Kellemes, már-már megható véletlen, hogy Nick Cave éppen ma, születésnapom előestéjén hozta ki új albumát, a Ghosteen-t. Nick Cave, amikor megkapta az MTV Music Awardot, nem vette át, azzal indokolva, hogy “ő nem ló és nem kíván lóversenyen részt venni”. Mindig is kedveltem azokat, akik nem-et tudtak mondani, szembe mertek menni a mainstreammel vagy éppen vették a fáradságot, és az árral szembe úsztak. Persze sokaknál ez pózzá válik, és olyankor már nem igazán autentikus. Nekem is hosszú időbe telt, amire megtanultam nemet mondani, ugyanis szófogadó, illedelmes gyereknek neveltek. Ennek persze számos előnye is volt (ma egy ügyfelünk külön megköszönte, hogy kedvesen, normálisan beszélgettem el vele. Hja, nem mondok mindig és mindenre nem-et), ugyanakkor levetkőztem azt a szokásomat, hogy mások minden áron meg akarjak felelni.
Nick Cave magasról tojik az elvárásokra, elsősorban saját művészi útját követi. Már az előző albuma, a Skeleton tree is nagyon kontemplatív volt, dalai lassúak, költőiek és sokszor szomorúak.
Nem szoktam koncertekre járni, de amikor 2017-ben Bécsben járt Cave, elmentem a Stadthalléba. Lenyűgöző volt. Egy-egy dal közben, amikor finoman és halkan énekelt, olyan csönd lett a teremben, hogy egy leejtett tűt hallani lehetett volna. A közönség soraiban különben több apát is láttam, aki fiával jött meghallgatni a punk egykori fenegyerekét.
Apa és fia: Nick Cave egyik fia, Arthur 2015-ben lelte halálát Brightonban, miután lezuhant egy kőszikláról. Feltehetően Arthur egy barátjával LSD-t vett be és az igen erős hallucinációk vezettek a balesethez (Albert Hofmann, az LSD feltalálója óva intett az LSD rekreációs célú használatáról!). 15 éves volt. Én meg 44 leszek.
Az érzelmes, költői és szomorú Nick Cave stílusa ugyanúgy illik ehhez az őszi naphoz, mint az, hogy első alkalommal 4-én kezdem el ünnepelni a születésnapom (számmisztika 4 – 44), mely majd átnyúlik az 5-ébe. Felkapom a bordó cipőm (Put on your red shoes and dance the blues – Bowie) és egy közeli klubba fogok táncikálni.
Valahogy a születésnapjaim mindig magunkban hordoztak egyfajta kettősséget: az örömöt, hiszen saját szempontból is fontos esemény, hogy lettem, és a szomorúságot, hiszen minden születésnap emlékezet a múló időre.
Egy bécsi könyvesbolt tulajdonosa említette egy interjúban, hogy nem csodálkozik azon, hogy az olvasás visszaszorul. A Netflixen és más csatornákon számos jó, színvonalas sorozatok láthatók, így érthető, hogy még az értelmiségiek is könnyen elcsábulnak és esténként nem egy regényt vesznek a kezükbe, hanem lehuppanak a TV elé.
Számomra természetes volt a tévézés, családi házunk majd minden szobájában volt egy készülék. A nyolcvanas években a TV ablak volt Nyugat-Európára: jóval előbb, mint más honfitársaim, láttam a Dallast, az osztrák rádióból előbb értesültünk a csernobili katasztrófáról, számos művészfilmet láttam a kilencvenes évek elején az ORF késő esti kulturális blokkjának, a Kunststückének köszönhetően. Ettől függetlenül gyerekkorom óta szerettem olvasni és nem riadtam vissza a nagyregényektől sem.
A hagyományos TV-csatornákat Bécsbe költözésemmel végleg száműztem otthonunkból. TV helyett igazából egy nagy képernyőnk van és elsősorban a Netflix kínálatából válogatunk. Ahogy egyre több ember (a huszonéveseknél és fiatalabbaknál a túlnyomó többség), én is úgy gondolom, hogy nincsen szükségem előre meghatározott programra, azt szívesebben állítom magamnak össze. A filmekkel szemben leginkább sorozatokat nézek, ezek ugyanis sokkal komplexebb történeteket tudnak elmesélni, mint egy másfél órás film.
A szépirodalom mellett mindig is szívesen olvastam képregényeket. Pár évvel ezelőtt fedeztem fel a képregény-irodalomban megkerülhetetlen alapművet a Watchmen-t, melyből egy elég jó film is készült. A filmet legalább háromszor láttam, az intrója Bob Dylan dalával egyszerűen zseniális. A képregény és a film hasonló dolgot sugall: a szuperhősök is csak emberek, tele gyarlósággal és hibákkal. A Watchmen a nyolcvanas évek amerikai metropoliszainak eldurvuló világát idézi, ahol a szuperhősök a mindennapi élet részét képzik.
A műélvezet egészen új, magasabb szintje számomra a The Umbrella Academy, mely először képregényként jelent meg (történet: Gerard Way, művészeti alkotó: Gabriel Bá, színező: Dave Stewart, betűk Nate Pikos), majd sorozatot is csináltak belőle. Érdekesen módon a képregény sokkal keményebb és kegyetlenebb, mint a 10 részes sorozat, melynek egyelőre csak az első évadát forgattak le.
A sorozatot már láttam és most nézem meg másodszor, a képregénynek még csak a második füzetnél tartok. Ezzel gyakorlatilag egy miniuniverzumba vagyok, ahol ugyanazt a történetet többféle módon előadva ismerem meg (ennek komoly hagyománya van az ázsiai elbeszéléseknél). No meg mindig is szerettem a lineáris idővonal felbontást: Nádasnál, Wagnernél és Tarantinónál is.
Az Umbrella Academy hősei nagyon szerethető figurák, akiknek egész gyerekkora arról szólt, hogy szuperhősnek nevelték őket. Mindegyikük tele van testi vagy lelki sérülésekkel, ami nagyon emberivé teszi őket. És ki más lenne a kedvenc szereplőm, mint Klaus, aki meleg, excentrikus és szuper-képességének nyomasztó terhét, a halottlátást mindenféle kábítószerrel próbálja enyhíteni.
… magam is meglepődtem, amikor visszaolvastam blogom szövegeit. Nem rosszak a szövegek, akkor is, ha ezek szemben első blogommal már monológok. Tetszik, nem tetszik, passzol ez a jelenlegi, elbuborékosodott világunkhoz (gondolom ismerős ez a jelenség: az internet és a mesterséges intelligencia elterjedésének köszönhetően a legtöbb ember csak a véleményét megerősítő hírekhez, információkhoz jut hozzá, így hódít a szektás elhülyülés. Ettől sajnos egyik politikai tábor, társadalmi csoport sem mentes). A blogok aranykorának vége, a Facebookon a 30 felettiek vannak már csak, a fiatalok átköltöztek az Instára és a számomra mai napig rejtélyes Snapchatra. Miután nem követem a XX. és XXI. századi értelmiség új vallását, a kultúrpesszimizmust, nem látok ebben tragédiát. Rengeteg a tehetséges fiatal, nem gondolom, hogy silányabbak, mint mi voltunk vagy elődeink. Megváltozott a világ, sokkal nagyobb a kínálat minden területen. Van aki sodródik a változással, vak aki elutasítja, más kesereg miatta. Én megfigyelem. És nem teszek szigorú különbséget a korosztályok között, szívesen töltöm az időmet olyanokkal, akikkel megtalálom a közös hangot
Más: ezen a héten van a szülihetem. A szülihét ötletének jogtulajdonosa Dudi, ő vezette be, hogy a születésnapja előtti hét egyfajta várakozással teli ünnepi hét, amolyan ádvent. Ahogy Tolkien babói születésnapjukon, én is megajándékozom a velem ünneplőket. Egy napi bejegyzéssorozattal. Holnap írok újra.
ideje lenne írni valamit. Olvasóim száma, idei átlaga… szerény. Még az ihletnek se lennék híján, a körülményeket okolom talán. Próbálkoztam mindenfélével, próza, útibeszámoló, verses forma. De hát ahogy megszokott volt régen, a napi blogolás, kérem, ugyanúgy megszokott lett a nem-blogolás. Vélem, lesz ez még másképpen.
Vissza zökkenni a régi vágásba, hogy újra kerek egész legyen minden, kerék. Kertelés nélkül írni azonban rendkívül fontos. Ezért megmarad ilyen röviden ez a pársoros.
No, milyen erős a PVB-tek? – kérdeztem kolléganőimet, akik a kötelező “üzemi szabadságnak” köszönhetően két hétig nem dolgoztak, míg én Ozora miatt már három hetet voltam távol. Amióta bérrabszolga vagyok mást jelent a szabadság. Míg korábban sok szabadidőm volt, de nem volt pénzem, hogy pl. külföldön tölthessem ezt az időszakot, most kevesebb szabadnapom van, amit azonban majdnem kizárólag külföldön töltök.
A teljes kikapcsolódáshoz állítólag legalább két hét kell, bár én a szabadságom első napjaiban könnyedén váltok át nyaralási üzemmódba és eszembe se nagyon jut, hogy mi zajlik a munkahelyen (igaz, hogy a munkahelyemen nem is tudták a magán telefonszámom, így lehetőségük se volt eszembe juttatni kenyérkereső munkámat).
Van egy fontos különbség a mostani és a korábbi hazatérés között: amikor korábban Pesten laktunk és külföldről hazatértünk, mindig arról beszéltünk, hogy milyen lenne az általunk meglátogatott országban élni (nagy hagyományokkal rendelkező magyar sajátosság, a külhont jobbnak tartani). Amióta Bécsbe élünk, miután hazaérünk megállapítjuk: milyen jó, hogy itt élünk és felsoroljuk, mi az, ami nem olyan jó mint itt.
Talán ez is az oka annak, hogy az első “munkás” hetemen egyáltalán nem voltam lehangolt.
A google ma emlékeztetett, hogy 70 éve született Cesária Évora, akit én pár éve fedeztem csak fel. Van egy valójában egyszerű szövegű, mégis igen kifejező dala:
A sodade különben egy igen mély értelmű szó a portugálban (Évora portugál-kreol nyelven énekel), mely egyszerre jelent elvágyódást, vágyat és világfájdalmat – bár önmagában nem negatív felhangú a kifejezés. Ahogy ma hallgattam ezt a számot, mégiscsak furcsa hangulat kerített magában. Ennek azonban inkább van köze alaptermészetemhez, mint a Post vacation blueshoz.
Ozora idén is fantasztikus volt. Ozora nekem egyet jelent a szabadsággal, a természethez való közelséggel és egy nagyon pozitív közösségi élménnyel. Eddig éltem meghatározó eseményei közé tartozik az Ozora fesztiválon töltött idő.
Az is igaz azonban, hogy az idei fesztivál egy kicsit más volt, mint a tavalyi. Ennek az egyik oka, hogy az első fesztivál után önkéntelenül is bizonyos elvárásokkal mentünk a fesztiválra, a másik, hogy bizonyos dolgok másképp alakultak.
Gyakorlott Ozoristák már tavaly is utaltak arra, hogy Ozora hangulatára rányomja bélyegét, hogy Portugáliában éppen van-e Boom fesztivál, melyet csak kétévenként rendeznek meg. Ha nincs Boom, mint ahogy idén sem volt, sokkal többen jönnek Ozorára. Ez konkrétan minimum 30 000 embert jelent (25 000 jegyet adnak el elővételben és 5000-et a kapunál), továbbá plusz-mínusz pár ezer ember, akik önkéntestként vagy szervezőként dolgoznak vagy fellépők. Bár pontosan számot nem ismerek, de a tavalyaihoz képest érezhetően több ember volt Ozorán, ami nem csak abban mutatkozott meg, hogy a zuhanyzóknál gyakran igen hosszú sorok kígyóztak, hanem abban is, hogy úgy éreztük, kicsit “felhígult” a közönség. Sok olyan fesztiválozó volt, akinek Ozora csak egy fesztivál volt a sok közül és kevésbé tudott azonosulni az itteni szellemiséggel. Persze Ozorán így sincsenek a másutt jellemző hőbörgő, kötekedő és részeg fesztiválozók.
Az első esték egyikén elegyedtem szóba egy német lánnyal, aki régebben már járt egy-két napot az Ozora fesztiválon és számos ismerőse rendszeresen visszatér ide. Szerinte Ozora arról híres a goa-közösségben, hogy sokkal inkább átjárja a szeretet és a nyitottság a fesztiválozókat, mint más hasonló fesztiválokon. Ezt én is teljesen mértékben meg tudom erősíteni, miközben nem gondolom, hogy ennek valamiféle ezoterikus oka lenne. Ozorának van egy igen jelentős törzsközönsége, számukra a fesztivál bizonyos értékek megélésről és közvetítéséről is szól. Ozorán nem csak papolnak a környezetvédelemről, hanem valóban mindenki zsákokba gyűjti a szemetet. Az emberek mosolygósak és kedvesek, egyik fesztiválon sem olyan könnyű kapcsolatot teremteni vad idegenekkel, mint Ozorán. Ez a mentalitás nem magyarázható kizárólag a kábítószerek hatásával (ugyanis az ajzószereket láthatóan nem használók is kedvesek és nyitottak), hanem inkább azzal, hogy bizony a jó példa is ragályos. A szociális kérdésekben jéghideg, a társadalmi értékeket alig ismerő és kultiváló Magyarországgal szöges ellentétben áll az, amit Ozorán tapasztaltam.
A fesztivál lebonyolítása idén is példa értékű volt, a biztonsági őrök nem bunkóznak, a helyiekből verbuválódott éttermi személyzet kimondottan kedves. A szervezést a józan gyakorlatiasság hatja át, legyen szó arról, hogy az étteremnél egy palánkkal elválasztott részen árnyékos helyről nézhető a menü, vagy hogy a tavaly átadott tónál csak 100 embert engednek egyszerre fürödni. Az Ozorán kívüli Magyarországon az ilyen pragmatizmus gyakran luxuscikk.
Tavalyi tapasztalatainkra építve idén éjfél körül már a sátrunkban voltunk és nagyrészt nappali életet éltünk. Ozorán a nagy meleg miatt 9-nél tovább csak azok a szerencsések tudnak aludni, akik a fesztivál megnyitása előtt három nappal le tudnak foglalni maguknak egy árnyékos sátorhelyet. Ozora azonban nem csupán zenei fesztivál, napközben lehet előadásokat hallgatni, úszni a tóban, jógázni, társasjátékozni vagy agyagozni az Artibarn nevű művészeti pajtában. Sajnos ezekre idén viszonylag kevés időnk jutott, mivel inkább sodródtunk spontán helyszínről helyszínre.
Idén Ozora nekem elsősorban a találkozásokról szólt: ausztrál vendégünkön kívül velünk volt egy nemrég megismert osztrák ismerősünk, találkoztam egykori bécsi kollégámmal és újra találkoztunk a tavaly Ozorán megismert francia barátunkkal is. Szóba elegyedtem egy svéd férfival, aki megajándékozott egy 20 koronással. Egy francia srác elmesélte, hogy biciklivel érkezett barátnőjével, két hónapja vannak úton és számára az itteni hideg vizes zuhany luxusnak számít. Jót beszélgettem még egy-pár magyarral, némettel, hollanddal is.
Az idei fesztiválra az is rányomta a bélyegét, hogy a DJ-k nagyon erősen a techno irányába vitték a zenét. Nekünk hiányzott a könnyedebb, barátságosabb tribal stílus.
Hiába írnék kisregényt, tanulmányt vagy verset Ozoráról, az írott forma csupán halvány adja vissza azt, amit az Ozora fesztivál, az ott töltött idő jelent. Ozorán összesűrűsödik a nyár, a felhőtlen ottlét, a zene, a faépületek, a fények, az emberek. Év közben arra vágyok, hogy Ozorára mehessek és Ozora után lehangolt vagyok, hogy már nem vagyok ott. Igazából úgy terveztük, hogy jövőre kihagyjuk Ozorát… meglátjuk, sikerül-e.
Végezetül ajánlok egy remek összefoglalót Ozoráról, mely nagyon szépen összeszedi, mitől különleges és egyedülálló az Ozora fesztivál.
Lám, milyen gyorsan itt van a vágyott pillant. Egy jó másfél hétre offline leszek, sőt kivonulok a megszokott civilizált-urbánus környezetemből azaz off leszek. Rás tanácsát megfogadva igyekszem nem túlzott elvárásokkal útnak indulni, ami elég nehéz, miután az első ozorai élményem frenetikus volt.
Ausztrál barátunk már megérkezett, holnap Pestre megyünk, majd vasárnap tovább a paradicsomba.
Már gimnazista koromban is kitartó voltam, ha irodalomról volt szó (pl. elolvastam a Nyomorultakat, közel 1500 oldal), mely később egy elvvel bővült, amihez mai napig ragaszkodom: egy művet el kell olvasni mielőtt ítéletet alkotunk róla. A “megpróbáltam elolvasni” nem jogosít ítéletalkotásra, sem a másodkézből szerzett információk (pl. olvastam Nietzschéről, hogy atetista).
Könyvespolcomon piros pöttyel jelöltem meg azokat a könyveket, amiket mindenképpen szeretnék elolvasni. Ezek közé tartozott Willam S. Burroughs: Meztelen ebéd (Naked Lunch) című műve is. Még a kilencvenes években láttam a könyvből készült filmet, és akkoriban elég jónak tartottam a David Cronenberg által jegyzett alkotást. A filmben emlékeim szerint egy valamelyest összefüggő történet bontakozott ki, rengeteg furcsa és felkavaró jelenettel.
Egyszer megpróbálkoztam a regénnyel, majd gyorsan félretettem, ugyanis a Meztelen ebéd valójában nem is regény, nincsen benne követhető cselekmény, rendkívül nehéz szétválasztani a valóságot a képzelgésektől, az egész szöveg elég “szétesett”. A Meztelen ebéd a valós események, hallucinációk, szabad képzettársítások írásos rögzítésnek laza szövedéke. Sokat elárul a regényről, hogy miután Burroughs megírta a szöveget és odaadta Jack Kerouacnak lektorálásra, Kerouac rövid időn belül felhagyott a szerkesztéssel, ugyanis rémálmai voltak a szövegtől.
Nézzünk egy-két példát arra, hogy mi teszi olyan nehézzé a Meztelen ebéd befogadását:
“Iparszerte terjedt a Vevő által keltett rettegés. Narkósok és ügynökök tűnnek el. Mint valami bőregér-vámpír, droggoló sugárzást bocsát ki magából, nyirkos zöld ködöt, ezzel érzésteleníti áldozatait, teszi őket tehetetlenné túláradó jelenléte. S midőn lecsap, utána napokig összetekeredve gubbaszt, akár az óriáskígyó. Végül úgy kapták el, hogy éppen a kábítószer Elleni Hadviselési Főosztály főnökét emésztette. Lángszórót alkalmaztak. A fegyelmi bizottság kimondta, ilyen eszközök is bevethetők, mivelhogy a Vevő elvesztette emberi állagát, s következésképen nem és faj nélküli lénnyé avanzsált, ami pedig a kábítószeripart valamennyi szinten végveszélybe döntheti”.
Ez még egy elég visszafogott szövegrész, végül is itt csak egy mutáns lényt semmisítenek meg lángszóróval. Emellett azonban hemzseg a szöveg a legkülönfélébb szadista, mazochista szexuális aktusok leírástól, melyek első olvasatra elég visszataszítók, megcsillan azonban sokszor bennük a humor és a társadalomkritika.
A Naked Lunch keletkezéstörténete számos dolgot megmagyaráz a szöveggel kapcsolatban, bár nem teszi sem érthetőbbé sem élvezhetőbbé azt. A szöveg akkor keletkezett, amikor Burroughs 1954 és 1956 között az akkor nemzetközi igazgatás alatt álló Tangierban, a mai Marokkóban tengette napjait. Tanger minden szempontból szabadelvű volt, 1942-ben volt itt 13 mecset, 15 zsinagóga, 6 katolikus és 3 protestáns templom, továbbá tucatnyi európai és muszlim bordély (utóbbiakban számos fiú prostituálttal). Burroughs 12 év heroinozás után felhagyott káros szenvedélyével, de miután a heroin elég nagy űrt hagyott hátra, alkohollal és kannabisszal próbálta enyhíteni az elvonás okozta testi és lelki fájdalmakat.
“A Betegségből negyvenöt éves koromban ébredtem, józan nyugalommal s tűrhető egészséggel, eltekintve megviselt májamtól s attól, hogy olyan voltam, mintha kölcsönben volna rajtam a hús – de hát mindenki így van ezzel, aki túléli a Betegséget…” – írja Burroughs a Meztelen ebéd bevezetőjében. Burroughs kiemeli a bevezetőben, hogy ópiátfüggő volt, és emlékezetet arra, hogy a hallucinogén kábítószereknél nem alakul ki dependencia. A Meztelen regény tehát nem egy “bad trip”, egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hallucinogén drogokkal.
A jobb megértés kedvéért idézek egy valamivel botrányosabb részt is: “Johnny fehér jádekőből metszett, obszcén formájú Chimu-edényből benzinnel locsolja Maryt… A saját testét is benzinnel önti le… Átölelik egymást, a parkettára hanyatlanak, és a tetőzetbe szerelt óriási nagyítóüvege alá hengergőznek… Olyan iszonyú kilátással lobbannak lángra, hogy szétspriccen tőle az üvegfal, kigördülnek az űrbe, a levegőben basznak, visongnak, vérbe és lángba borulnak, koromként hullanak barna sziklákra a sivatagi nap tüze alatt. Johnny haláltusáját járja a teremben. Egyetlen sikollyal szétrobbantja az üvegfalat, ott áll kiterjesztett szárnyú sasként a kelő nappal szemben, vér lövell himvesszejéből…”.
A könyv megjelenése 1959-ben komoly felzúdulást okozott, Massachusetts államban rögtön be is tiltották, 1966-ban pedig ugyanennek a szövetségi államnak a legfelsőbb bírósága megszüntette a tilalmat. A könyvet a hatvanas években kibontakozó beat nemzedék fedezi fel magának és kezeli korszakalkotó, kultikus írásként, sőt, a Time magazin felvette a száz legjobb (1923 után írt) angol regény közé.
Vajon a Meztelen ebéd egy zseniális, prófétikus írás, mely bár nem adja magát könnyen az olvasónak, mégiscsak extrém módon értelmezi a fikciót, azaz a lehető legmesszebb rugaszkodik a valóságától, miközben mégiscsak rengeteg mond az emberi természetről és kemény kritizálja a fennálló társadalmi rendet? Vagy egyszerűen egy blöff, egy delírium írásos lenyomata, amiben kár lenne értelmet keresni? Bevallom, miközben írtam ezt a bejegyzést, újra és újra beleolvastam a könyvbe. És egyre inkább arra hajlok, hogy az első megfogalmazással értsek egyet.
Éppen más bejegyzéseken dolgoztam, de miután a hírt olvastam, azonnal írnom kellett: meghalt Heller Ágnes. Úszás közben érte a halál, mozgásban volt élete utolsó pillanatában is, ahogy egész életében.
Amikor 1996-ban Pestre kerültem, egykori soproni némettanárom, aki nem volt sokkal idősebb nálam, azt tanácsolta, hogy használjam ki az egyetemi éveket és hallgassak más szakokon más professzorokat is. Például Heller Ágnest. A nevét már ismertem, az MTV Ezredvégi Beszélgetések című műsorában hallottam, láttam. Már a kilencvenes években figyelmeztetett Heller az iszlám fundamentalizmus előtörésérre.
Heller Ágnes a kilencvenes években az esztétika szakon oktatott, az első előadás-sorozat amire beültem a dráma és filozófia viszonyát taglalta. Heller zseniális elődadó volt, magával ragadta a hallgatóságot, hatalmas tudással rendelkezett a filozófia történetéről, de az irodalomról, a politikatörténetről is. Lazán összefüggést teremtett a Hamlet és Luther tanai, Machiavelli Fejedelme és a shakespeare-i királydrámák között. Éppen ebből a tantárgyból vizsgáztam nála, ekkor még könyvtárszakon tengettem az életem. Heller a vizsga után megdicsért és azt mondta: “Nagyon jól elemezte ezeket a szövegeket, jöjjön esztétika szakra”. És valóban, következő évben nekifogtam az esztétika stúdiumnak, aminek lehet, hogy pont most, új munkahelyemen látom majd hasznát.
Bevallom, imponált, hogy Heller fél évet Pesten, fél évet New Yorkban tanított. Enyhe akcentusa ellenére soha nem vesztette el kapcsolatát a magyar nyelvvel, irodalommal.
Amíg Pesten voltam, igyekeztem elmenni minden olyan eseményre, ahol Heller fellépett. Idővel azért feltűnt, hogy Heller a hosszú tengerentúli tartózkodása miatt elvesztette kapcsolatát a magyar valósággal. Karakán kiállás a demokrácia, a többpártrendszer és jogállam mellett mégis igen becsülésre méltó. A többi talpnyaló, megalkuvó magyar értelmiségi a papucsot sem nyújthatja Hellernek.
Heller marxista filozófus volt és hosszú utat járt be, amire független, világszinten is jegyzett filozófusnővé vált. Meglehetősen konzervatív nagyapám is nagy élvezettel olvasta önéletírást (Kőbányai János interjúi alapján “Bicikliző majom” címmel jelent meg 1998-ban). Korai művei közül a Reneszánsz emberrel próbálkoztam meg, a marxista dikció miatt nem éppen élvezetes olvasmány. Érdekesebb volt Fehér Ferenccel közösen írt “A modernitás ingája”, melyben leszámolt a hégeliánus fejlődéshittel és a modernitást egy állandóan mozgó rendszerként mutatta be.
Heller csillogó személyiség, kiváló filozófus volt, olyan ember, akitől sokat tanultam. Minden óra végén beszélgettünk, provokatív kijelentéseivel igyekezett gondolkodásra sarkallani . Mai napig idézem szavait: nincsen buta kérdés, csak rossz tanár.
Fura, hogy a Balatonon két másik, saját korábban teljesen meg nem értett, részben mellőzött, magyar kiválóság lelte a halálát. Mostantól hárman vannak: József Attila, a költő, Latinovits Zoltán, a színész, Heller Ágnes a filozófus.
Doppeldupla 