lángszívű támogatójaként nagy örömmel konstatáltam mihelyst ír földre értünk, hogy az ír nyelvű feliratok megelőzik az angolt. Hallani azonban alig hallottam írt az utcán, csupán Brú na Bóinne impozáns halomsírjainál mondott egy-egy ír mondatot az idegenvezető.
Írország a kelta ügy megértése nélkül nem fejthető meg. A kelta ügy számos párhuzamot mutat a magyar üggyel: hosszú és szenvedésekkel teli út vezetett a nemzeti függetlenséghez, amikor meg végre félig-meddig önálló lett az ír állam, nem volt belőle sok köszönet, véres polgárháború lett a vége. Mint ahogy Magyarhonban, itt is felvetődhet a kérdés: lehet-e boldog az ír nemzet Csonka-Írországban?
A múlt században az írek a magyarokat példaképnek tekintették: jól jött volna nekik is egy kiegyezés megszállóikkal. Hasonló konstellációk adódtak, mint Magyarországon: sokan legitimnek tekintették a királyt és remélték, hogy önállóságot, vagy legalábbis autonómiát adományoz majd az országnak, mások egy teljesen önálló köztársaság kikiállásában látták az ír nép üdvét. A mai ír – mint ahogy a magyar is – nemzet természetesen utóbbikaról emlékezik meg, tekinti hősnek. (vö. Kossuth hős, Széchenyi csak a legnagyobb). Igaz, amikor 1916-ban először, egyoldalúan kikiáltják az ír köztársaságot, az erről szóló Húsvéti nyilatkozatban (Forógra na Poblachta) minden Írországban élő számára kívántak államot biztosítani.
Hosszan lehetne még sorolni a párhuzamokat: (kelta-szittya) múltba révedés, kivándorlás, világklasszis szépirodalom, kiváló humor, buliváros Dublin/Budapest stb. stb. No meg ne feledjük: Leopold Blum, az Ulysses főhőse is magyar, a regényben szerepel egy pár magyar mondat.
A szeretve-gyűlölt haza és a “minimum dögölj meg, hogy keblünkre öleljünk” motívuma sem ismertelen Írhonban (Joyce megfogalmazásban: “Ha az ír ember egy másik környezetben található Írországon kívül, nagyon gyakran tiszteletre méltó emberré válik, a saját országában uralkodó gazdasági és szellemi viszonyok nem teszik lehetővé az egyéniség kialakulását”). Épp megérkezésünk előtt pár nappal halt meg Sinéad O’Connor. O’Connor karrierje akkor tört derékba, amikor 1992-ben a Saturday Night Live című amerikai TV-showban széttépte a pápa képét, hogy felhívja a figyelmet a katolikus papok által elkövetett szexuális bántalmazásokra. Aztán harminc évvel később, halála után a mellőzött énekesnőt országszerte ünneplték: egy festményét éppen egy templom árkádjában láttuk, a TV műsorokban Írország anyjaként emlékeztek meg róla.

Az idő aztán mégiscsak Sinéad O’Connort igazolta: ma hál’istennek az egykor vasárnaponként tömött katolikus templomok konganak az ürességtől (legalábbis ízig-vérig ír taxisunk szerint), az írek tömegesen hagyták el a katolikus egyházat, még a szigorú abortusz törvény megváltoztatása is sikerült 2018-ban.
Végezetül egy tanulságos történét Dublinból: éppen az utcán álltunk és azon tanakodtunk, merre tovább. Sosem beszélünk hangosan egymással, semmilyen nyelven sem szeretjük a hőbörgést. Egyszer csak egy fejkendős lány szól hozzánk ékes magyarsággal: hát ti magyarok vagytok? Mint kiderült a lány papája szudáni, mamája debreceni, ő pedig Dublinban él. Kellemesebb magyar színfoltot nem is tudtam volna Dublinban elképzelni.

