írni kellene. Valójában írok is, csak nem ide. Úgy tűnik, mintha a világ a feje tetejére állt volna, pedig lehet, hogy éppen most áll a talpán. Egymást követték a nyárzáró események, de itt még mindig nyár van. Ma pl. 30 fok, de estére rendre lehűl, különösen itt a város északnyugati csücskében. Már az se zavar, ha tűzi a nap az ablakot.

Naplóba való információ, hogy a nagy lazaságban majdnem visszaszoktam a cigire. Az utóbbi időben elszívtam egy-egy szálat. Aztán volt olyan nap, amikor többet. Azt napokig megint semmit. Aztán egyet-egyet. Előnye ennek a dohányzásnak, hogy érezni a nikotin hatását, úgymond “megüt”. A hátránya, hogy azon kapom magam, hogy az a napi egy szál hiányzik. Összhangban a tudományos ismeretekkel csak megerősíthetem, hogy a nikotin az egyik legpotensebb drog. Most éppen küzdök kicsit az elvonással. Lásd: Szenved-/ély/és, lásd még: Cseh Tamás: a tapasztalatra, a szenvedésre vonatkozó sorai.

Volt egy-két remek napunk Grazban, majd talán írok róla. Graz, Ausztria második legnagyobb városa remek hely. Vidéki városainak jobb, ha sorba se állnak… Az emberek lazák és közvetlenek, remek modern építészet egészíti ki az alapvetően barokk stílusú várost. A terek olasz hangulatot árasztanak, igazi négyszögletes Piazzák, középen szobor, egy-két étterem. Az árnyékolók az Olaszországból megszokott spaletták. Naponta más utcazenésszel találkoztunk hazafelé menet.

Apropó zene: a Post quarantine songs nevű gyűjteményembe majd 50 számot gyűjtöttem össze az elmúlt hetekben. Vágytam az újra, a változatosra. Persze akad közte sok régi kedvenc. Például ez a remek darab, mely egy folyóról szól. Lásd még: sodrás, elragadtatás.

Csak olcsó leányregényekben van az úgy, hogy egy válságos időszakban minden rossz. Valójában talán éppen a válságos időszak velejárója, hogy sokkal jobban értékeljük az örömöket, mint a prosperáló, “magukkal sodró” időszakokban. Könnyű megszokni és természetesnek venni a jót.

A korona-válság elválaszthatatlanul összeforrt a dupla 20-as évvel (és ezzel máris megteremtettem az összefüggést a blogom neve és a bejegyzés között). Voltak akik – különösen amíg nem volt teljesen tiszta, milyen irányt vesznek az események – szenzációhajhászó módon a XIV. századi pestisjárványhoz hasonlították a mostani pandémiát. Persze ez túlzás – tessék elolvasni Boccaccio Dekameronjának az ide vágó részét, és azonnal kiderül, milyen hatalmas a különbség. Hasonlóak azonban az emberek által adott reakciók: sokan megpróbálnak radikálisan szakítani korábbi szokásaikkal, kivonulnak a társadalomból, minimálisra csökkentik embertársaikkal a kontaktust. Mások most csapnak csak bele igazán, hiszen egyszer élünk, és ki tudja még meddig. A magam részéről próbálok a teljes izoláció és a felelőtlenség közötti skálán valahova középre besorolni.

A nagy kultúrhistorikus, Egon Friedell szerint a pestisjárvány közvetlenül vezetett a középkori világkép megrendüléséhez és tette lehetővé a reneszánszt. Lehet ebben valami, hiszen a reneszánszban a korábban pogánynak tartott elemeket visszaemelték a kultúrába, mit sem törődve azzal, hogy ezek valójában nem is voltak kompatibilisek a kereszténységgel. A pestis alapvetően kérdőjelezte meg a jó és igazságos Isten létét. Hiszen miféle Isten az, amelyik a jámbor keresztények millióit pusztítja el?

A korona járvány nem kérdőjelezte meg alapvetően a kapitalizmus alapvetését, csupán megmutatta, újra emlékeztetett bennünket arra, hogy lehet másképp is élni. Valójában egy rövid időre legyűrte a piac mindenhatóságát hirdető rendszert és az emberek egészségét állította a központba. Akkor is, ha sokak számára diktatórikusnak tűnik, ahogy számos állam reagált a válságra.

Elmentem egyik korábbi kollégámmal ebédelni. C. évek óta a munkájának élt, keményen nyomta a túlórákat, amit pénzben meg is becsültek, de mindig csak másodhegedűs maradt. Éppen az év elején ismerkedett össze egy fiúval, innentől fogva pontban ötkor kilibbent munkahelyéről. Hamarosan át is költözött hozzá, most pedig feladja szingli élete utolsó bástyáját, a saját bérelt lakást. Éppen munkahelyet vált, rögtön két jó ajánlata is van. Vajon hogyan emlékszik majd vissza 5 vagy 10 év múlva a duplahuszas évre?

Nekem személy szerint pont egybeesett a korona-válság személyes, rég óta dédelgetett álmaim megvalósulásával. Szeretek dolgozni és nagyon jól tudom, milyen destruktív lehet a szabadság struktúra és felelősség nélkül, de valójában már a koronavírus megjelenése előtt arra készültem, hogy egy-két hónapra kilépek a napi munkavégzés világából. Paradox módon a korona-válság elősegítette terveim megvalósulást, akkor is, ha számos területen önmérsékletre kényszerített. Eddig ennek a válságos évnek a személyes szaldója azonban mégiscsak pozitív.