A kelta ügy

lángszívű támogatójaként nagy örömmel konstatáltam mihelyst ír földre értünk, hogy az ír nyelvű feliratok megelőzik az angolt. Hallani azonban alig hallottam írt az utcán, csupán Brú na Bóinne impozáns halomsírjainál mondott egy-egy ír mondatot az idegenvezető.

Írország a kelta ügy megértése nélkül nem fejthető meg. A kelta ügy számos párhuzamot mutat a magyar üggyel: hosszú és szenvedésekkel teli út vezetett a nemzeti függetlenséghez, amikor meg végre félig-meddig önálló lett az ír állam, nem volt belőle sok köszönet, véres polgárháború lett a vége. Mint ahogy Magyarhonban, itt is felvetődhet a kérdés: lehet-e boldog az ír nemzet Csonka-Írországban?

A múlt században az írek a magyarokat példaképnek tekintették: jól jött volna nekik is egy kiegyezés megszállóikkal. Hasonló konstellációk adódtak, mint Magyarországon: sokan legitimnek tekintették a királyt és remélték, hogy önállóságot, vagy legalábbis autonómiát adományoz majd az országnak, mások egy teljesen önálló köztársaság kikiállásában látták az ír nép üdvét. A mai ír – mint ahogy a magyar is – nemzet természetesen utóbbikaról emlékezik meg, tekinti hősnek. (vö. Kossuth hős, Széchenyi csak a legnagyobb). Igaz, amikor 1916-ban először, egyoldalúan kikiáltják az ír köztársaságot, az erről szóló Húsvéti nyilatkozatban (Forógra na Poblachta) minden Írországban élő számára kívántak államot biztosítani.

Hosszan lehetne még sorolni a párhuzamokat: (kelta-szittya) múltba révedés, kivándorlás, világklasszis szépirodalom, kiváló humor, buliváros Dublin/Budapest stb. stb. No meg ne feledjük: Leopold Blum, az Ulysses főhőse is magyar, a regényben szerepel egy pár magyar mondat.

A szeretve-gyűlölt haza és a “minimum dögölj meg, hogy keblünkre öleljünk” motívuma sem ismertelen Írhonban (Joyce megfogalmazásban: “Ha az ír ember egy másik környezetben található Írországon kívül, nagyon gyakran tiszteletre méltó emberré válik, a saját országában uralkodó gazdasági és szellemi viszonyok nem teszik lehetővé az egyéniség kialakulását”). Épp megérkezésünk előtt pár nappal halt meg Sinéad O’Connor. O’Connor karrierje akkor tört derékba, amikor 1992-ben a Saturday Night Live című amerikai TV-showban széttépte a pápa képét, hogy felhívja a figyelmet a katolikus papok által elkövetett szexuális bántalmazásokra. Aztán harminc évvel később, halála után a mellőzött énekesnőt országszerte ünneplték: egy festményét éppen egy templom árkádjában láttuk, a TV műsorokban Írország anyjaként emlékeztek meg róla.

Az idő aztán mégiscsak Sinéad O’Connort igazolta: ma hál’istennek az egykor vasárnaponként tömött katolikus templomok konganak az ürességtől (legalábbis ízig-vérig ír taxisunk szerint), az írek tömegesen hagyták el a katolikus egyházat, még a szigorú abortusz törvény megváltoztatása is sikerült 2018-ban.

Végezetül egy tanulságos történét Dublinból: éppen az utcán álltunk és azon tanakodtunk, merre tovább. Sosem beszélünk hangosan egymással, semmilyen nyelven sem szeretjük a hőbörgést. Egyszer csak egy fejkendős lány szól hozzánk ékes magyarsággal: hát ti magyarok vagytok? Mint kiderült a lány papája szudáni, mamája debreceni, ő pedig Dublinban él. Kellemesebb magyar színfoltot nem is tudtam volna Dublinban elképzelni.

Szirtek

Régóta vágytam erre a tenger-élményre. Már el is felejtettem, mennyire. Nem Charles Trenet La Mer-jére – bár azt is megkaptam később -, nem Barcelona vagy Gran Canaria üdítő hullámaira, melyek melengetik lelket-szivet. Hanem erre az északira, az elemek tombolására, a veszély érzetére, melyek megmutatják mennyire tehetetlenek is vagyunk valójában – a tengerrel és az élettel szemben egyaránt. Az arcomba csapódott ez az élmény, mint ahogy az eső és a sós tengervíz keveréke a viharos szélben. Örömmámor kerített hatalmába, pedig számtalan kín gyötört, éreztem, hogy hiába voltam esőkabátba csomagolva, alatta több réteg ruhával, mégis a csontjaimban érzetem az ír tenger jeges fuvallatát és az elmúlt napokban megtett hosszú kilométereket. Eszembe jutott egy szép kelta dal, az Amhrán na Leabhar, a Könyvek dala, mely éppen arról szól, hogy egy iskolamester teljes könyvtára odaveszett a tomboló tengeren. Habent sua fata libelli az írek földjén is: a polgárháború zavaros időszakában, 1922-ben leégett a központi levéltár, több száz év írásos emlékei tűntek el így.

De vissza a szirtekhez: hosszú utunk méltó első állomása volt ez. Két évtizednyi kapcsolatunkban mi is éreztük úgy, hogy ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek. Egyesek sorsnak hívják ezt, de mint később kiderült nem a sors irányította életünk. Ha elég mélyre ásol – ami fáradtságos, nehéz feladat – mindig megtalálod az események és következmények láncolatának kiindulópontját. Hosszú évek távlatából megmosolyogtuk a múltat és tisztelettel adóztunk a hatalmas ír tengernek. A sziget felénél, amire már többször legyűrtem magassági fóbiáimat, megálltunk, gyönyörködtünk egyet az ezüst tengerben, adtunk egymásnak egy puszit, és visszafordultunk. Pontosabban folytattuk utunk…

Vengerland, du sheynes, du herligesz lont

Ny. kommentárja a címhez, mely már jó előre jelzi: nehéz szöveg következik:

A cím egy svéd dal parfrázisa. Doppel agyában e cím már egy jó évtizede kereng (lásd még: kerge, hiszen kereng, mint a kerge birka. Birkapásztor. Amilyen a pásztor, olyan a nyáj… stb. stb.). Doppel amikor még sokat foglalkozott a harmincas évek náci Németországával, megismerkedett egy-két erős női alakkal: Lenivel, a filmessel, meg Zarah Leanderrel, a színész-énekessel. Két zseniális, apolitikus ribanc. Mint Doppel maga is – ha megsértődik ezen, majd kiengesztelem valamivel. Szóval a dal, mely a címet inspirálta ez:

Az eredeti szöveg Värmland svéd tartományhoz (megye, svédvármegye, mitomén) írott szép, csöpögős óda: a Svéd birodalom legszebb ékköve, koronája (du krona bland Svea rikes länder!), itt érdemes élni és halni (vö.: itt élned halnod kell), és ha már, innen feleséget vétetni. A ígéret földje ehhez képest smafu (Och komme jag än mitt i det förlovade land, till Värmland jag ändå återvänder – ha eljutnék az ígéret földjére, akkor is visszatérnék Värmlandba). Éltek itt erdei finnek is, íme a magyar kapcsolat szembetűnő, nem tagadható. Erős az áthallás a német warm – meleg szó kapcsán. Zarah Leander színre lépése emlékezetembe idézi a karakán magyar tántikat: tudták mit akartak, kialakult véleményük volt a világról (magyarokról, osztrákokról, zsidókról, Istenről, meg az említett világról), a családi közmegegyezés szerint nem konfrontáltuk őket ateizmussal, homoszexualitással és promiszkuitással. Doppel fejében még ott van asztmás nagynénje Svédországba kitelepült barátnője, Pötyi, akivel soha nem találkozott és már nem is fog.

Szóval az áthallás: Värmland – Vengerland, azaz Magyarország (orosz Венгрия – Magyarország, ill. Венгры – magyarok, innen Vengri, helyesen magyarul a mássalhangzók torlódását enyhítendő: Venger (lásd még Moszkva muszka), továbbá Land (német, ország). A cím többi része: sheynes szép, jiddis áthallással (שיין), herlig (német herrlich, nagyszerű), lont (Land, de az osztráknémetben az a-o ejtése ugyanúgy esetleges, mint a b-p, d-t, k-g párosoké). Na, és akkor én most leengedek egy kávét és rápöppentek és engedem szóhoz jutni Doppelt).

Vengerland avagy kis Notitia

Ny. kimerítő bevezetője után térjünk vissza örökzöld témámhoz: kivándorlás, régi-új otthon, hazatérés (a szavak itt is többértelműek). Ragaszkodok az igazsághoz és ez egy fene nehéz üzleti modell. Tagadhatatlanul jól éreztem magam Budapesten 2013 végéig. Szerepet játszott ebben egyfajta érzelmi ökonómia: a boldogság mellékterméke annak, hogy követjük céljainkat, ha koncentrálunk rá, elvesztünk (Slavoj Žižek). Aztán elkezdtem zuhanni és kilenc hónapig meg sem álltam (ennyi időbe telik kirohadni (sic!) egy gyereket: kihordott félelemgyermekem ma már önálló és igen jóban vagyunk). Jövőre nézve megjegyzendő: nem akkor kell terápiára járni, ha már baj van, hanem preventív jelleggel annakelőtte. Az Univerzum kegye, hogy egyik legjobb barátom a Lajtán túl maga is terapeuta.

Mégis, ha összehasonlítom, mérlegre teszem ottani és itteni életem, a magyar serpenyő mélybe zuhan, a béka segge alá, ahol maga az ország is van. El kell fogadnom, hogy barátaim s ismerőseim, meg az ő barátaik és ismerőseik között számosan voltak zűrös múlttal vagy jelennel. Játékgépezés, autólopás, politikai zavarosban halászgatás, börtönviselt barát, intézményvezető aki hétvégéken a menő klubokban nyomta és olyan emberekkel ápolt szívélyes viszonyt, akik mélyre buktak az aranyért. Az arany és a nap (mindkét értelemben, lásd carpe diem) imádata (szemben az ezüsttel, mely a tudás szimbóluma, szemben a földi hívságokkal). Ezek a kapcsolatok megszakadtak. Jókedélyű pajtásom J. halott. Egykori legjobb barátunk visszahúzódott az etanolgőzbe, abból ki nem lát. Már csak R-ért és L-ért megyek Pestre. De idegenek érzem maga, mint egy angol Amerikában vagy viszont. Értem a nyelvet, a feliratokat, de köztem és köztük… pontosan köztem és köztük van. Kiüresedtek a szavak.

A már említett Zarah Leander énekelte heroikus intonációban: Die Fremde ist so leer. Namármost (öreges intonáció!): vagy nem Fremde ami itt van, vagy nem leer. Talán inkább az előbbi. Ugyanis amikor május elsején ideköltöztünk, tényleg úgy éreztem, hazatértem. S egy másik dal: Lobe das Land, das dir die Waffen gab (egy jiddis dal a forradalmi időkből: Áld az országot, mely fegyvert adott). Tagadhatatlanul sok fegyvert adott új hazám kezembe. Pénzt, paripát, friss levegőt s ízes vizet.

Miközben Vengerland elúszott, minden értelemben. Félreértés ne essék: itt is vannak olyan típusok, események, jelenségek, mint otthon. De itt könnyedén függetlenítem magam ezektől. Magyarországon még mindig feudális viszonyok és eszmék uralkodnak (máshol is biztos, de ott nem éltem, így nem beszélek róla). Az otthoni szűköslétből a jólétbe váltani igen kellemes dolog. Ugyanakkor a jólét előhozza azokat a problémákat, melyet a szűkösségtől nem láttam, vagy nem volt időm vele foglalkozni.

Ha van szerelmed és szeretőd, barátaid, munkád, pénzed, utazhatsz ahova akarsz és maradhatsz is ha, akarsz, mi kell akkor még? Ha visszanézel a folyóra, a leégett híd csonkjaira (nem én gyújtottam fel, leégett az magától), imitt zöld mezők, odaát Mordor, boldog-e vagy? És milyen igaza van Žižeknek, a boldogság egy nagyon problematikus fogalom. Ha valami tanulhattunk Freudtól: abban sem lehetünk biztosak, hogy amit kívánunk, az valóban boldoggá tesz.

Gyógyír a boldogságra s fájdalomnak mérge ez: minden elmúlik. Kapjatok szívetekhez: Vengerland is elmúlik majd. Kicsinyes dolgainkra rá se hederít Isten (aki halott és rémálmodik) s az Univerzum és jól megvan nélkülünk. Az egész hablatyolás a magyar (meg az orosz, német, nyugati vagy keleti) lélekről válságjel, saját elégedetlenségünk lenyomata a világról, illúzió, hogy valami legyen ebben a nagy nincsben.

Ny. figyelmeztet, hogy ez a szöveg töredék fog maradni, ugyanis a címben igért szép magyar földhöz vajmi kevés köze van. Igaza van. Ha valamit megtanultam abban az átkozott 14-es évben: bizonyos dolgokat el kell engedni. Ölelj át egy fát, ha vissza akarsz térni. Öleld át a világot, ha szeretetre vágysz!

Régen…

leszoktam a bloggolásról, naplóírásról. Bohó (értsd bohém) fiatalkoromban (na most se vagyok szentéletű) Byron egyik naplójában olvastam egy passzust, melyben ifjúkori példaképem azt panaszolja, hogy évek óta nem vezet naplót, és ezt nem is sajnálja túlzottan, ugyanis szerinte úgyse lett volna túl sok feljegyzésre érdemes esemény. Nálam pont fordított a helyzet. Az elmúlt három év alapvető fontosságú volt: mérföldkőnek nevezném, ha nem lenne komoly ellenérzésem az élet szakaszolásával szemben, amit én inkább látok sodró folyónak, mint állóvíznek, melyet néha felkorbácsol a vihar.

Minerva baglya sötétedés után kezdi meg reptét – e veretes mondatnak, melynek a filozófiában igen nagy jelentősége van, életemre is vonatkoztatható. Az eseményeket akkor tudjuk igazán jól elemezni, értékleni, ha már megtörténteket. Amikor benne voltam az élet sodrásában, sem időm, sem kedvem nem volt foglalkozni azzal, hogy írjak.

Szent Ágoston óta szokás Európában a kitárulkozás, a “Vallomás” műfaja minden énbloggolás alapja. Persze én nem gondolom, hogy bűnöket kellene megvallanom, miután nem vagyok keresztény és nem tartok sokat számos ránk hagyományozott erkölcsi kategóriáról. Kultúrpesszimista se vagyok, aki a világ és az erkölcsök folyamatos romlásként éli meg a kort, melyben él. Ugyanakkor tisztában vagyok életem alapvető paradoxonával: a mindennapi csodával, hogy élek, felkelek és a nap is felkelt, valamint azzal a ténnyel, mennyire jelentéktelen életem, életünk a világ, az univrezum mércéjével mérve.

20 éve annak, hogy elkezdtem bloggolni. Azóta számos blogger abbahagyta az írást vagy meghalt, míg mások később éreztek rá a rendszeres kitárulkozás jótékony hatására.

Kezdetnek legyen ennyi… pontosabban folytatásnak.

Aztán…

Ny. új, valóban megkapó külsejű dohányhevítőjével matatott. Mindig nehezére esik megnyomnia a kis gombot, mely bekapcsol egy kis lapocskát a készülékben. Ez csupán a dohányt hevíti, így állítólag egészségesebb, mint a hagyományos cigaretta. Látva szenvedését kinyújtom kezem irányába, mire ő dühösen odaadja a készüléket. Dühét csatornázandó tesz egy epés megjegyzését:

Nocsak, nocsak. Lassan egy éve annak, hogy írtál…

Persze, közben megírtam egy regényt.

“And wrote you a book you never read”, ahogy Nick Cave énekelte?

A regényt együtt írtuk, emlékszel? És már L. is elolvasta. Mi több még tetszett is neki. Pedig aztán tudod milyen kritikus.

Ny. elégedetten eregeti a dohányfüstöt a levegőbe, ezzel a készülékkel végre a szobában is füstölhet.

Tudom. Büszke is vagyok rád. Csak cseszegetlek, hogy írjál végre.

Ny.-nek igaza. Nemrég beszélgettem R-el, arról, miért olyan nehéz szokásainkat megváltoztatni. Az agyunk olyan, mint a dzsungel, kényelemi és gazdaságossági okokból azokat az utakat, csapásokat használjuk, amiket már egyszer kivágtunk. Újat vágni nehéz és fáradtságos. Ahogy nehéz és fáradtságos leszokni a cigiről, elkezdeni nyelvet tanulni vagy sportolni, megváltoztatni azt, hogyan reagálunk egy szituációban, hogy élünk, szeretünk és szerelmeskedünk.

Január volt, visszajöttünk a szigetről, aztán…

… munkába álltam. Sejtettem, hogy jó lesz ezen a munkahelyen, de azt nem hogy ennyire. Bár a mézes hetek már elmúltak, örömmel megyek be dolgozni. Régi álmom is megvalósult, a négy napos munkahét.

… elmentünk Münchenbe ketten, majd R-el Berlinbe, Björk koncertre. Módszeresen darabokra szedte a lelkem a Black lake című számmal. Leküzdöttem páni félelmet a magasságtól és felmentem a Fernsehturmba. A fiúk büszkék voltak rám. Aztán megmerítkeztünk Berlinben.

… nyáron megjött N. Ausztráliából. N. az a barát, akivel mindig ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk, annak ellenére, hogy évente egyszer látjuk egymást. Itt lakott nálunk, elutazott ide-oda, aztán közösen elmentünk Svájcba egy goa fesztiválra. Hatalmas hegyek szegélyezték a látómezőt, mégis messzebbre láttam mint a magyar pusztán valaha is. Bár Ozorával nem mérhető össze az élmény, a közeli hűvös patakban megmerítkezni egyedülálló élmény volt.

… S. barátja P. megkérdezte, van-e kedvünk Horvátországa menni velük? Bár voltak fenntartásaim (sziklás part), elmentünk öten. Minden elvárásomat felülmúlta Rovinj. R. még az első nap levitt úszni a kikötő közelébe. Ketten voltunk, idővel jöttek horvátok motorral. Kihallottam egy-két jebotét, persze, hogy azonnal otthon éreztem magamat. Játszottunk, beszélgettünk, nudiztunk. Még a hőn áhította tenger feletti viharomat is megkaptam.

… ősszel születésnapok, pesti kiruccanás, ebéd Rással, mely nekem egy fontos, személyes hagyomány. Pesten idegennek éreztem magamat. Értettem a nyelvet, de nem értettem az embereket. Hatvanas lukácsista nővel beszéltem, azonnal kiderült, hogy két teljesen más univerzumban élünk. Hiányzott J, mint a fene, nyugodjon békén. De jó volt M-el mászkálni, belehallgatni a Majka koncertbe, elmenni az Art of light kiállításra.

… idén nagyrészt elmaradt az évente ismétlőd téli depresszió. Talán a rendszeresen szedett D-vitamin miatt, vagy ki tudja miért. Semmi sincs kőbe vésve.

… szilveszter. Uncsi buli egy kedves német srácnál. Tűzijátéknézés a dombról. S-nél landoltunk végül. Aztán… a továbbiakról inkább nem írok.

Ny. elégedetten kortyolja kávéját, látva, hogy befejeztem a szöveget.

Aztán ne várjál megint egy évet!

Sziget

Egy igen merész filozófia elképzelés szerint az emberi tudat egy ernyő, melyen keresztül az Univerzum saját létezését tapasztalja meg. Ausztrál bennszülött barátunk N., mondta még Ozorán, hogy szerinte nem vagyunk mások, mint tapasztalataink összessége.

Úgy tűnik, az Univerzum úgy látta, eljött az idő, hogy új tapasztalattal gazdagodjak. Végrehajtóként kijelölte R.-t (soha rosszabb végrehajtót az életemben), akihez nyár óta számos szállal kapcsolódunk. Még november végén jelentette ki, hogy ő márpedig régi szokásának megfelelően elhúz a télből a tavaszba Gran Canariára. Aki jön, aki nem, ő megy. Mi vaciláltunk. Egyrészt soha nem utaztunk még ilyen messze, egy öt órás repülőút nekem kibírhatatlannak tűnt. Meg persze itt van minden tervek tüskés megsemmisítője, a korona. Az se hozott igazán lázba, hogy Gran Canaria az “örök tavasz szigete”. A nálam évek óta egyre súlyosbodó téli lehangoltságra én inkább egy kis nyarat szerettem volna gyógyírként. És az utóbbi időben a téli sötétség az egész napos sötétség metaforájává vált. Nekem nyár kellett. No igen, elkényeztetett úrificsúr gondolkozik így, de az asszimiláció már csak ilyen.

Aztán végülis lefoglaltuk a repülőjegyeket, beleugrottunk a kalandba. Miután nem volt semmin veszekedni karácsonykor, bedobtam útitervünket. Ha veszekedés nem is volt, riadalom igen. Onnan tudtam, hogy nagy a baj, hogy az út előtti napon anyám-apám már egy követ fújt, miközben alapállapotuk 50 év házasság után a másik kijelentéseire a de. De (ajaj, anyja-apja fia) ahogy Rás barátom megjegyezte: “A szülőknek meg az a dolguk, hogy kiakadjanak, nincs jelentősége.” Erre jegyezte meg R. Las Palmasban, miután lefordítottam neki ezt a mondatot, hogy igen bölcs barátom van.

De ne szaladjunk előre. És ne is gondoljuk akár egy percig is, hogy valamiféle útibeszámolót akarnék írni.

Reif für die Insel: mondja a német, azaz “megérette a szigetre”, ami annyit tesz: ideje lenne elmennie nyaralni. Nem volt nehéz így érezni, miután itthon ugyanaz az örvény húzott le és köpött ki naponta: ennek soha nem lesz vége, na jó, vége lesz, de nem belátható időn belül, gyere örvény, kezdjük előröl.

Szóval elsősorban két dolgot akartam megtapasztalni: a sziget élményt és az óceánt. Az Univerzum talán mégsem ezt szánta nekem. Az utcánk, ahol laktunk, olyan volt mint bármelyik spanyol utca. Meg kellett erőltetnem magam, hogy szigeten érezzem magam. Aztán a hosszan elnyúló strandon már éreztem valamicskét a szigetből. Ami az óceánt illeti: olyan, mint a tenger, korlátolt tapasztalási képességeim miatt megint a képzeletemnek kellett kiszínezni a fogalmat. Magasabb verziószámú tenger. Agyam gyötrése helyett inkább felfeküdtem a vízre és élveztem a sodródás élményét.

No man is an island… és ezt pont egy szigeten kellett megtapasztalnom. Egyedül halálra untam volna magam, ha csak ketten megyünk, idővel szintén eluntuk volna magunkat már a harmadik napon. Így hárman azonban egészen sajátos élménnyé vált az út. A strandon kétszer koccintottunk, az otthoni és a helyi idő szerinti éjfélkor. Gyalog mentünk haza, mert taxit nem lehetett fogni. Újévkor együtt megnéztük egymás kedvenc filmjeit. Kártyáztunk, beszélgettünk, leutaztunk a sziget dél csücskébe, napoztunk, átszeltük a Dűnéket, átkoztuk a szelet, mely minden pórusomba homokot juttattot. Egyszer sem néztem meg, mi hír a kontinensen. A tavasz szigetén csak este volt tavasz, nap közben tűzött a nap, egy felhő se az égen. A felhőtlen ég az ott töltött idő metaforájává vált. Persze jöttek viharfelhők is. Össze is vesztünk. Aztán másnap megöleltük egymást.

Életemben először voltam szigeten, léptem bele az óceánba. Mégsem ez a tapasztalat fog megmaradni bennem. Hanem a sziget metaforája. Mi voltunk a sziget.

G. halálának margójára

Nem írok nekrológot G. halála kapcsán, megtették azt sokan mások. G.-t a kétezres években ismertem meg, az igen átlátható hazai blogvilág jellegzetes figurája, a később elterjedt “nemzetközi buzi” archetípusa volt. Több nyelvet beszélt, szeretett utazni és bulizni, igen változatos szexuális és társasági életet élt. Nyelve a meleg körökben megszokott szócsatákon edződött élesre. Jártunk vele mi is bulizni, nagyon szórakoztató tudott lenni. Sokat olvasott, művelt volt – ez nem lehet tőle elvitatni. Szerzett munkát nekem, de nem igazán értette, miért olyan fontos, hogy időben kifizessék a pénzem. Ezen vesztünk össze, de későbbi megnyilatkozásait olvasva máson is összeveszhettünk volna. Szintén szép meleg hagyomány szerint keményen osztotta a bloggereket (pl. W.M.-nek is rendszeresen beszólt, hogy nyavalygó milliós), majd hasonló stílusban a fideszeseket. Hogy mennyi volt benne a rosszindulat, bántó szándék, megkeseredettségből bugyogó epe, nem tudom.

Épületes beszélgetéseink egyike fennmaradt, melyben az Angyal bár bezárásról értkezünk (ABBK legvalószínűbb feloldása: Angyal Budapesti Buzi Klub):

Platen hi

Platen zár az ABBK vagy nem?

gonzi 1 hónap múlva

gonzi bontják

gonzi de nyit máshol

Platen lehet venni téglát?

gonzi hehe

gonzi nem tom

Platen én kiárusítanám

Platen ABBK tégla hányás, sperma és koko nyomokkal

(Már most értelmezési vita merült fel, hogy a koko illegális szer vagy a travesztik által használt olcsó kínai Coco Chanell másolat illatmaradványa)

Forrás: kirabiyaka blog, AZ ABBK DIALÓGUS, 2005. április 25. 20:30, Kategóriák: Partylógia/Piringálás, Beszélgetés

Mint ahogy a szövegből kiderül, nekem sem esett nehezemre G. ordenáré stílusához igazodni. Csakhogy az a stílus, amit én kis körben, privatim, itthon és barátaim körében használtam – hisz magyar ember egy poénéért eladna bármit – azt ő elvitte a virtuális világkocsmába: a blogok kommentdobozaiba, aztán később a Facebookra. Nem tudok nem egyet érteni azzal, amit írt a fideszesekről. Megértem dühét, elkeseredést. Csakhogy szerintem nekünk, ellenzékieknek, nem-fideszeseknek nem szabad így beszélni. Ugyanis akkor nyert OV, beteljesült a turáni átok.

Persze lehet, hogy az se jó, amit én csinálok. Én ignorálom a fideszeseket. Egyik rokonommal teljesen megszakítottam a kapcsolatot. Verbális alázás, megsemmisítés helyett élve eltemetem őket. G.-vel is ezt csináltam. Egyszer még láttam Pesten a nyugatinál, rám mosolygott, de én nem köszöntem.

A halálára adott reakciók (a nevetséges összeesküvés elméletek, az álkeresztények ocsmány káröröme) a hazai közélet szegénységi bizonyítványai. Nem csoda hogy G. is elmenekült az országból.

Halálának körülményeit még nem tisztázták, de az alapján amit olvastam, valószínűleg a GHB nevű kábítószer okozhatta G. vesztét. Álságos lenne azt mondani, hogy G. biztos nem drogozott. De hát ahogy Hofi énekelné ma:

Cuccozik a föld, cuccozik itt minden. Orrba szív itt már mindenki mindent.

G. lett volna az utolsó, aki azt akarta volna, hogy ezt a dolgot megszépítsük. Ami igazán tragikus, hogy nem volt senki a közelében, aki vigyázott volna rá, észrevette volna, hogy túlzásba viszi amit csinál. Ebben a túlzásban talán volt szerepe annak a túlhajszoltságnak is, ami G. politikai tevékenységének hozadéka volt.

Furcsa módon alig egy hónapja egy barátnőm hozta szóba G.-t. Halálhíre napok óta foglalkoztat. Bassza meg, G., miért nem vigyáztál. Még vitatkozhatunk volna egyet.

Dialógus, számvetés – egy év múlva

Dialógus

Mond, nem zavar, hogy világra érkezésed két nemzeti gyásznap közé van beágyazva? – kérdezte Ny., miközben alig bírta nyitva tartani eleve szűk szemeit. Egyikünk se aludt túl sokat az elmúlt két napban.

Nem. A két lator között sem veszítettem el hitem.

Miben? – faggatott tovább Ny., majd az ég fele fújta cigarettája füstjét és nagyot lefetyelt a tejes kávéból.

A boldogságban. A varázslatban.

Emlékszem, pont egy éve is erről beszéltél. Azóta eltelt egy év. Alig írtál a blogodra, próbáltad az utazási emlékeiddel vigasztalni magad amíg egyik vesztegzár követte a másikat. Persze én tudom milyen varázslatos dolgok történtek veled.

Valóban. Nincs okom panaszra. Mégis, ebben a napban ott az elmúlás érzése is.

Üröm a boldogságban, gyógyír a fájdalmas napokon. Minden elmúlik és sosem áll meg az örök körforgás.

Ezt gyönyörűen megfogalmaztad – mondtam, és én is az ég felé fújtam a füstöt.

Az univerzum éltessen és adjon erőt. Gyere, mesélj az elmúlt egy évről – mondta Ny. és mindkét mancsával a fülembe csimpaszkodott.

Számvetés

Ott ültem a Flow Festivalon az összedőlt közösségi sátor alatt, a sárban áztatott szivárványszínű zászló mellett. Micsoda év. Tudtam, hogy ez a fesztivál az év egyik csúcspontja. Táncoltam, élveztem az embertársaim társaságát, barátaim közelségét és szívem szerelme melegét. És mégsem ez volt az igazi csúcspont, hanem a nyár, a summer of love. Ez egy rendkívül személyes történetet, aminek a részleteiről itt nem írok.

Folytatódott Barcelonában. Amíg nem értünk Spanyolföldre nem akartam elhinni, hogy a jelenlegi körülmények között tényleg sikerül nyaralni menni. A hold a tengerparton hatalmas volt és gyönyörű. Fényképpel nem lehetett megörökíteni. Emlékeimben igen.

Talán attól is volt olyan különleges ez az egy év, hogy állandóan ott settenkedett a betegség és a halál és az élet kontúrjai még élesebben látszottak.

Befejeztem ebben az évben azt, amin már jó egy éve dolgoztam. Életem ritmusát nem más, hanem saját magam határoztam meg. Elnyűtt nemzeti hitvallásunk magja, a szabadság állapotának megélése, ott volt napjaimban, annak minden szépségével és nyűgével.

Egy éve ajándékozott meg Nick Cave, éppen születésnapom környékén ezzel a dallal.

Egyetlen évről se tudok úgy írni, hogy ne említsem életem középpontját. Ráadásul ebben az évben közel két évtizeded után hivatalossá tettük azt, ami számunkra eddig is nyilvánvaló volt. Indeed, it was a summer of love.

Shimatta,

ahogy a japán animék szereplői mondják, azaz fenébe. Fenébe, hogy több mint egy hónapja egy sort se írtam ide. Alig szeszizáltam (erdélyi magyar: észrevenni), hogy eltelt több mint egy hónap. Egy újabb hónap, melyben megfagyott az idő. Pedig nem vagyok az a jammerolós típus (német: jammern, panaszkodni). Azonban az én életembe is begyürüzött a vírusválság (begyűrűzött az olajválság – a hetvenes években Magyarországon gyakran használt kifejezés). Egyre másra kapom a híreket: barátok, akik kórházba kerültek, ismerősök és barátaim ismerősei és családtagjai akik megbetegedtek vagy meghaltak. Engem még elkerült a vírus, minő malaszt (régies magyar: kegy).

Egykori kémia tanárom kedvence polgári példázata volt, miszerint börtönbe kerülni mégiscsak jobb, mint a pszichiátriára. A börtönben legalább tudod mikor szabadulsz. Egy ideje azonban úgy érzem, hogy e két elzárási forma kombinációjában van részünk. Tudjuk, hogy majd valamikor ennek vége lesz, de nem tudjuk mikor. Ott lebeg az állandó félelem a levegőben, még akkor is, ha próbálunk nem tudomást venni a körülöttünk zajló eseményekről. Tartjuk magunkat, nem hisztériázunk, de belül már többször eleresztettünk egy néma sikolyt. Elfogadjuk, hogy ilyen esettel kormányainak, hivatalaink és kórházaink, mi több az egész lakosság nem szembesült még saját életében, de szitkozódunk a sok hebehurgya döntés és embertársaink felelőtlen magatartása miatt.

A japán népszerű kultúrában, így az animékben is fontos szerepe van egy előre nem látható, súlyos következményekkel járó katasztrófának, melynek mindenki ki van szolgáltatva. Állítólag godzilla alakjában a hiroshimai atombomba pusztító hatása tükröződik. A mi népszerű kultúránk is tele van ilyen utalással. Íme, most benne élünk a katasztrófába.

Most már nem lehet nem szeszizálni, mi van. Korábbi jammerolásaink hétköznapi apróságok miatt nevetségesnek tűnnek. Reményeink írott malaszt. Shimatta!

80 képpel Európa körül (4)

Alig egy hónapja éltünk Bécsben, amikor hirtelen felindulásból “átugratottunk” Prágába. Számomra Prágába, Bécsbe, Bratislavába/Pozsonyba vagy Kolozsvárra utazni mindig is belföldi útnak számított. A nyelvek szembetűnő különbsége ellenére is mindig találok valamit, ami ezeken a helyeken hasonló vagy akár ugyanolyan. Így volt ez Prágában is. Még egy órát se töltöttünk a városban és máris a megszokott budapesti metróillatot (már ha a kenőolaj még illatnak nevezhető) éreztem, amikor bementünk a Florenc metróállomásra.

A sajátos cseh humor is egy jellegzetesen közép-európai jelenség. Sokszor morbid, túlzó, egy jó poénéért mindkét nép lányai és fiai eladnák az anyjukat is. Persze ez a humorfelfogás gyakran szembe kerül a múltba révedő, a nemzeti kultúrát szentnek tekintő kispolgári konzervatív állásponttal. Pontosan ez történt David Černý alkotásával.

A hungarocellből és gyantából készült szobor a cseh államalapítót ábrázolja egy döglött lovon. A szobor a Václev Havel nagyapja által tervezett Lucerna palotában található, mely egy rendkívül szép szecessziós épület benne mozival, színházteremmel és boltokkal. Korábban a Vencel téren volt, ahol a szintén régi “szép” közép-európai hagyomány szerint olyan üzeneteket írtak a szobrásznak, mint “neked kellene itt lógni helyette”.

Az interneten nem találtam próbálkozást a szobor értelmezésére. Vencel talán azért üli meg a döglött lovat, mivel az alkotás eredeti felállítási helyén, a Szent Vencel téren korábban lópiac volt. Meg talán úgy is értelmezhető a kimúlt mén, hogy éppen Kelet-Közép-Európában ideje lenne átgondolni a nemzeti “szentekhez” való viszonyunkat. Van még érvényes mondanivalójuk ezeknek az alakoknak a 20. században? Nem levitézlett hősök ők?