Szenvedélyesen szenvtelenül (11)

Aki ismer, tudja, hogy szenvedélyes ember vagyok. Szenvedélyesen olvasok, írok, kutatok, utazok és mulatok. A szenvedély szóban a magyarban ott lapul a szenvedés szó is (ugyanígy a németben is Leidenschaft – Leid). És valóban a szenvedélyek szenvedést okoznak, a függés magában hordozza az elszakadást és az azzal járó fájdalmat. Sok megkeseredett ember mondja, hogy nem szabad semmitől sem függni. Azt gondolják, hogy ezzel meg lehet úszni a szenvedést, vagy legalábbis csökkenteni a szenvedés mértékét. Nem hiszek ebben a koncepcióban.

A függés szerintem az élet természetes velejárója. Életünk során köteléket és szokásokat alakítunk ki, függünk a családunktól, majd elszakad e kötelék és saját családot, új kötelékeket alakítunk ki. Kipróbálunk különböző dolgokat az életben, melyek megváltoztatják, módosítják (tudat)állapotunkat. Ha úgy érezzük, hogy pozitív hatású ez a tudatmódosítás, folytatjuk e szerek használatát, szokásunkká válhat használatuk. És amikor már olyan erős a kötelék, hogy e szerek nélkül rosszul érezzük magunkat, rabjai vagyunk szokásunknak. Pedig talán éppen azért kezdtük el próbálgatni ezeket a szereket, hogy szabaddá váljunk…

Jóléti társadalomban élek, van munkám, így viszonylag sok mindent megengedhetek magamnak, legalábbis ameddig betart azt az egyszerű szabályt, hogy kb. 40 óra erejéig hetente munkaerőmet egy másik ember ill. intézmény rendelkezésére bocsátom. Köszönhetően a liberális demokrácia győzelmének új, választott hazámban, sem az állam, sem munkaadóm nem szólhat bele, hogyan töltöm szabadidőm.

A liberális, fogyasztói, kapitalista társadalomban élő szenvedélyes emberre (most magamról beszélek egyes számban harmadik személyben) mégis leselkedik egy veszély. Nem korlátozza semmi, hogy hétvégéről hétvégére szenvedélyeinek éljen. Egyedül “józan” belátása, a felismerés, hogy talán már nem szabadságának és kreativitásának kiteljesedését szolgálja szenvedélye. Így hát úgy dönt ez az ember, hogy minimum harminc napra tartózkodik attól, hogy szenvedélyeinek hódoljon. Mert ha nem sikerül harminc napig ezt megtennie, akkor ezt jelenti, hogy szenvedélyeinek börtönében rab.

Nem nélkülöz egyfajta perverziót, ahogy véghez kívánom vinni tervem. Mint ahogy a keresztyének böjt idején a szentek szenvedéseinek történeteit hallgatták (szintén elég fura ötlet), én éppen a szenvedélyről írok majd rendszeresen. Elsőként újraközlöm egy korábban publikált blogbejegyzésem.

És most iszom egy teát…

K12

És még egy kis Amszterdam… (10)

Folytatva a turistatömegekkel: Amszterdam képét alapvetően meghatározzák a turisták, annak ellenére, hogy a város nem rendelkezik igazán sok monumentális épülettel. Tetszetős és a pompás a Rijksmuseum, lenyűgöző az egykori városháza (ma Amszterdami Királyi Palota), van egy jó pár ki- és lerámolt protestáns templom, ezen kívül azonban a múzeumok és különböző gyűjtemények inkább szerényebb épületekben vannak elhelyezve.

Rijksmuseum

A belvárosban feltűnően sok a melegítős-fehérzoknis-sportcipős fiatal, akik nagyrészt buli- és drogturisták. A hollandok a hetvenes években liberalizálták a kábítószer-használatot, a közkeletű vélekedéssel szemben azonban ma sincs engedélyezve, csupán megtűrve a szerhasználat. Úgy gondolták, hogy más európai országok majd követik példájukat. Mivel erre nem került sor, Hollandia és különösen Amszterdam a drogturizmus első számú célpontja lett, amiből idővel a mégoly toleráns hollandoknak is elege lett.

Ma Amszterdam belvárosában számos tábla figyelmeztet arra, hogy a szemetelésért és a csatornába vizelésért kemény pénzbüntetést kell fizetni (utóbbiért 140 €-t azaz kb. 45 000 Ft-ot kell kicsengetni). A kezdeményezéshez készült egy kampányvideó is.

Egy másik kampány valamivel emberközelibben tálalja a problémát, és arra hívja fel a figyelmet, hogy Amszterdam belvárosa nem csak bulinegyed, hanem sokak számára lakó- és élettér.

Életem során valahogy mindig hollandokba botlok: az egyik első bécsi állásinterjúm egy holland hölgy is volt, legújabb munkahelyemen van egy holland kisegítő munkatársam. Már nem idealizálom a hollandokat, de még mindig nagyon szimpatikus az a szellemiség, ami áthatja ezt az országot és lakóit.

A hollandok jó pár évszázaddal ezelőtt sutba vágták a katolicizmust és kvázi államvallásá tették a kálvinizmust. Ez mai napig látszik a középkori templomaikon: a freskókat lemeszelték, a szentszobrokat kidobálták a templomokból. Az Oude Kerk oldalán pl. még ma is látszik hol álltak egykor a szentek szobrai, ma csupán üres, funkció nélküli bemélyedések.

Nieuwe Kerk

A Nieuwe Kerk-ben nagyon stílusosan emlékeznek meg az Alteratie azaz a katolikus városvezetés eltávolításának hatásáról: az Ótestamentum egy passzusa olvasható hollandul, miszerint “ne csinálj magadnak faragott képet, se semmi hasonlót…” (Mózes 2, 20:4). Ez egyben magyarázza a templom jelenlegi állapotát és jelzi azt is, ahogy a protestantizmus a képek és érzelmek világa helyett az igét (szót) és a hitet helyezte a központba. Ennek a folyamatnak aztán Hollandiában az lett az eredménye, hogy az emberek teljesen elhagyták az egyházat, és a hollandok túlnyomó többsége ma már ateista.

Hollandia új vallása – ha intézményes formában nem is – a tolerancia és a kisebbségek védelme. Az ország már a 16-17. századtól fogva kapcsolatba került európán kívüli idegenekkel és mint kereskedőnép elemi érdekében állt, hogy jó kapcsolatot ápoljon távoli népekkel. Ma a kisebbségek közül különösen a melegek egyenjogúsága fontos. Amikor 2016-ban az amszterdami Gaypride után egy meleg buliban voltunk, tele volt heteróval a hely. L. megismerkedett egy, eredetileg a távol-keletről származó heteró fiúval, akinek már a nagyapja is a holland hadseregben szolgált. Számára a legtermészetesebb dolog volt, hogy meleg haverjaival együtt ünnepli a Pridetot, mint egyfajta nemzeti ünnepet.

Mostani látogatásunk során a Hollandia gyarmati múltját bemutató múzeumban a “gender”-ről volt egy kiállítás. A nem és szexualitás történetét hallatlanul érdekesen tálaló kiállításon már a WC-ket is koedukálták.

Mellesleg nem tűnik úgy, amit egyes jobbos-szélsőjobbos körök terjesztenek, hogy gender-őrület uralná Hollandiát. Amszterdam és Hollandia érdekes és biztonságos uticél remek közlekedési infrastruktúrával, számos magyar választotta Amszterdamot új lakhelyéül a kivándorlási hullám után.

Végezetül: Amszterdamban érdemes ellátogatni a városközponton kívülre, ahol a modern építészet elképesztő sokszínűséggel van jelen. Budapest, de sajnos még Bécs is messze elbújhat Amszterdam mögött etekintetben.

K11

Amszterdam (folytatás) (9)

Apropó holland nyelv: életemben először a nyolcvanas években hallottam beszélt formájában ezt a nyelvet, amikor apám gyerekkori ismerőse S. Öcsi hazalátogatott (talán innen a nyelvi iránti érdeklődés?). S. Öcsi azon disszidens magyarok közé tartozott, akik valóban sikeresek voltak új hazájukban. Gyerekkorában az evangélikus egyházon keresztül került Hollandiába nevelőszülőkhöz, ott mérnöknek tanult, majd a legkülönbözőbb cégek menedzsere volt. Most találtam meg a neten, hogy egy holland intézmény vezetőjeként olyan kőkeményen átszervezést hajtott végre, pl. a személyzet felének az elbocsátásával, hogy a “mészáros” jelzőt kapta (példaképe Lee Iacocca volt). Nekem persze érdekes volt hallani, mit mesél egy “messziről jött” ember, de Öcsi sose volt számomra szimpatikus. Ivott, egyik cigarettát nyújtotta meg a másik után, nagyképű és beképzelt volt. Ha azt mondta, hogy “elmegyünk dumcsizni” valahova, leginkább ő beszélt. Sokkal szimpatikusabb volt egyik felesége M., aki mindig halk, mosolygós és illemtudó volt. Talán neki köszönhető, hogy eltároltam magamban a hollandot, mint egy szimpatikus nyelvet.

Öcsi különben nagyvonalú is tudott lenni, nagymamát meghívta Hollandiába. Nemrég találtam meg otthon egy hágai útikönyvet, melynek első lapjára egy fotó és egy ajánlás van beragasztva, melyben Öcsi barátai megköszönik nagymamának, hogy bevezette őket az igazi magyar konyha rejtelmeibe (a hagyományos holland konyha különben eléggé csapnivaló, ami ízletes, az az egykori gyarmatokról származik).

Az ezredforduló környékén próbálkoztam először hollandul tanulni, két féléves nyelvi kurzus után lehetett volna a holland szakra felvételizni. Nem voltam túl sikeres, egy idő után nem bírtam az iramot és főleg a versenyt azokkal, akik már eleve tudtak hollandul. Az ELTE Ajtósi Dürer soron lévő nyelvi tanszékén voltak a nyelvórák, a terem elég jól megtelt rögtön az első órán. Holland docensünk első kérdése az volt, hogy miért akarunk hollandul tanulni? A holland pragmatizmus felől nézve nehezen érthető a más nyelvek iránti kelet-európai lelkesedés. De ma már úgy gondolom, hogy a nyelvtanulás mifelénk a kitörés lehetőségének a biztosításával függ össze. Így talán nem csoda, hogy amikor hazaköltöztem szülővárosomba, amolyan agytornaként újra elkezdtem hollandul tanulni. És aztán 2016-ban első alkalommal sikerült is eljutni Hollandiába, majd három évre rá még egyszer.

Az már első utam során is feltűnt, hogy Amszterdamban nem is olyan egyszerű hollandot gyakorolni. A legtöbb boltban vagy múzeumban, ha érzékelik, hogy nem vagy magabiztos a nyelvben, azonnal angolra váltanak. Ezért most legtöbb helyen hosszabb holland mondatokkal indítottam, és a siker nem is maradt el, az előadók, teremőrök rögtön hollandul is válaszoltak.

Persze a hollandok zöme angolul is beszél, ami részben azzal is magyarázható, hogy a filmeket Hollandiában nem szinkronizálják, hanem feliratozzák. Ma már a németnek kisebb a jelentősége második nyelvként, annak ellenére, hogy Németország Hollandia legnagyobb kereskedelmi partnere. Vendéglátónk J. elmondta, hogy a német visszaszorulásnak ma már nincsen köze a második világháborúhoz. Egyszerűen praktikusabb a nemzetközi turistatömegekhez angolul szólni.

K10

Amszterdam (8)

Hollandia régi szerelem. Ahogy az Jaap Scholten, az erdélyi magyar arisztokráciáról szóló ‘Báró elvtárs‘ szerzője is megjegyzi, sok magyar fiatalban idealizált kép él Hollandiáról. Így voltam ezzel én is a kilencvenes évek elején, amikor hollandul kezdtem tanulni. Aztán amikor 9 hónapig szülővárosomba dekkoltam, reménykedve, hogy végre elhagyhatom Magyarországot, újra elkezdtem hollandul tanulni. A holland így a szabadság és remény nyelve számomra. K9

Müslüm (7)

Egy hihetetlen finom vonalakkal megrajzolt török történet a macsóság teljesen új dimenzióját megmutva.

A filmnek elég sok rejtett rétege van, a közben szóló zene teljesen rabul ejtett. A film Müslüm Güres élettörténetet dolgozza fel. Müslüm a hatvanas évek Törökországába nő fel, apja kegyetlenkedései meghatározzák későbbi életét. Ezek a szenvedések inspirálták olyan mély szerelmes dalokra, melyek feltárják a szerelem fájdalmas oldalát. Az általam eddig ismert török hagyományos dalok teljesen új oldalát ismertem meg.

Alapvetően taszít a patriarchális, atavisztikus társadalmi berendezkedés. Az apa főhatalma a család felett, lehet, hogy hasznos irányítási forma, de megnyomorítja a benne élőket (társadalmi szinten ugyanígy van ez egy diktátor esetében is). Müslüm azonban meghaladja apját, képes megbocsájtani kínzójának. Ekkor azonban már késő, az alkohol rabjává vált. Az apátlan fiatal török generáció szó szerint isteníti, bálványozza az énekest (ennek kapcsán jutott eszembe, hogy Törökországot beutazó barátaim mesélték, hogy egy másik török énekes, Orhan Gencebay fényképe Kemál Atatürk képe mellett volt a török helyközi buszokon).

Müslüm állandó útitársa egy Yunus Emre szufi misztikus verseskötete (egy töle származó idézet itt Bécsben, a Türkenschanzpark török kútján is látható). Müslüm szövegei jól összecsengenek a klasszikus török költő szövegeivel – utóbbi ugyanis szintén a vágyakozásról és a szerelemről írt. A vallási és az emberi (isten és az ember szeretete) szenvedély már-már átmegy egymásba.

A film talán attól ilyen megkapó, hogy univerzális dolgokról szól autentikusan. Szerelem, fájdalom, halál – ezek tesznek bennünket igazán emberivé.

K9

A bizonytalan dícsérete (6)

Nick Cave már egy jó ideje válaszol blogján a rajongói által feltett kérdésekre. Rendkívül szép angolsággal fogalmaz, ezért nekem egy picit nehezek ezek a szövegek, de nagy örömmel szótárazgatom őket. A legutóbb megjelent szövegében abszolút a szívemből szól. Elutasít benne mindenféle dogmatikus “vallásosságot”, ide sorolva az ateizmust is. A szervezett “vallásosság” (azaz az intézményes vallás) számára alapvető problémát jelent, ugyanis megöli a kreativitást.

Én agnosztikus vagyok, tehát elfogadom, hogy nincsen tudásunk a felsőbb hatalomról, istenekről vagy istenről. Elég nevetségesnek tartom, ha valaki azt gondolja, hogy a monoteizmus bármivel is jobb, vagy fejlettebb lenne a politeizmusnál. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a mitológia, mint elbeszélés, kollektív kreatív emberi termék, így mélyen egyetértek Nick Cavvel. Meg Petivel is, aki erről korábban már írt.

K7

10.10

Picit a számmisztikánál maradva és összekötve a blogom nevével: e szép dupla dátumon adták idén át az irodalmi Nobel-díjat az osztrák Peter Handkénak. Ez most azonban mellékes. 1946. október 10-én, mely akkor és idén is csütörtökre esett, megszületett Rás. Laudáció következik.

E napon még történt persze egy s más az apokaliptikus éveket megélt Európában. Rás (e szövegben a személyt és a bloggert nem különböztetem meg egymástól) történelmi pillanatban, Budapest ostroma idején a modern magyar demokrácia megszületésekor fogant. A későbbi Rás számára igen fontos volt a politika és a történelem, azon kevés ismerőseim közé tartozik, akik egy-egy fontos politikai-történelmi eseménynél valóban ott is voltak.

Mai szempontból nézve nélkülözésektől sem mentes, ám boldog gyermekkorát Budán éli, ahol eleinte kakasszóra, később a Ganz gyárszirénájára ébred. Hatéves korától mikró-világának központja a Vérhalom tér, innen nem messze a Józsefhegyi Kilátó környékén látta a szovjet tankokat 56-ban (ez azonban csak a szerző nagy embereket megillető legendaképzésének terméke. Valójában a Marcibányi téren Mechwart téren látta a szovjeteket – katonák, tank nélkül), egy ugrás az iskola, ahova járt (Áldás utcai Általános Iskola) és az Ady Endre utca, ahol édesanyjával élt.

És most lóugrásokban: 72 diploma az ELTÉ-n, történelem-orosz szakon, 74-75 MÚOSZ újságíróiskola, 73 gyakornok a Magyar Rádiónál (MR), 78-84 MR spanyol nyelvű adásait vezette, 84 Külföldi Adások Főszerkesztősége, Központi Szerkesztőség rovat-, majd szerkesztőségvezetője. 87 MR műsorigazgató-helyettese, 89-ben lemond e tisztségéről. 90-ben megszervezte a szomszédos országok nyelvén sugárzó műsorokat, később a kelet-közép-európai adásokat szervezte. 97-98 Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott, előbb a kommunikációs és sajtóirodán, majd a kabinetirodán, 6 hónapon át a miniszterelnök sajtótitkára volt. 98-tól szabadúszó, könyveket szerkeszt, tanít, önkéntes munkát végez.

E sorok szerzője 2008-ban ismerkedik csak meg Rással – aki apámnál mindössze pár héttel fiatalabb, így igen óvatosan indult a kapcsolatfelvétel. Miután blogomon már többször kommentelt, nevezett év márciusában írt nekem egy e-mailt (a továbbiakban: levél), melyet számos további levél követett, majd személyes találkozás és egy komolyabb törést is átvészelő barátság. Egy barátság, mely kissé mindig is féloldalas volt és feltehetően mélyrehatóbb változásokat eredményezett a kezdeményezőnél.

Laudátorként azonban nem tisztem erről írni. Annál inkább az ünnepeltről. Rás klasszikus budapesti baloldali értelmiségi. Erősen rácáfolt arra a képre, amit nagyszüleim keresztény-nemzeti gondolkodású generációja “kommunistának” nevezett. Mondhatnám azt is, hogy a XX. századi Magyarország sorsát meghatározó középosztályból származtunk mindketten – csak éppen az én családomnak a század első felében, az övének a másodikban állt inkább a zászló. Önképzés és tájékozottság, szépirodalom és magas kultúra, társadalmi felelősség – ezek Rásnak mindig is központi értékek voltak.

Hogy meg ne feledkezzem Rásról, a bloggerről: internetes naplójában nemcsak saját élettörténetét dolgozta fel, hanem szép, személyes hangvételű írásokban rajzolta meg Budapest topográfiáját (lásd bal oldalt a menüben), a szóudvar sorozatban szabadon képzet-társított, és olvasónaplót is írt irodalmi élményeiről. És ott van még vagy száz írás mindenféle más témában.

Sokat tanultam tőle, különösen a XX. század történetről és a szovjet-orosz történelemről rendelkezik hatalmas lexikális tudással. Dettó igaz ez a marxizmusra, melyet azonban nem alkalmaz túlzott elvakultsággal.

Lényében Rás valójában igen konzervatív – bár politikai értelemben alapvetően elutasította a magyar “konzervativizmust”, amelyről ma már kiderült, hogy valóban kevés köze van a nyugat-európai típusú keresztény-konzervatív vonalhoz. Igen korán látta, hova fog vezetni Orbán Viktor országlása, de tanító jelleggel szóba állt híveivel.

Világlátott ember. Útjai után rendre megjegyezte írásaiban és beszélgetéseink során, hogy miért jobb mindenütt mint Magyarországon. Bár nem értettem ezzel mindig egyet, időközben én is erre az álláspontra helyezkedtem.

Lukácsista. Lassan, de rendszeresen leússza a magáét a “téli” szezonban, nyáron a Külkerpark rendszeres vendége. Ő vett rá, hogy én is lukácsista legyek. Épp hogy csak leszoktam a dohányzásról, amikor először elmentem vele a Lukácsba és 10-15 perc után levegő után kapkodva kijöttem a vízből. “Kicsit erőltetni kell” – mondta. Nem éppen empatikusnak tűnő megjegyzése hatott, ugyanis innentől fogva vált rendszeres tevékenységgé számomra az úszás.

Magyar-zsidó-magyar. Az identitás ingoványos területére érve: Rás mélyebben ismeri a magyar kultúrát mint én, erősebben is kötődik talán az országhoz és a nemzeti kultúrához. Azon egészséges patrióták közé tartozik, akikkel a csőcselék nemzetiek nem tudnak mit kezdni, leginkább csak gyalázkodni, érezve, hogy belőlük csak-csak hiányzik valami. Még bonyolultabb zsidó identitása: érdeklődik múltja és származása iránt, de talán nem sokkal fontosabb neki, mint a szeme színe. Adottság. Ettől hat “zsidósága” természetesnek és szimpatikusnak.

Végezetül egy dal, hisz a Laudátor szerint Bowie mesternek minden élethelyzetre van egy dala. Thursday’s child azaz csütörtöki gyerek…