Írás

avagy írás ebben a kijárási tilalomnak álcázott, valójában cselekvési szinten ellehetetlenített és ellehetetlenült állapotban, mely egy fél tucat cselekvésre korlátoz, melyekben bár elmélyült és kiteljesült e szöveg szerzője, aki azonban mégis szenved mint a) a (kivert, vékony szőrű) kutya b) katona dolog c) a veszett (és megint kutya!). E nehéz időkben nem segít már Cseh Tamás halhatatlan (ugyan, ne vicceljünk már, szegény ő is elment rég) sora sem: Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs.

A rövid abszurd bevezető után a főtéma: az írás. Egyszerűen szembe hazudnám Olvasóimat, ha azt írnám: nincs időm írni. Még az is csak féligazság lenne, hogy nincs hozzá kedvem. Ha elheverednék Freud doktor híres kanapéján, minden bizonnyal gyorsan fény derülne a dologra. Szokáslény vagyok, gondosan kondicionált állat. A gondosan, szokásosan élő megszokja saját szokásait! (mecsoda zseniális mondat! Nyomtassuk polóra! Insta-oldalt neki!).

Leszoktattam magam az írásról a blogomon és ez a téma annyira örökzöld, hogy jobb is, ha már itt abbahagyom és nem untatom vele magam (meg különösen az Olvasókat).

Fogalmazzunk prózaibban (bár hogy máshogy, igaz írtam egy verset nemrég, az első fele jó és ihletett, a második vacak. Csak hogy meglegyen a ma oly fontos online-élménye az Olvasónak: 3,5 percig kerestem, mert nem tudtam hova tettem.

Közös a konyha, közös az ágy

Már közös a múlt is,

Meg a halál, mely itt settenkedik

Mindenütt.

Lezárt napjaink boldogsága,

Árnyékot vet rá koronája, hátha

Túléljük s mint bárka, úszunk a vízesés felé.)   

Tehát próza, nem cizella.

A napok egyhangúak, a tevékenységlista rövid: bevásárlás (sétával egybekötve), séta (bevásárlással egybekötve), főzés, írás, olvasás, sorozat- és filmnézés, állásra jelentkezés, levelezés, alapszükségletek kielégítés (evés, ivás, kávé, cigi).

Apropó olvasás: hatalmas élmény volt Huxley disztopiáját elolvasni (disztopiát olvasni disztopikus időkben: micsoda perverz ötlet). A „Szép új világ” című regényben az emberiség csupán kellemes dolgokkal foglalatoskodik, minden rossz érzésre ott a Soma nevű gyógy-/kábítoszer. Ha lenne Somám, valószínűleg napi szinten szedném.

Apropó Szép új világ: a regényben mindenkit gyerekkora óta kondicionálnak. Azon kaptam én is magam, hogy e válságos időkre kondicionálódtam.  Vagy az idő kondicionált engem. Végeredményben mindegy, a lényeg, hogy egyfajta rezignációval, de elfogadtam a helyzetet, amiben vagyok. Amiben mind vagyunk.

Másképp fogalmazva (Yorick Spiegel evangélikus teológus híres Trauerbewältigung-ját alapul véve):

Sokk: a fenébe korona!

Kontrolált szakasz: beszerzek maszkot, kézfertőtlenítőt, tonikot (a maláriánál segített, nem?), néha dohányzok (állítólag segít, de valószínűleg inkább árt)

Regressziós szakasz: na itt a korona, meg a harmadik lockdown első meghosszabbításának második átmeneti szakasza. Idealizálom a helyzetet, tagadom a negatív oldalait, van elég negatívum így is a hírekben.

Adaptáció: elfogadtam, ez van, korona van. Változtatni ezen nem tudok és nem is lehet. A gyásznál egy fokkal jobb, hiszen van remény „ősi szabadságjogainak” visszaszerzésére (nota bene: a magyarságnak ez beletelt pár száz évbe, amikor meg szabadok lettünk – megszabadultunk a Habsburgoktól –  nem volt az egészből igazán köszönet. Egyesek azóta is gyászolnak. Még a regressziós szakaszba se jutottak el).

Így teltek hát eddig koronás napjaim.

Sokszor leírtam már: csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy ha rossz a helyzet, akkor minden rossz. A legszorultabb helyzetben is vannak szép momentumok.

Remekül szórakoztam az elmúlt hetekben Fran Lebowitz netflixes sorozatán. Zseniális egy nő (Nádasnál: zsidónő), éles eszű, schlagfertig, humoros (stílusa emlékeztet Hanna Arendtre és Heller Ágnesre). Nem mindig értek egyet vele (bár számos dologban messzemenően), de imádom, ahogy mindenről van határozott és megfellebbezhetetlennek tűnő véleménye.

Imhát az írás végére a szerző jobban érzi magát. Letett valamit az asztalra, feltett valamit a képernyőre. Nem értkeli túl teljesítményt, reméli, jól szórakozott az Olvasó, egyetért – vagy még jobb estben vitatkozik – e sorokkal, talán majd hahotázik ő is Fran szardonikus élet- és városfilozófiáján. A szerző zsebében matat és keresi a Somát, de egy darabot se talál. Az ablakba áll, ereget egy-egy füstcsóvát a Gemeindbau irányába, ahol éppen rendőrök kísérnek egy kiskorút – izgalmas történt lehet, kár, hogy nem fogom hallani soha, bár ki tudja – az ablakokban az otthonszórakozók, otthonbulizók által produkált képernyőfények és hangulatvilágítások fényei villódznak. Tartsatok ki emberek, lefojtott életünk végén a felszabadulás érzése vulkánikus erővel robban majd. Csak meg ne égessen a láva. Kívánok szép estét, jó éjszakát. Holnap folytatjuk).

2 thoughts on “Írás

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.