedések.

Nieuwe Kerk

A Nieuwe Kerk-ben nagyon stílusosan emlékeznek meg az Alteratie azaz a katolikus városvezetés eltávolításának hatásáról: az Ótestamentum egy passzusa olvasható hollandul, miszerint “ne csinálj magadnak faragott képet, se semmi hasonlót…” (Mózes 2, 20:4). Ez egyben magyarázza a templom jelenlegi állapotát és jelzi azt is, ahogy a protestantizmus a képek és érzelmek világa helyett az igét (szót) és a hitet helyezte a központba. Ennek a folyamatnak aztán Hollandiában az lett az eredménye, hogy az emberek teljesen elhagyták az egyházat, és a hollandok túlnyomó többsége ma már ateista.

Hollandia új vallása – ha intézményes formában nem is – a tolerancia és a kisebbségek védelme. Az ország már a 16-17. századtól fogva kapcsolatba került európán kívüli idegenekkel és mint kereskedőnép elemi érdekében állt, hogy jó kapcsolatot ápoljon távoli népekkel. Ma a kisebbségek közül különösen a melegek egyenjogúsága fontos. Amikor 2016-ban az amszterdami Gaypride után egy meleg buliban voltunk, tele volt heteróval a hely. L. megismerkedett egy, eredetileg a távol-keletről származó heteró fiúval, akinek már a nagyapja is a holland hadseregben szolgált. Számára a legtermészetesebb dolog volt, hogy meleg haverjaival együtt ünnepli a Pridetot, mint egyfajta nemzeti ünnepet.

Mostani látogatásunk során a Hollandia gyarmati múltját bemutató múzeumban a “gender”-ről volt egy kiállítás. A nem és szexualitás történetét hallatlanul érdekesen tálaló kiállításon már a WC-ket is koedukálták.

Mellesleg nem tűnik úgy, amit egyes jobbos-szélsőjobbos körök terjesztenek, hogy gender-őrület uralná Hollandiát. Amszterdam és Hollandia érdekes és biztonságos uticél remek közlekedési infrastruktúrával, számos magyar választotta Amszterdamot új lakhelyéül a kivándorlási hullám után.

Végezetül: Amszterdamban érdemes ellátogatni a városközponton kívülre, ahol a modern építészet elképesztő sokszínűséggel van jelen. Budapest, de sajnos még Bécs is messze elbújhat Amszterdam mögött etekintetben.

K11

Amszterdam (folytatás) (9)

Apropó holland nyelv: életemben először a nyolcvanas években hallottam beszélt formájában ezt a nyelvet, amikor apám gyerekkori ismerőse S. Öcsi hazalátogatott (talán innen a nyelvi iránti érdeklődés?). S. Öcsi azon disszidens magyarok közé tartozott, akik valóban sikeresek voltak új hazájukban. Gyerekkorában az evangélikus egyházon keresztül került Hollandiába nevelőszülőkhöz, ott mérnöknek tanult, majd a legkülönbözőbb cégek menedzsere volt. Most találtam meg a neten, hogy egy holland intézmény vezetőjeként olyan kőkeményen átszervezést hajtott végre, pl. a személyzet felének az elbocsátásával, hogy a “mészáros” jelzőt kapta (példaképe Lee Iacocca volt). Nekem persze érdekes volt hallani, mit mesél egy “messziről jött” ember, de Öcsi sose volt számomra szimpatikus. Ivott, egyik cigarettát nyújtotta meg a másik után, nagyképű és beképzelt volt. Ha azt mondta, hogy “elmegyünk dumcsizni” valahova, leginkább ő beszélt. Sokkal szimpatikusabb volt egyik felesége M., aki mindig halk, mosolygós és illemtudó volt. Talán neki köszönhető, hogy eltároltam magamban a hollandot, mint egy szimpatikus nyelvet.

Öcsi különben nagyvonalú is tudott lenni, nagymamát meghívta Hollandiába. Nemrég találtam meg otthon egy hágai útikönyvet, melynek első lapjára egy fotó és egy ajánlás van beragasztva, melyben Öcsi barátai megköszönik nagymamának, hogy bevezette őket az igazi magyar konyha rejtelmeibe (a hagyományos holland konyha különben eléggé csapnivaló, ami ízletes, az az egykori gyarmatokról származik).

Az ezredforduló környékén próbálkoztam először hollandul tanulni, két féléves nyelvi kurzus után lehetett volna a holland szakra felvételizni. Nem voltam túl sikeres, egy idő után nem bírtam az iramot és főleg a versenyt azokkal, akik már eleve tudtak hollandul. Az ELTE Ajtósi Dürer soron lévő nyelvi tanszékén voltak a nyelvórák, a terem elég jól megtelt rögtön az első órán. Holland docensünk első kérdése az volt, hogy miért akarunk hollandul tanulni? A holland pragmatizmus felől nézve nehezen érthető a más nyelvek iránti kelet-európai lelkesedés. De ma már úgy gondolom, hogy a nyelvtanulás mifelénk a kitörés lehetőségének a biztosításával függ össze. Így talán nem csoda, hogy amikor hazaköltöztem szülővárosomba, amolyan agytornaként újra elkezdtem hollandul tanulni. És aztán 2016-ban első alkalommal sikerült is eljutni Hollandiába, majd három évre rá még egyszer.

Az már első utam során is feltűnt, hogy Amszterdamban nem is olyan egyszerű hollandot gyakorolni. A legtöbb boltban vagy múzeumban, ha érzékelik, hogy nem vagy magabiztos a nyelvben, azonnal angolra váltanak. Ezért most legtöbb helyen hosszabb holland mondatokkal indítottam, és a siker nem is maradt el, az eladók, teremőrök rögtön hollandul is válaszoltak.

Persze a hollandok zöme angolul is beszél, ami részben azzal is magyarázható, hogy a filmeket Hollandiában nem szinkronizálják, hanem feliratozzák. Ma már a németnek kisebb a jelentősége második nyelvként, annak ellenére, hogy Németország Hollandia legnagyobb kereskedelmi partnere. Vendéglátónk J. elmondta, hogy a német visszaszorulásnak ma már nincsen köze a második világháborúhoz. Egyszerűen praktikusabb a nemzetközi turistatömegekhez angolul szólni.

K10

Amszterdam (8)

Hollandia régi szerelem. Ahogy azt Jaap Scholten, az erdélyi magyar arisztokráciáról szóló ‘Báró elvtárs‘ szerzője is megjegyzi, sok magyar fiatalban idealizált kép él Hollandiáról. Így voltam ezzel én is a kilencvenes évek elején, amikor hollandul kezdtem tanulni. Aztán amikor 9 hónapig szülővárosomba dekkoltam, reménykedve, hogy végre elhagyhatom Magyarországot, újra elkezdtem hollandul tanulni. A holland így a szabadság és remény nyelve számomra. K9

Ozora 2019

Ozora idén is fantasztikus volt. Ozora nekem egyet jelent a szabadsággal, a természethez való közelséggel és egy nagyon pozitív közösségi élménnyel. Eddig éltem meghatározó eseményei közé tartozik az Ozora fesztiválon töltött idő.

Az is igaz azonban, hogy az idei fesztivál egy kicsit más volt, mint a tavalyi. Ennek az egyik oka, hogy az első fesztivál után önkéntelenül is bizonyos elvárásokkal mentünk a fesztiválra, a másik, hogy bizonyos dolgok másképp alakultak.

20190728_152728

Gyakorlott Ozoristák már tavaly is utaltak arra, hogy Ozora hangulatára rányomja bélyegét, hogy Portugáliában éppen van-e Boom fesztivál, melyet csak kétévenként rendeznek meg. Ha nincs Boom, mint ahogy idén sem volt, sokkal többen jönnek Ozorára. Ez konkrétan minimum 30 000 embert jelent (25 000 jegyet adnak el elővételben és 5000-et a kapunál), továbbá plusz-mínusz pár ezer ember, akik önkéntestként vagy szervezőként dolgoznak vagy fellépők. Bár pontosan számot nem ismerek, de a tavalyaihoz képest érezhetően több ember volt Ozorán, ami nem csak abban mutatkozott meg, hogy a zuhanyzóknál gyakran igen hosszú sorok kígyóztak, hanem abban is, hogy úgy éreztük, kicsit “felhígult” a közönség.  Sok olyan fesztiválozó volt, akinek Ozora csak egy fesztivál volt a sok közül és kevésbé tudott azonosulni az itteni szellemiséggel. Persze Ozorán így sincsenek a másutt jellemző hőbörgő, kötekedő és részeg fesztiválozók.

Az első esték egyikén elegyedtem szóba egy német lánnyal, aki régebben már járt egy-két napot az Ozora fesztiválon és számos ismerőse rendszeresen visszatér ide. Szerinte Ozora arról híres a goa-közösségben, hogy sokkal inkább átjárja a szeretet és a nyitottság a fesztiválozókat, mint más hasonló fesztiválokon. Ezt én is teljesen mértékben meg tudom erősíteni, miközben nem gondolom, hogy ennek valamiféle ezoterikus oka lenne. Ozorának van egy igen jelentős törzsközönsége, számukra a fesztivál bizonyos értékek megélésről és közvetítéséről is szól. Ozorán nem csak papolnak a környezetvédelemről, hanem valóban mindenki zsákokba gyűjti a szemetet. Az emberek mosolygósak és kedvesek, egyik fesztiválon sem olyan könnyű kapcsolatot teremteni vad idegenekkel, mint Ozorán. Ez a mentalitás nem magyarázható kizárólag a kábítószerek hatásával (ugyanis az ajzószereket láthatóan nem használók is kedvesek és nyitottak), hanem inkább azzal, hogy bizony a jó példa is ragályos. A szociális kérdésekben jéghideg, a társadalmi értékeket alig ismerő és kultiváló Magyarországgal szöges ellentétben áll az, amit Ozorán tapasztaltam.

A fesztivál lebonyolítása idén is példa értékű volt, a biztonsági őrök nem bunkóznak, a helyiekből verbuválódott éttermi személyzet kimondottan kedves. A szervezést a józan gyakorlatiasság hatja át, legyen szó arról, hogy az étteremnél egy palánkkal elválasztott részen árnyékos helyről nézhető a menü, vagy hogy a tavaly átadott tónál csak 100 embert engednek egyszerre fürödni. Az Ozorán kívüli Magyarországon az ilyen pragmatizmus gyakran luxuscikk.

Tavalyi tapasztalatainkra építve idén éjfél körül már a sátrunkban voltunk és nagyrészt nappali életet éltünk. Ozorán a nagy meleg miatt 9-nél tovább csak azok a szerencsések tudnak aludni, akik a fesztivál megnyitása előtt három nappal le tudnak foglalni maguknak egy árnyékos sátorhelyet. Ozora azonban nem csupán zenei fesztivál, napközben lehet előadásokat hallgatni, úszni a tóban, jógázni, társasjátékozni vagy agyagozni az Artibarn nevű művészeti pajtában. Sajnos ezekre idén viszonylag kevés időnk jutott, mivel inkább sodródtunk spontán helyszínről helyszínre.

20190729_232735

Idén Ozora nekem elsősorban a találkozásokról szólt: ausztrál vendégünkön kívül velünk volt egy nemrég megismert osztrák ismerősünk, találkoztam egykori bécsi kollégámmal és újra találkoztunk a tavaly Ozorán megismert francia barátunkkal is. Szóba elegyedtem egy svéd férfival, aki megajándékozott egy 20 koronással. Egy francia srác elmesélte, hogy biciklivel érkezett barátnőjével, két hónapja vannak úton és számára az itteni hideg vizes zuhany luxusnak számít. Jót beszélgettem még egy-pár magyarral, némettel, hollanddal is.

20190803_203415

Az idei fesztiválra az is rányomta a bélyegét, hogy a DJ-k nagyon erősen a techno irányába vitték a zenét. Nekünk hiányzott a könnyedebb, barátságosabb tribal stílus.

Hiába írnék kisregényt, tanulmányt vagy verset Ozoráról, az írott forma csupán halvány adja vissza azt, amit az Ozora fesztivál, az ott töltött idő jelent. Ozorán összesűrűsödik a nyár, a felhőtlen ottlét, a zene, a faépületek, a fények, az emberek. Év közben arra vágyok, hogy Ozorára mehessek és Ozora után lehangolt vagyok, hogy már nem vagyok ott. Igazából úgy terveztük, hogy jövőre kihagyjuk Ozorát… meglátjuk, sikerül-e.

Végezetül ajánlok egy remek összefoglalót Ozoráról, mely nagyon szépen összeszedi, mitől különleges és egyedülálló az Ozora fesztivál.

 

 

Milano, Torino, molto italiano

A nyugati, polgári lét egyik előnye, hogy évente többször tudunk utazni. Nem jövök most azzal, hogy világpolgár vagy World Traveler vagyok. A modern tömegturizmus megjelenése előtt is érdekeltek a más kultúrák és szívesen keltem útra, s barangolásaim során mindig a couleur localt, a helyi színt, sajátosságot kerestem. Messzemenően tisztában vagyok a tömegturizmus okozta problémákkal, de nem is vonulok kurjongatva hajnalban Európa városaiban és keresem a legolcsóbb sört a városban.

Május végén – köszönhetően az itteni Jézus Mennybemenetelének nevezett szabadnapnak – 3 napra Milánóba és Torinóba mentünk. Korábban inkább voltam “nordic by nature”, vágytam az északi országokba, szerettem az ottani mentalitás (lásd még: Észak-fok, titok, idegenség,/Lidérces, messze fény,…). Az elmúlt években azonban azon vettem észre magam, hogy egyre inkább tetszik a déli életfelfogás: a könnyed élet, a dolce vita, finom ételek egy könnyű borral, az emberektől nyüzsgő utcák, egy szóval az, amit mediterrán életérzésnek hívunk.

Milánó ebből a szempontból sajátos olasz város: az említett édes, könnyed élet mellett mint divat és pénzügyi központ egy nyüzsgő nagyváros is, ahol az embereknek rettentően fontos a teljesítmény (ezzel magyarázható, hogy a Póban a kokain koncentrációja olyan magas, hiszen a kokain elsősorban teljesítmény drog).

Milánó nagyon pozitív benyomást tett rám, bár az első épület, amit látunk éppen az olasz  fasiszta építész egyik eklatáns példája. Egyszerre lenyűgöző, de egyben rémisztő is.

Este érkeztünk és nem időztünk megérkezésünk utána sokáig Milánóban, ugyanis másnap reggel gyorsan továbbutaztunk Torinóba, hogy megnézzük az ottani egyiptomi múzeumot. Gyerekkorom óta érdekelt az egyiptológia, mai napig szívesen olvasok ilyen témájú könyveket és a torinói egyiptomi múzeum világviszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik. Ez a múzeum a világ egyik első egyiptomi gyűjteménye, 2015-ben átépítették és teljesen újragondolták a gyűjtemény bemutatását. A gyűjtemény gazdagsága lenyűgöző, az új koncepció szerintem zseniális.

Torino turisztikai szempontból nem annyira felkapott, annak ellenére, hogy rendkívül hangulatos utcákkal és egy kimondottan festői folyóparttal rendelkezik.

Torino két további nevezettsége, hogy itt halt meg Kossuth Lajos és itt kapott ideg-összeroppanást Nietzsche (az Übermenschet prédikáló filozófus állítólag egy túlhajszolt lovat ölelt át, mielőtt szellemileg teljesen összeroppant volna. Valószínűleg ez csak legenda). A hamis lepel másolatát nem néztük meg, akadt helyette bőven érdekes épület és helyszín a városban.

A torinói kitérő után volt még egy-két napunk Milánóra. A május Bécsben rendkívül barátságtalan volt, majdnem minden nap esett az eső, hűvös volt, egy bécsi ismerősöm május végén már a könnyeivel küszködött, annyira kikészült a zord, borongós napoktól. “Csodás nyári eleji este volt, amikor még Milánó is el tudta játszani a romantikus város szerepét: az utcák nyugodtak, elhagyatottak, a kertekből hársfaillat száll, az égen ott a hold sarlója” – írja Dino Buzatti a “Riadalom a Scalában” című művében, melyet milánói utunk során olvastam ki (a novella különben eléggé aktuális témát dolgoz fel).

Milánóban végig gyönyörű idő volt, felhőtlen verőfény, így a terek és parkok gyorsan megteltek emberekkel. Az építészeti nevezettségek közül először az Il duomót néztük meg, melynek tetején kaptam egy jó kis pánikrohamot – de visszatekintve megérte.

Legalább ennyire lenyűgöző volt a szállodánktól nem messze fekvő Porta nuova városrész. A 2010 óta épülő negyed a modern (kortárs) építészet egyik csúcsa, egymást érik a felhőkarcolók, ugyanakkor bőven maradt hely közösségi tereknek és fákkal, növényekkel díszített parkoknak.

Az idő rövidsége miatt még két a Porta Genova közelében lévő egykori ipartelepen lévő múzeumra jutott időnk. Az egyik az antropológiai múzeum volt, mely meglehetősen szerény számú kiállítási tárgyal rendelkezik (miután a gyűjtemény zöme a második világháborúban megsemmisült), de így sokkal jobban befogadható a tárlat. Maguk a tárgyak ugyanakkor rendkívül érdekesek voltak: legyen szó akár a mezoamerikai vagy afrikai kultikus tárgyakról, egy tibeti Vadzsrabhairavaáról vagy egy japán gyaloghintóról.

Megnéztük az Armani Silo nevű gyűjteményt is, mely Giorgio Armani munkásságát mutatja be, meglehetősen puritán környezetben. Szerintem sokkal érdekesebb volt az az időszaki kiállítás, mely a milánói műszaki egyetemen hallgatóinak, modern építészeti projekteket bemutató makettjeiből állt.

Olaszországgal és az olaszokkal kapcsolatban közismert számos klisé, melyek leginkább a délolaszokhoz társítható, így a hangos, dallamos beszéd, a heves gesztikulálás, a macsó-mentalitás. Nem mondanám, hogy sok ilyen olaszt láttam vagy hallottam volna Milánóban. Zárásul azonban álljon itt egy német rap szám, mely szintén olasz sztereotípiákból építkezik.

Korábbi úti beszámolók:

Erdély 1, 2, 3 illetve fotók 1, 2

Barcelona 1, 2

Kolozsvár 1, 2

Prága 1

Egy-két gondolat erdélyi utam margójára 2.

Van még két gondolatom, ami talán elfér a margón.

A hold s a napcsillag

Bevallom, engem kimondottan idegesített Magyarországon a középületeken a székely zászló, különösen, hogy az EU zászlaja helyett tűzték ki sok helyütt. Teljesen nevetségesnek tartottam a Magyarországon mindenütt feltűnő székely rovásírásos helységnévtáblákat is. Ezt most is így gondolom.

De! Amikor felértünk Székelyföldre a táj, az emberek és évszázados jelképeik bennem is megmozgattak valamit. Először értettem meg igazán a székelyek ragaszkodását szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz és nyelvükhöz. Errefelé sokan nem beszélik az állam hivatalos nyelvét, a románt. Ennek egyszerű az oka: egyes településeken egyetlen egy román sem él. Másutt épp csak a rendőr román, meg egy-két “beházasodott”. Persze gondoljunk bele, mint gondol az átlag-magyar arról Magyarországon, aki magyar állampolgár létére nem beszéli az állam nyelvét, a magyart? Az érem másik oldala, hogy a román nyelv ismeretének hiányában a székely fiatalok számos állástól és karrier lehetőségtől esnek el (és nem azért, mert magyarok ill. székelyek).

A románokkal szembeni ellenérzést többször is tetten értem: egyszer egy boltban, amikor összehasonlítottam Kolozsvárt Marosvásárhellyel és megjegyeztem, hogy utóbbi szerintem szebb: “Persze, mert itt Vásárhelyen kevesebb a román” – hangzott a magyarázat. Egy székely fiú pedig azt mondta, hogy szerinte a románokat kivétel nélkül jellemzi egyfajta “mentalitás”. Ez a román-ellenes beállítottság talán erősebben érezhető Székelyföldön, mint másutt, pl. Kolozsvárott.

Bár ma Budapest a keblére öleli a székelyeket, ne felejtsük el, hogy a székelység története a központi hatalom elleni lázadás és a megszerzett ősi jogok védelmezésének története. Jogaik csorbítása miatt szövetkeztek a székelyek Vitéz Mihállyal – ami persze csak akkor furcsa, ha visszavetítjük a mai nemzetfelfogást a múltba (Vitéz Mihályt is Ceaușescu stilizálta nemzeti hőssé). A bécsi központi kormányzat két akciójával tette magát “népszerűvé” a székelység körében: mádéfalvi veszedelemmel, ill. a Hóra-féle román parasztfelkeléssel. A székelyek sajátos közigazgatási rendszerét a kiegyezés utáni magyar országgyűlés számolta fel végleg.

Nem gondolom, hogy a székelyföldi autonómia az ördögtől való, csak ahhoz Bukarest áldására van szükség és nem Budapestére. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy egy román honfitársának tekintsen egy székelyt vagy egy magyart és viszont. Együttélés nélkül aligha lehet nemzeti sokszínűség. Persze mondom ezt innen, a jóléti Bécsből, ahol a nemzetiségi konfliktusok a melange és a kuglóf melegében föloldódnak.

Változatok nacionalizmusra 

Egy közepesen művelt és nem túl szélsőséges magyar ma nagyjából ezt gondolja a magyarok történelmi szerepéről: a magyarok, bár idegenként érkeztek ide, a Kárpát-medencében vezető szerepet játszottak az európai kultúra és civilizáció elterjesztésében, megállították vagy legalábbis határt szabtak a törökök Európába való behatolásának. Vezető nemzetként minden nemzetiség csak tanulhatott tőlünk, ki is akartuk nekik vívni a szabadságot 48/49-ben, de nekik az nem kellett. Inkább hátba támadtak és szövetkeztek az egyetlen nemzettel, mely nálunk valamivel feljebb való: a németekkel (osztrákokkal). Szigetnemzet vagyunk, a szlávok és németek (osztrákok) tengerében.

Erdélyi utunk során útba ejtettük Gyulafehérvárat (Alba Iulia, Karlsburg) is, mely fontos román nemzeti emlékhely, hiszen itt mondták ki 1918 december elsején Erdély egyesülését Romániával. A románok önképe szerint a mai románság az egykori dákok és az őket meghódító rómaiak egyesüléséből jött létre, s ez a nép folyamatosan kb. a mai Románia területén élt. A románok a latin kultúra letéteményesei és megőrizték azt évszázadokon keresztül (ennek jól látható jele a számos városban látható Romulust és Remust tápláló római farkas). Folyamatosan elnyomás és fenyegetettség alatt élt a románság, délről a törökök szorongatták, Erdélyben a magyarok és szászok sanyargatták (bár a szászok támogattak Erdély egyesülését Romániával, ezért nekik megbocsátották a sanyargatást). Szigetnemzet a szlávok és magyarok tengerében. Hosszú folyamat során a széttagolt nemzettest egyesült: Moldova, Havasalföld és Erdély az első világháború után egymásra talált (a román zászló színei is ezt jelképezik).

Gyulafehérvár ennek a román önképnek a leképezése: számos utalást találunk a római múltra, egy több helyen elrepedt harang – valószínűleg a Liberty bell ihlette – az egykor területileg széttagolt Románia egyesülésére utal. A Habsburgok által épített csillag alakú erődítmény meghatározó épülete a Nemzeti Újraegyesülési Katedrális, ahol I. Ferdinánd román királyt koronázták meg (aki különben német volt). Nem messze az ortodox katedrálistól áll a katolikus érseki székesegyház, ahol Hunyadi János sírja látható (aki pedig román származású volt. Érdemes egy pillantást vetni a wiki vitalapjára, ahol a szerkesztőknek köszönhetően továbbra is hiteles információ olvasható). Hiába is szeretnék akár a románok, akár a magyarok kisajátítani maguknak Erdélyt, nem lehet. Erdély éppen olyan, mint amilyen egész Európa volt az évszázadok során: népek országútja, kultúrák színes kavalkádja.