Bár a nyaralás számos nyugati országban hagyományosan melegvízű tenger melletti időtöltést jelent, mindig is szívesen mentem nyáron kevésvbé kellemes éghajlatú helyre vagy városokba. A városturizmus szempontjából Hollandia remek hely, ugyanis könnyen beutazható az ország vonattal is.
Első Holland utunk során jutottam el Hágába is. Hága (hollandul Den Haag, hivatalosan ‘s-Gravenhage azaz a gróf erdeje) Hollandia közigazgatási és politikai központja, az ország fővárosa azonban Amszterdam. A számos látnivaló közül építészetileg az egyik legimpozánsabb – különösen a nem túl sok monumentális épülettel rendelkező Hollandiában – a Béke palota.
A Béke Palota a városközponttól kicsit távolabb eső Carneigepleinen található. A teret nem véletlenül nevezték el Andrew Carneige-ről, a híres amerikai iparmágnásról és mecénásról, ugyanis jelentős összeggel támogatta a Béke Palota megépítését. Az eklektikus stílusú épületben (nagyrészt neoreneszánsz, gótikus és klasszicista elemekkel) működik az Állandó Választottbíróság, az ENSZ Nemzetközi Bírósága, továbbá a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia. A székház építésének ötletét felvető amerikai diplomata, Andrew Dickson White szerint a Béke Palota “…a béke temploma, ahol az ajtók mindig nyitva állnak, ellentétben a Janus-templommal, ahol háború esetén zárva vannak”.
Sajnos belülről ezt az épületet sem láttuk, így van okunk visszatérni Hágába.
Utazni nem lehet, így hát az emlékeimbe utazom el. Mivel Európát még sosem hagytam el, nem akartam a fellengzős “Föld körül” címet választani. Végeredményben az utazás számomra emlék-, élmény- és tapasztalatgyűjtés is (sokak számára trófeagyűjtés lett, és rettentően bosszant, amikor emberek hazatértük után nem tudnak beszámolni úti élményükről).
Az első kép kicsit beugratós.
A figyelmes Olvasó persze nem hagyja megtéveszteni magát, ez a kép nem készülhetett Egyiptomban, hiszen az Európán kívül van. Való igaz, ez az óegyiptomi templom Madridban van, egészen pontosan itt. A templomot az aszuáni gát építés miatt bontották le és építettek fel újra a Parqua del Oeste területén (ami szintén elég megtévesztő elnevezésű, ugyanis ez a Nyugati park).
Az i.sz. 2. században épült templom Ízisz és a gyermek Hórusz tiszteletére létestült. A templom építést egy kusita király kezdte meg, majd a ptolemaioszi dinasztia tagjai és Augustus és Tibériusz római császárok folytatták.
Sajnos a templomot belülről nem tudtuk megnézni, ugyanis időlegesen zárva volt és az épület körüli medencében sem volt víz, mely emlékeztetni hívatott a Nílusra. Ennek ellenére a templom ugyanazt az időtlen méltóságot sugározta, mint maga az óegyiptomi kultúra.
avagy írás ebben a kijárási tilalomnak álcázott, valójában cselekvési szinten ellehetetlenített és ellehetetlenült állapotban, mely egy fél tucat cselekvésre korlátoz, melyekben bár elmélyült és kiteljesült e szöveg szerzője, aki azonban mégis szenved mint a) a (kivert, vékony szőrű) kutya b) katona dolog c) a veszett (és megint kutya!). E nehéz időkben nem segít már Cseh Tamás halhatatlan (ugyan, ne vicceljünk már, szegény ő is elment rég) sora sem: Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs.
A rövid abszurd bevezető után a főtéma: az írás. Egyszerűen szembe hazudnám Olvasóimat, ha azt írnám: nincs időm írni. Még az is csak féligazság lenne, hogy nincs hozzá kedvem. Ha elheverednék Freud doktor híres kanapéján, minden bizonnyal gyorsan fény derülne a dologra. Szokáslény vagyok, gondosan kondicionált állat. A gondosan, szokásosan élő megszokja saját szokásait! (mecsoda zseniális mondat! Nyomtassuk polóra! Insta-oldalt neki!).
Leszoktattam magam az írásról a blogomon és ez a téma annyira örökzöld, hogy jobb is, ha már itt abbahagyom és nem untatom vele magam (meg különösen az Olvasókat).
Fogalmazzunk prózaibban (bár hogy máshogy, igaz írtam egy verset nemrég, az első fele jó és ihletett, a második vacak. Csak hogy meglegyen a ma oly fontos online-élménye az Olvasónak: 3,5 percig kerestem, mert nem tudtam hova tettem.
Közös a konyha, közös az ágy
Már közös a múlt is,
Meg a halál, mely itt settenkedik
Mindenütt.
Lezárt napjaink boldogsága,
Árnyékot vet rá koronája, hátha
Túléljük s mint bárka, úszunk a vízesés felé.)
Tehát próza, nem cizella.
A napok egyhangúak, a tevékenységlista rövid: bevásárlás (sétával egybekötve), séta (bevásárlással egybekötve), főzés, írás, olvasás, sorozat- és filmnézés, állásra jelentkezés, levelezés, alapszükségletek kielégítés (evés, ivás, kávé, cigi).
Apropó olvasás: hatalmas élmény volt Huxley disztopiáját elolvasni (disztopiát olvasni disztopikus időkben: micsoda perverz ötlet). A „Szép új világ” című regényben az emberiség csupán kellemes dolgokkal foglalatoskodik, minden rossz érzésre ott a Soma nevű gyógy-/kábítoszer. Ha lenne Somám, valószínűleg napi szinten szedném.
Apropó Szép új világ: a regényben mindenkit gyerekkora óta kondicionálnak. Azon kaptam én is magam, hogy e válságos időkre kondicionálódtam. Vagy az idő kondicionált engem. Végeredményben mindegy, a lényeg, hogy egyfajta rezignációval, de elfogadtam a helyzetet, amiben vagyok. Amiben mind vagyunk.
Másképp fogalmazva (Yorick Spiegel evangélikus teológus híres Trauerbewältigung-ját alapul véve):
Sokk: a fenébe korona!
Kontrolált szakasz: beszerzek maszkot, kézfertőtlenítőt, tonikot (a maláriánál segített, nem?), néha dohányzok (állítólag segít, de valószínűleg inkább árt)
Regressziós szakasz: na itt a korona, meg a harmadik lockdown első meghosszabbításának második átmeneti szakasza. Idealizálom a helyzetet, tagadom a negatív oldalait, van elég negatívum így is a hírekben.
Adaptáció: elfogadtam, ez van, korona van. Változtatni ezen nem tudok és nem is lehet. A gyásznál egy fokkal jobb, hiszen van remény „ősi szabadságjogainak” visszaszerzésére (nota bene: a magyarságnak ez beletelt pár száz évbe, amikor meg szabadok lettünk – megszabadultunk a Habsburgoktól – nem volt az egészből igazán köszönet. Egyesek azóta is gyászolnak. Még a regressziós szakaszba se jutottak el).
Így teltek hát eddig koronás napjaim.
Sokszor leírtam már: csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy ha rossz a helyzet, akkor minden rossz. A legszorultabb helyzetben is vannak szép momentumok.
Remekül szórakoztam az elmúlt hetekben Fran Lebowitz netflixes sorozatán. Zseniális egy nő (Nádasnál: zsidónő), éles eszű, schlagfertig, humoros (stílusa emlékeztet Hanna Arendtre és Heller Ágnesre). Nem mindig értek egyet vele (bár számos dologban messzemenően), de imádom, ahogy mindenről van határozott és megfellebbezhetetlennek tűnő véleménye.
Imhát az írás végére a szerző jobban érzi magát. Letett valamit az asztalra, feltett valamit a képernyőre. Nem értkeli túl teljesítményt, reméli, jól szórakozott az Olvasó, egyetért – vagy még jobb estben vitatkozik – e sorokkal, talán majd hahotázik ő is Fran szardonikus élet- és városfilozófiáján. A szerző zsebében matat és keresi a Somát, de egy darabot se talál. Az ablakba áll, ereget egy-egy füstcsóvát a Gemeindbau irányába, ahol éppen rendőrök kísérnek egy kiskorút – izgalmas történt lehet, kár, hogy nem fogom hallani soha, bár ki tudja – az ablakokban az otthonszórakozók, otthonbulizók által produkált képernyőfények és hangulatvilágítások fényei villódznak. Tartsatok ki emberek, lefojtott életünk végén a felszabadulás érzése vulkánikus erővel robban majd. Csak meg ne égessen a láva. Kívánok szép estét, jó éjszakát. Holnap folytatjuk).
Doppeldupla 