Budán bukik alá a nap,

a buliban Jani hangját hallom,

elmúlt már.

Szeretek utazni – egy országba zárt generáció gyermekeként ez nem csoda. De több ezernyi leutazott kilométer után – földön, vízen, levegőben – vágyom már az otthon nyugalmára, a telepes hétköznapokra. Pálmáim a könyvek lesznek, sivatagom a liszt, tengerem a fedett fürdő. Koromhoz képest még jól bírom, gyalog le- és felkaptatni Adeje hippi strandjára, megmászni a maspalomasi dűnéket, 6-ig táncolni egy pesti klubban.

Régebben nagy szó volt utazni, máshol élni. Ma már a világ legtermészetesebb dolga – legalábbis a nyugati féltekén – ide-oda repkedni, eltölteni egy-két hónapot Balin – a szomorú szigeten, ahonnan J. soha nem tért vissza. Semmiféle izgalmat nem érzek a határátlépéskor, nincsenek morcona határőrök, nem kell leadnom a személyim, amiért billétát kapok, nem kell izgulnom, hogy van-e elég valutám.

Az utazás – előképe a grand tour, melynek során a nemes ifjak tapasztalatokat szereztek, készségeiket fejlesztették vagy valamely nemibetegségre tettek szert – bizonyos értelemben egy “gesunkenes Kulturgut”, hisz ma is kötelezőnek érezzük bizonyos helyek és múzeumok meglátogatást. Másrészt egészségügyi utazás – régen a tüdőt kúrálták, ma inkább a téli depressziót.

A kül- és belföld fogalma is meglehetősen megváltozott. Itthon idegeben és odakint otthon. És még mindig azt mondjuk, hogy “felmegyek Pestre”, “kimegyek Bécsbe”. Pedig én már csak “Pestre megyek” és “Bécsben élek”.

Az utóbbi időben már élvezem Pestet (ami nekem Budapest, csak hogy bosszantsam a budai sznobokat) és néha olyan érzésem van, mintha megismétlődne az életem itt. Tegnap amikor lementem egy klubba, úgy éreztem magam, mint 27 (!) éve, amikor először mentem Pesten d’n’b buliba. Előtte egy komolyzenei koncerten voltam és a mellettem ülő apa és fia kapcsán elgondolkoztam: vajon hol élhetnek, miért csak ketten jöttek, milyen életük lehet ebben a városban?

A buliban az egyik DJ-vel beszélgettem, soroltam neki a helyeket, ahova jártam. A legtöbbről nem is hallott. Bár magam nem érzékelem, de egy ilyen beszélgetés újra nyilvánvalóvá teszi: elég komoly múltra tekinthetek vissza, több dolgot éltem meg, mint ami az arcomra van írva. És néha eszembe jut, hogy hátha már túl öregek vagyok ehhez. Aztán legyintek egyet, és tovább táncolok.

Újra itt. Imár harmadszor. Tèli lehangoltság passé. A telefonon pöttyögès a lènyegre szorít. Egy kèp.

A sziget Latinamerikára emlèkeztetne, ha jártam volna ott. Zárt közössègi lakhatás, autó nèlkül alig bejárható, nemtörödöm hanyagság – itt romos épületek, amott szemét. Ebben helyi és turista – persze nem mind – egyezik.

Íme a sziget múltjajelenejövője. Emlékezető, mily törékeny a civilizáció.

De addig is, míg újra eltörik: nap, barátok, tenger. Az argentin portásnak a bécsi télre panaszkodok. Ő a kanári örök nyárra. Ezért ő a hegyekben él. Talán majd egyszer én is. De most még nem. Élvezem Európa Balatonját, Füredèt (Teneriffe) ès Siófokját (Maspalomas).

Vègül Haiku.

Kanárinapsugarak,

Mèg a büszke Dünepálma is

Az árnyèkot áhítja.

Mert hogy így érzem itt magam, Pesten. Az elmúlt években éretettem meg igazán, mit jelenthet egy angolnak Amerikában, egy osztráknak Németországban lenni és viszont. Értem a nyelvet, ismerem a város topográfiáját, mégsem érzem az egészet magaménak. Hazajöttem idegenbe.

Egy régi jiddis dal szerint “ich hob gelosst main Harts in Budapescht” (Budapesten hagytam a szívem). Amikor először tértem vissza Bécsből lefényképeztem egy pesti graffitit, melyen ez a szöveg állt. Csakhogy ma már ez nem igaz. L., életem szerelme – aki csak másnap érkezik – küldött egy képet R.-ről – szívem szerelméről, ugyanis mindketten F. szülinapi előpartiján vannak. R.-el ebédeltem a héten és elmondta, hogy nem fűlik a foga F. bulijához, ugyanis ott lesz M. is, nemzetközi buzi ismerősünk, akivel megszakította már a baráti kapcsolatot – elege lett R.-nek M. nárciszizmusából, önimádatából és a szexuális kalandokkal való hencegésből. A képen azonban boldogan és önfeledten mosolyog, minden bizonnyal azért, mert L. személyében legalább van társasága. Bár fizikailag nem vagyok ott, L. mégis fontosnak tartott elküldeni a képet. És így, majd 250 kilométeres távolságból is a szívem ott van Bécsben és az övék itt.

Furamód rögtön első estémen két olyan emberrel találkoztam Pesten, akikkel amikor itt laktam, nem is volt olyan szoros a kapcsolat. Érdekes, hogy a távolság mindkét kapcsolatnak jót tett, míg azokat a barátaimat, akikkel szorosabb volt a viszony korábban, mind elvesztettem. Az egyik oka ennek, amiről már korábban írtam, hogy a barátságot ápolni kell, különben száradt kóró lesz belőle, ami könnyen törik. A másik oka, ami csak most lett világos számomra, hogy az emberek folyamatosan változnak, és a hasonló stádiumban lévők jobban megértik egymást, mit azok, akik stagnálnak vagy más utat jártak be, mint én.

Másnap megérkezett L., aki fel volt villanyozva, hogy randizunk. Merthogy Pestre az utóbbi években egyedül jöttem, amolyan szelep volt ez kapcsolatunkban, hogy legyünk néha külön is. Idén azonban azt mondtam, jöjjön ő is, legyen ezúttal közös élmény a pesti kiruccanás. Persze az egész út ezúttal is a legfontosabb magánprogram köré, a Rással való születésnapi ebéd köré lett szervezve (része ennek az ajándékozás is, mely – pedig ezt így sose beszéltük meg – mindig könyv. Magátólértetődősége rokon az évszázados hagyományokkal és éppen ettől szép és értékes számomra).

Péntek este elmentünk egy, a legendás Home klub zenéit megidéző buliba. A mindössze hat évet megélt Home club számunkra nagyon fontos volt, miután pár hónap együttélés után télen szakítottunk, következő tavasszal ide mentünk el közösen. “Jön a Deep Dish a Home Clubba és mindketten ott leszünk” – írta L. nekem valamikor 2003 elején. Nem sokkal ezután újra összeköltöztünk és azóta sem tágítunk egymás mellől. A Home Club igazi underground hely volt, és a következő években is gyakran megfordultunk itt. Persze nem idealizálnám azt, ami az egykori szovjet laktanya falai között történt: nyilván kábítószerzetek az idejárók, voltak itt is szőke cicababák, kigyúrt barnamedvék és maffiózók is. Ugyanakkor elég civilizáltan folyt a bulizás: sose fogom elfelejteni azokat a jeleneteket, amikor a kigyúrt, tetkós félszekrények elnézést kértek, ha ráléptek a lábadra vagy vizet nyújtottak.

A Home bezárása óta eltelt 18 év. Generációm megházasodott, megöregedett, meglett. A pénteki buliban minden második nőnek fel volt töltve a melle vagy a szája. Bár ifjúkorom kedvenc dalaira szívesen roptam a táncot, mégis idegennek éreztem magam ebben a közegben.

Egy másik fontos találkozó vasárnap volt, amikor Rá.-hoz mentünk el, aki egy szép hűvösvölgyi villában lakik. Az egyik szárny kiganajozásban mi is segítettünk egykor. Míg Rá. és I. gyerekei önfeledten fogócskáztak, a “felnőttek” az asztalnál ültek és beszélgettek. Az önfeledet gyerekkel szemben mi nagyon is tudatosak voltunk, a kilencvenes évek szép emlékei (a rendszeres moziba járás és utána a filmek megbeszélése, a drum ‘n’ bass partik a kultúrházakban és a híres Frank hegyi bulik) mellett előjöttek a traumáink is. Mert bármilyen jó is volt az egyetemi időszak, mégiscsak kocsmákban szocializálódottunk. Nem szoktam túlértékelni a generációmhoz tartozást, nem is hencegek azzal, hogy nekünk mennyivel jobb volt és mi mennyivel jobbak vagyunk, mint az utánunk jövők. De azért jó volt olyanokkal lenni, akiknek érték a jó film, könyv és hasonlóan gondolkoznak a világ dolgairól.

Vasárnap hazautaztunk és remek időzítéssel, a hazaérkezésünk utáni napon értesítést kaptam, hogy hivatalosan is bécsi lettem.