Pillanatfikszáció

Létezik az a pillanat, amire ha az idővel visszatekintünk, rájövünk, hogy egész későbbi életünket befolyásolja. E pillanatok fontosságát az adott pillanatban vagy éppen előtte nem tudjuk felmérni. Ez azonban egy feloldhatatlan egyenlet: ha minden pillanatot úgy értékelnénk, mint lehetséges sorsmeghatározó eseményt, erőforrásainkat az egész napos aggódásra és elemzésre pazarolnánk.

Itt van például régen boldogult ősapám Theofil András Veret, vertesfalvi tótum-faktum, megkerülhetetlen figura – bár Veretesfalván túl se felhatalmazása, se megbízása nem volt. Ősapám hát sok időt töltött olyan dolgokkal, amire szorgos-dolgos parasztsága soha nem tudott magának időt szakítani. A paraszt csak legyintett, amikor ezek az „intellektuális” témák terítéken voltak. „Mit mind kell annyit meghányni-vetni mindent. Az anya leszül, ez a dolga. Ezen nincsen mit a továbbiakban megvitatni.”

Márpedig van! – úszott el gondolatfoszlányként Theofil András Veret fejében az ellenvetés. Gyökeret nem vert, mert a mi Veretünknek volt egy gyengéje. Mégpedig az, amikor Kovácsné elkurjantotta magát, hogy Kész! Nem kellett hozzátenni mi. A számára univerzális jelentőségű omlós kalácsról volt szó, mely a foszlányt semmivé tette (közbevetés: vajon az öreg Veret mikor jött rá arra, hogy amikor először érezte életében a kalács illatát, sorsdöntő, vagy akár sorsfordító pillanatban volt része. Csak nem tudott róla előre!).

A paraszt megjegyzése, hogy az anya leszül, nincs azzal mit foglalkozni, gondolkodóba ejtette a derék őst. Ugyanis rájött, ő se tudja megmondani. A veszteségből azonban erényt kovácsolt: belevette magát a szakirodalomba, e témában mindent elolvasott. Így aztán többször hangzott el a vacsora asztalnál nálunk Freud Zsigmond neve, mint a de kötőszó. Pedig Veret tudott dedegni.

Tanulmányai mindenre kiterjedték: ha szülés, akkor fogantatás, ha fogantatás, akkor szex. Korábban ő csak annyit tudott, hogy az asszonyi állatot meg kell hágni rendszeresen. Kiterjedt tanulmányai nyomán  azonban megkérdőjelezte, hogy annak mivolta olyan, mint amit a kuplerájban mutattak neki a „beavatásán”. (sorsdöntő pillanat!) Ott ugyanis a misszionárius póz dívott, semmi más sem (jó, ne vegyük a lánynak öltözött fiúcskákat, akik minden, de tényleg minden igényt kielégítettek. De Theofil már akkor is tanúbizonyságot tett egyfajta flexibilitásáról e téren. Ami persze gyökeret nem vert).

Az emberi és állati szexualitás vizsgálata során megfogalmazódott  benne, hogy a kéjnek igen jelentős  szerepe van abban, aminek a végén gyerekek potyognak ki az anyákból. E kéj vizsgálta furcsa dolgokra ragadtatta: ő, aki ki nem állhatta a vadászokat, maga is ott ült a lesen, hogy hallgassa a rének bőgését.

Mindenesetre Veretné, született Beschlag Anna Mária Anna (az egyik Anna a bibliában emlegetett Szűz Mária édesanyja, a másikat a Szent Bertalanról elnevezett Boldog Anna után kapta. Utóbbit a család, fittyet hányva dogmatikára és kánoni jogra, szintén Szent Annának nevezett. Tehát ha valakit Annának hívnak, akkor gondolja át neve kiejtése előtt, hogy Jézus nagyi akar lenne, vagy csak bódog)…

Tehát Veretné igencsak hasznát látta annak, ami egy ügyetlen paraszti mondattal indult. Kéj volt kérem éjszakáról éjszakára (pontosabban négyszer, mert házastársi kötelezettségük teljesítésére minden rendes hó és hét péntekén történt. De így is havonta 400 százalékkal több kéjhez jutott, mint annak előtte).

Ma már a statisztika megmondja nekünk, hogy Veretné kéjjel-teli állapota mennyit tesz ki. 15 évig űzték e praktikát, így 15ször 12, ször 4, az annyit tesz (zümmögés, kattogás hallik) mint hétszázhúúúsz. Mielőtt kérdezik: nem, egy se maradt el! A korábbi évek nélkülözése miatt ha péntek, kéj-péntek (most villan csak be, hogy milyen kiváló nyelvújítók voltak ős Vereteim. Csak hát nem vitték semmire, sok volt a tehetséges az országban. Az egyik bejárónő szerint, különben a zsidók miatt, mert azok csak úgy potyogtatják ki a zsenigyerekeket, mert hiszen keresztény szüzek vérével sűrítették a befőttet. Veret ezen a vérvádas marhaságon úgy felhúzta magát, hogy a bejárónők soha többé nem hozták fel a témát. Előtte. Mert a háta mögött azt “susmorogták” (Veret szóképzés!), hogy maga Veret is zsidó. Ugye ez a veretes név, nem feltűnősködnek, a falun túl nincs jelentőségük – jegyezzük meg, hogy ennek elérése érdekben éppen a Veretek tették a legtöbbet – mégis járogatnak a fővárosba, mondjuk úgy asszimilálódtak). Ez a vélekedés – bár a Veretesek ária-igazolása olyan makulátlan volt, hogy felküldték Berlinbe az egész Veret családfát  – makacson tartotta magát.

Ezen 720 alkalomból volt azonban egy nevezetes. A 361. alkalommal – úgymond e csodálatos kéjutazást újradefiniálva – fura dolog történt. Veret éppen a szútrák tanács szerint lábát Veretné nyakhoz akarta lendíteni, amikor rájött, hogy enne előtte egyet a szintén veretes szilvakompótból.  Megízlelte, és a kéj íze aznap este még kéjesebb lett. A következő két-három alkalommal Veretnek hiányérzete támadt, aminek a forrását maga se tudta volna meghatározni. Aztán bevillant: a szilvakompót. Innentől fogva kizárólag szilvakompóttal ékesített kéj volt. Először csak a konyhába lopódzott ki, aztán a bejárónőknek meghagyta, hogy minden pénteken, pontban 19:00-kor legyen kikészítve a veret… szóval az éjjeli szekrényre a nemes kompót.

Veretnének több se kellett, Freud Zsigmond nyomán és analógiával élve kijelentette: én már nem vagyok neked elég tizensok évnyi Beischlaf után, aminek a zöme kéjmentes volt?! Még kompót is kell?

Veret igazságtalannak érezte a megjegyzést, hiszen neki köszönheti Veretné, hogy egyáltalán kéjben részesült. Csakhogy a kompót eset egybeesett egy másik szerencsétlen eseménnyel: Veretné klimaxolt. A heti pénteki így is meg volt, befőttel, hát Istenem. Csak Veretné veszekedős lett és mogorva, együtt töltött idejükben leginkább marták egymást.

Így élték le hát életük: tizenév kéjtelenség, utána kéjmámor, majd a végén kéjmámoros-szilvakompótos  módon. Mindeközben úgy, hogy egyszer azon vesztek össze, hogy kinek a gyerekkorában ültetett fa gyümölcsei szebbek? Csúnya veszekedés volt, én mondom. Ugyanis Veret hazai pályán játszott, az uradalomba minden fát egy korábbi Veret ültetett el. Beschlag halványan emlékezett az osztrák Alpokra, ahol gyöngyvirágot és fenyőt ültettek. Vagy gyöngyvirágos fenyőmag ma az ebéd? A fene esne a demens agyamba – mondogatta ilyenkor.

Szóval Veretnek a következő kérdés ötlött fel: mi lett volna jobb, soha meg se tudja, mi az a kéj, ami miatt aztán volt havi négyszer kéj, szemben az összes többi, kizárólag veszekedéssel töltött nappal. Veretnének ugyanez a kérdés derengett fel, de neki az első kompótevés vált élete neuralgikus pontjává.

Ezen töprengett Veret, amire szörnyű fejfájása támadt.

Maris – hozd be az aszpirinem.

Viszem méltó natsaságos úr.

Veret ugye ekkor már kvázi zsidó volt a bejárónők szemében.

Mindenesetre elszalasztotta a remek alkalmat, hogy szembenézzen saját döntéseivel, életével. Mivel nem tette meg, ez az esett nem vált egy olyan ponttá az életében, amire visszatekintve azt mondhatja: hja kérem, ha akkor nem így, hanem úgy…. Mi lett volna ha? (állítólag magyarul ő használta először ezt a szó összetételt, bár van aki vitatja, hiszen ki tudja azt ma már megmondani, ugye).

Veretnek mindenesetre voltak jó pillanatai. A mélyreható elemzést magán, feleségén, szülőfaluján nem végezte el – de hiszen ez Magyarországon nem is nagyon szokás. Pedig akár esélye lett volna, hogy Freud Zsigmond nevével együtt emlegessék az övét, mint a pillanatfikszáció felfedezésnek – mit felfedezés – feltalálásnak – ősatyját. Ez a pillanat azonban sose jött el.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.