… a nyártól is. Jól belehúzott a végén, érzésre hetek óta nap közben 30-35 fok van. Úgy tűnik, hogy minél melegebb van, annál kisebb az esélye, hogy a villamosan működik a klíma. Így majd minden utam a városban felér egy szaunázással. A legyező ugyanolyan kötelező kellék lett, mint a lakáskulcsom, a pénztárcám és a telefonom. Spanyolosan kicsapom, majd sokszor rá kell jönnöm, hogy csak meleg levegőt legyezek az arcomra. A hőség oly resté tett, hogy sokszor még a strandra vagy a szigetre se mentünk ki. Ennek ellenére ma már jobban szeretem a nyarat, mint a telet, a naphiányos évszakhoz kapcsolódó lehangoltság miatt.
Miután szeretem megadni a dolgok módját, csütörtöktől szombatig nyárbúcsuztattam. Csütörtökön elmentem Mehro koncertjére, akit kb. két évvel ezelőtt fedeztem fel. Eredetileg egyedül mentem volna, de miután elküldtem egy-két számot R-nek, úgy döntött eljön velem. R. szokáshoz híven a koncertre való ráhangolódáshoz elmélyült Mehro munkásságában (ich habe ihn rauf und runter gehört), és a koncert előtt már több számot ismert mint én. Hja, kérem, a tanítvány túlnőtt meseterén.
Mehro számait azért szerettem meg két éve, mert ifjúságomra, a kilencvenes évekre emlékeztetnek. Érzékeny, intelligens, szerelmes típus, aki zárkózott teenagerből lett előadóművész. Azt persze a koncert előtt nem tudtam, hogy élőben milyen lesz Mehro, hiszen manapság számos stúdióban tökéletesre kevert sztár nem hozza ugyanazt a formát a színpadon.
Az egykori lokomotív gyár nagytermében volt a koncert, a közönség meglepetésemre a korosztály tekintetében nagyon vegyes volt, mi férfiak persze eléggé alulreprezentáltak voltunk. Mehro lazán késett egy jó fél órát, de messzemenően kárpótolt bennünket a színpadi teljesítményével. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, elmondta egy-egy szám születésnek történetét, megkért, hogy fogjunk kezet három idegennel és öleljünk át valakit, akit szeretünk (még jó, hogy R kéznél volt). Ennek köszönhetően kialakult egyfajta intim hangulat a teremben, majd a rockosabb számoknál már mindenki együtt bulizott, táncolt. Ebből is látszik, hogy öregszem: a nagy tömegkoncertek helyett jobban szeretem a “kamaraelőadásokat”.
Pénteken és szombaton elmentem a Gänsehäufelbadba, először egy Oroszországban született tiroli sráccal, aki szenvedélyesen foglalkozik az északi sámánizmussal. Másnap L-el mentem, érezve, hogy ez lesz az utolsó alkalom a napozásra és fürdésre. Már a strandon pedzegettem, hogy este elmehetnénk még valahova táncolni, és bár L először kicsit szkeptikus volt, végül beadta a derekát. Sötétedés után átmetróztunk a Dunántúlra (Bécsben a Dunántúl, Transdanubien éppen, hogy nem pozitív jelentésű, a város azon része, amit a Dunán innen lakók az Isten háta mögé képzelnek el – eredetiben: am Orsch der Welt).
Nem messze a bécsi mecsettől az Usus am Wasserba mentünk, ahol Mehro koncertjéhez hasonlóan szintén nagyon vegyes volt a közönség és a zene meglepően jó volt. Ittunk egy-két italt, elrévedtünk a Duna hullámait bámulva és táncoltunk még egy jót. Nyáron sokat voltunk társaságban és jó volt végre ketten lenni.
Vasárnap gyakorlatilag kipihentük a hétvégét.
Most, két héttel később áldom az eszem, hogy három napot búcsúztam a nyarat. Ahogy beharangozták, péntekre virradóra elkezdett esni az eső és azóta folyamatosan zuhog. Állítólag még két-három napig esni fog. Ezzel vége lett egy hosszú, tartalmas nyárnak. Éjjeli szekrényemen már számos könyv várta ez a pillanatot.
Tegnap például ott álltam a konyhában kolleganőmmel, aki elmondta, hogy Kolumbiába megy – tudod, ott terem a kokain. Megbeszéltük, hogy nem kell feltétlenül minden országba elmenni, pl. ő nem vágyik Balira, mert bár szép a táj, érdekes a kultúra, de szétTÚRistáskodták a szigetet. Én meg mondtam neki, hogy mennék, de ha ott leszek fura lesz, szomorú. Miattad.
Egy hete meg itthon ültem a WC-n, eszembe jutottál és elkezdtem bőgni. Idejét se tudom, mikor méltóztattál elmenni. Nem szóltál előtte. Azt tudom, hogy utána minden héten bőgtem. Péntekenként, mert akkor egyedül voltam itthon. Meg amikor megtudtam, januárban, ha jól emlékszem éppen valami buli után, akkor iszonyat szétcsaptam magam. Gondoltam titkon még büszke is lettél volna rám, vagy azt mondtad volna: jól van na!
Emlékszem, mondtad, Balin nagyon fura a kultúra és a vallás, olyan, amit soha nem láttál még. Nem tudom, elmentél-e ott valami templomba és gyújtottál-e nekem füstölőt, de az istenek kegyesek voltak hozzám, amióta elmentél. Mintha pótolni akartak volna téged. Kedvelnétek egymást, mert ugyanolyan rosszcsont, mint Te voltál. Meg én is…
Apropó rossz csont: okulva a rossz példákból elmentem terápiára. Te is téma voltál. Egy órán keresztül beszéltem rólad. Korábban azt hittem, hogy köszönhetően a saját termelésű kis gombámnak gyorsított eljárásban úgyis feldolgoztam. Hát nem…
Ez a gyorsított eljárás nyáron volt, amikor elmentünk a Duna mellé egy goa buliba. Sűrű, sötét felhők jelentek meg az égén, én az első sorban táncikáltam. Aztán egyszer csak feljött minden. A hiányod. Szóltam a többieknek, hogy egyedül kell most lennem. Leültem a Duna mellé, egyedül, és ott úsztam a fájdalmamban. “Rettenet anya, kegyelmezz” – ismételgettem. Aztán amikor már eleget úszkáltam, eszembe jutott, hogy ezt Te nem akarhatod. Nem akarod, hogy gyászoljalak. Szeresselek, akkor is ha már nem tudlak a karjaimba venni. Éljek, mert az élet megy tovább (tudom, a giccsjelző lámpa most bekapcsolt). Felálltam hát és visszamentem táncolni. Azok közé akik élnek és akiket szeretek.
Nem tudom, mire emlékszel a végéből. Elég durva volt. Cs. elmesélt mindent, pedig ő se volt ott. Szép tested hideg koporsóba raktak. Hazahoztak. Harmadnapon eltemettek, mint Jézust. Bocsáss meg, nem tudtam elmenni a temetésedre. Még a sírodnál se voltam. Egyszerűen nem ment, nem tudtam, vagy nem akartam elbúcsúzni. Látod, baszom, még a WC-re is követsz. Hiányzol.
Cs-vel nem volt könnyű. Tudod milyen. Hosszan írogatott nekem, ha azonnal nem válaszoltam, megsértődött. Sok volt, állandóan feltépdeste a különben is lassan gyógyuló sebeket. Aztán amikor magán ejtette igazi sebeket és elküldött róla egy képet, betelet a pohár. Megszakítottam vele a kapcsolatot… rettent anya…
Hát, ilyenre sikeredett ez a búcsú. Most írjam azt, remélem jól vagy? Nem hiszek a túlvilágba, nem ámítom magammal azzal, hogy jó helyen vagy. Jó kis munkahelyet találtam, utazok sokat, rendszeresen táncolok és szeretkezek, nem csapom már szét magam, boldog vagyok L-el (ő is üdvözöl).
Majd valamikor azért elmegyek Balira. Meg a sírodhoz is. Mit vigyek? Szerintem majd beszélgetünk.
…mely kezdetét veszi az ősi sumérban, szól modern pogány örömünnepről, s imígyen örömről és rezignációról, barátságról és szerelemről, szabadságról. Írója végzi, mint kezdi, saját tapasztalásait összeköti a több ezer éves bölcsességgel: élvezd napjaid, hisz számuk véges.
Aki mindent látott és mindent megismert, megértvén minden dolgok tudnivalóit; aki látta birodalmak sorsát, s rejtett titkokat napfényre hozott; aki bölcs volt s minden mélység megnyílt őelőtte;…
Ezeket a sorokat olvastam a simonfai állomáson, a peronon ülve. Egy ideje visszatértem az igazi klasszikusok, vagy mondjuk inkább úgy, a régiek olvasásához. A régiek bölcsessége mély, stílusuk míves, és messze felülmúlják a sokak által oly nagyra tartott Bibliát – amire többen hivatkoznak, legtöbbször pontatlanul, mint ahányan tényleg olvasták és értik.
Jól illett olvasmányom ahhoz a pogány örömünnephez, amin épp voltam. Immár harmadszor. Mindhárom alkalommal más volt: első alkalommal maga volt a varázs, a második valamelyest csalódást okozott, ezúttal pedig sok minden letisztult a fesztivállal kapcsolatban. Idén azonban különösen fontos volt, hogy osztrák barátaiknak megmutassuk Ozorát, s valamelyest magam is csodálkoztam, hogy tényleg eljöttek, ugyanis Ozora egyben túlélőtábor is: az extrém meleg, idén a különösen sok por, a hosszú sorok az étteremnél, wcknél, zuhanyzóknál, a mindenhol hallható zene miatti alváshiány. Ezek megviselik az embert – és nem csak a korombelit. Amikor R. egyik nap valamikor reggel 8-kor azt írta, hogy ő már a Pumpuiban táncol, tudtam, hogy jó helyre hoztam. Aztán amikor az ő utolsó esetéjén úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt, tudtam, hogy tényleg nagyra értkeli barátságunk.
Az elmúlt években számos dolog megváltozott az életemben és Ozora remek helyszín volt arra, hogy elgondolkozzak, számot vessek az elmúlt évekkel. Míg barátaim a tömegben táncoltak, én a domboldalban ültem és kontempláltam. Fura, hogy látva a rengeteg önfeledten táncoló embert eszembe jutott az október 7-i izraeli terrortámadás, ahol éppen egy goa buli résztvevőit mészárolták le. Ozorán – ahol idén feltűnően sok izraeli volt – talán voltak olyan, akik szemtanúi voltak az eseménynek. A fesztiválon mindenütt matricák voltak felragasztva, mely az áldozatokra és a még most is fogva tartott túszokra emlékeztetett. Nem éppen felemelő gondolatok egy örömünnepen…
Aztán eszembe jutott, hogy mennyire megváltoztak emberi kapcsolataim: számos barátommal megszakadt a kapcsolat, régiekkel újra megerősödött és ráleltem új barátokra. Egyszer a blogomon írtam: az hogy, az embernek sok barátja legyen, fogalmilag kizárt. Számomra ugyanis a barátság egy közeli, intim kapcsolatot jelent. Olyan barátaim vannak ma, akik hajlandóak lennének a bajban azonnal segíteni, vagy egy fél mondatból is tudják, hogy mit érzek vagy gondolok. Rájöttem arra is, miért lett számos barátságnak vége: a barátság olyan mint egy növény, ápolni és gondozni kell. Nem valamiféle szent kötelék, ami soha nem szakadthat meg.
Fura mód még két távkapcsolatunk is jobban működik, mint egy pár egykor öröknek hitt barátság. Ott volt ugyanis Ozorán C.1 marseille-i barátunk, akit eredetileg Ozorán ismertünk meg. Még Ozora előtt beszámolt arról, hogy egy ménage à quatre-ban van. Élettársa R., akivel hét éve együtt vannak, de C. beleszeretett M-ben, aki pedig J-vel van egy hosszú távú kapcsolatban. R. szintén belehabarodott M-be, de míg C.-nek viszonozta érzéseit, R. irányba nem. Volt valami románc R. és J. között is, de ez nem igazán működött. Számítottam rá, hogy ebben a bonyolult felállásban valaki nagyon rosszul fogja érezni magát. Már a fesztivál elején összeszólalkozott C. és R., kevéske, frissen szerzett francia tudásommal legalább annyit értettem, hogy R. sírva ismételgeti, hogy ő szereti C-t. Később lenyugodtak a kedélyek, de végig érezhető volt egy kis feszültség a francia négyesfogatnál. Ozora után tudtam meg, hogy J. barátját M.-et választásra kényszerített: vagy visszafogja magát C-vel kapcsolatban, máskülönben vége a kapcsolatuknak. M. – bár állítása szerint már nem szerette J.-t – mégis régi barátjával maradt, de mindeközben azt mondta, nem tud C. nélkül élni. C. és R. azt szerették volna, hogy M. otthagyja J.-t és egy hármas kapcsolatba kezdenek. Hosszú órákon át beszélgettem C.- vel WhatsAppon, aki úgy érezte, megszakad a szíve, olyannyira szerelmes M-be. Ezt az operarészletet küldtem neki (amire C. azt írta: merveilleux):
Bois épais, redouble ton ombre; Tu ne saurais être assez sombre, Tu ne peux pas trop cacher Mon malheureux amour.
Je sens un désespoir Dont l'horreur est extrême, Je ne dois pas plus voir ce que j'aime, Je ne veux plus souffrir le jour.
Sűrű lomb, duplázd meg árnyékod, Légy sötétnél sötétebb, Mégsem palástolhatod Boldogtalan szerelmemet.
Kétség gyötör, Borzalma rettenet, Mit szeretek nem láthatom már Napjaim többé nem viselem el
Igazán talán csak az érti ezeket a sorokat, aki volt már szerelmes és csalódott. M. döntése valamit alapvetően megváltozatott C.-ben. A szíve érezte, amit az értelem nem volt képes elfogadni: vége a szerelemnek. A szerelem egy igen fontos pillanata a csalódás, az a pillanat, amikor meglátjuk az másik ember igazai jellemét, melyre a szerelem lila ködén keresztül még képtelenek voltunk. Ezután már nem tisztán az érzelmeinek irányítanak, hanem dönthetünk, hogy hajlandóak vagyunk-e tovább folytatni a kapcsolatot, és a csak a fejünkben létező másikat (mely valójában egy illúzió) másképp látni és elfogadni olyannak, amilyen. Ahogy Laura Ann Shulgin – aki férjével együtt számos kábítószert kipróbált – mondta: a legveszélyesebb drog a szerelem. A legőrültebb, legirracionálisabb dologokra rávesz bennünket. Miután elmúlik, egyfajta ürességet hagy maga után, mint a drogozás utáni más- és harmadnaposág.
Nem vagyok sumér hős, nem láttam és még messze nem ismertem meg mindent. Még az olyan lényeges kérdésekben is, mint a barátság vagy a szerelem sem gondolom, hogy tudok mindent. Éppen a második Ozorán mondta ausztrál-aboriginal barátunk N. (a másik működőképes távkapcsoltunk): az ember tapasztalatainak összessége.
Ozora egyik legfontosabb tanulsága mindhárom alkalommal az volt, hogy lehet másképp is élni, mint ahogy azt tesszük modern társadalmaikban. A fesztiválon nem én igazítottam az órámat a természethez, hanem én igazodtam a világ óraművéhez: napfelkelte után elhagytuk sátrunkat, mivel rettentő meleg volt, nap közben a tűző nap elől a fák és épületek árnyékában találtunk menedéket. Felhevült testünk alig kívánta a szilárd táplálékot, annál inkább a sok vizet, hűsítő zuhanyt ás rendszeres megmártózást a tóban. Ahogy lenyugodott a nap, 5-10 fokot esett a hőmérséklet, feléledtünk, ettünk, táncoltunk, élveztük egymás társaságát.
Nem kellett öt csillagos szálloda, amikor öt milliárd csillagos szállodába lakhattunk. Nem kellett templom a spiritualitásához, kocsma a révülethez, bürokrácia a mindennapok megszervezéshez. Ozorán lehet igazán megtapasztalni a magyarság régi rögeszméjét, a szabadságot. Ennek intenzív megélést egy fesztiválozó így fogalmazta meg: egy hét Ozora felér egy három hetes világkörüli úttal.
Miután osztrák barátaink elmentek (terv szerint már csütörtökön, ugyanis túl sok lett volna nekik egy teljes hét), egymásra néztünk szívem szerelmével, L.-el, és ugyanarra gondoltunk: na, végre. Nem mintha nem szerettük volna mindketten őket, de mégis csak figyelmet és törődést igényeltek (lásd a fenti növény hasonlatot). Végre voltunk időnkre egymásra, közös élményekre, melyek immár 21 éves kapcsolatunk fontos pillére.
Egyik este elmentünk az Artibarnba, ahol az Óperencia játszott. Találkoztunk egy lengyel lánnyal, akit egy cserediák barátja beszélt rá, hogy jöjjön Ozorára és hallgassa meg az Óperenciát. A lány lengyel goa-fesztiválokat ajánlott, én elmagyaráztam neki, mit jelent az Óperencia szó.
Mi nem ismertük az Óperenciát, de a formáció magyar népi ritmusokat is tartalmazó zenéje még az én internacionalista szívemet is megdobbantotta.
Utolsó nap a franciák vittek volna ki az állomásra, azonban az autójuk nem indult el. Leintettünk egy arra haladót és megkértük, segítsen az autó újraindításába. Mivel bérautó volt, nem tudott ebben segíteni, de helyette beszállhattunk hozzá és kivett az állomásra. Mint kiderült sofőrünk izraeli, életében először volt Ozorán és hasonlóan vélekedett róla, mint mi. Beszélgettünk Izraelről és a háborúról, amiről nagyon kritikusan nyilatkozott. Gyorsan kiderült, hogy új ismeretégünk szekuláris gondolkozású: amikor említettem neki, hogy Magyarországon van a világ második legnagyobb zsinagógája, azt mondta, hogy inkább gyógyfürdőket ajánljak neki, ne ilyen ósdi, vallásos vackot.
Kiértünk az állomásra, és végre volt időm elővenni a Gilgames eposzt, az egyetlen könyvet, amit magammal hoztam. Az ősi szöveg sorai megszólítottak:
Mikor az istenek embert alkottak, a halált rendelték neki, az öröklétet maguknál tartották.
Ezért hát, Gilgames, egyél és igyál, töltekezz, éjjel-nappal csak vigadozzál, minden napod legyen új örömünnep! Kísérjen hárfa- és furulyaszó, élvezd a tánc örömét. Ölts magadra tiszta ruhákat; testedet friss vízbe merítsed, mosd meg fejedet s balzsammal kenekedjél, örvendezz gyermekeidnek, amíg még kezedet fogják!
A figyelmes, művelt olvasó itt felismerheti a francia levélregényekre jellemző névrövidítést ↩︎
Mapparendezés közben találtam rá erre. 2020-ban írtam.
Heti szakasz: És megmerítkezém vala az internet pöcegödrében, és büdösnek találtattam vala. És úsznak ott vala mindenféle csúszómászó állatok, narancsszínűek, és udormányosak voltak mind vala. És látám a szörnyű fenevadat, csúfos csápjaival szorongatá az Ígéretek földjét. Homlokára ez vala írva: OV! Látám, hogy mily’ csúfos, kimásztam hát a bűzös gödörből és visszaértem hozzád, oh, édes Babilon, fogságunk édes otthona.
Akaratunk ellenére túl hosszúra nyúlt betegszabadságunk. Ami eleinte egyszerű megfázásnak tűnt, két hetes lábadozással járó lázas-köhögős állapot-hullámvasúttá fajult és a tüdőnk még mindig küzd az utolsó utóvéd-baktériumokkal. Ebbe persze az is belejátszott, hogy nem tudtam lemondani életem első francia barokk operájának koncertáns előadásáról, még kevésbé a másnapi helyi goa-fesztiválról, melyre ezúttal R-el és testvéreivel mentem (buzi csipetcsapatunk meghasonlásáról majd máskor).
Gyógymódként a már sokszor bevált hagyományos kúrát alkalmaztuk: sok tea, fekvés és sorozatnézés. Az eredeti kúra, melyet mindenkinek ajánlani szoktam, “buta sorozatot” tartalmaz, hiszen nem csak a testet, hanem a szellemet is kímélni kell a gyógyulás ideje alatt. A jelzőt lecsippentve végül is a Yellowstone című öt évados sorozatot néztük végig.
Bevallom, soha sem érdekeltek a cowboyos-indiános filmek és a vadnyugat romantikája is hidegen hagyott. A sorozatból azonban egy teljesen más történet bontakozik ki. Bipolarizált világunkban gondosan előkészített skatulyába kerül minden: maradi/haladó, környezetvédő/környezetkárosító, liberális/konzervatív stb. stb. Ha az egyik skatulyában vagyunk (vagy valakinek mi a véleménye egy témáról, az USA-ban pl. a melegházasságról, fegyverviselésről, abortuszról) akkor a másik skatulyát rossznak, erkölcstelennek, legrosszabb esetben gyűlölendőnek tekintjük.
Erről is szól a Yellowstone: a hatalmas ranchet birtokló John Dutton mindent megtesz, hogy a birtok egybe maradjon és egy pár tucat ember élhesse azt az életformát, amit évszázadok óta él. Első pillantásra trumpista ősparasztnak is tűnhet a Dutton család. De valójában ők azok, akik eredeti formájában meg akarják őrizni az apáról fiúra örökített ranchet, és nem akarják a haladás és munkahelyteremtés nevében megengedni egy repülőtér megépítését a völgyben. Szerintük a haladás felsrófolja a lakásárakat, tönkreteszi a természetet, ellehetetleníti az “őslakosok” életét. A dolog szépséghibája persze, hogy amikor a Dutton család ideköltözött, szintén az őslakosok kárára szereztek ranchet, amit azóta sajátjuknak tekintenek és minden eszközzel megvédenek.
A sorozat talán legérdekesebb aspektusa számomra, hogy liberálisok és konzervatívok, vidékiek és városlakók között értékrendben sokkal kevesebb különbség van, mint gondolnánk. A választóvonalak valójában máshol húzódnak.
Ugyanakkor számomra is újra felvetődött, mennyire felel meg nekünk a városi élet. Éltem egy harmadát kertes házban töltöttem, igen közel a természethez. Aztán egy másik harmadát inkább betondzsungelben. Most valamiféle kompromisszumként karnyújtásnyira van a természet, de mégiscsak városias környezetben élünk. Azt hiszem sosem lettem annyira neurotikus a nagyvárostól és az emberektől, hogy úgy érzzem, nekem el kell innen menekülnöm. Ugyanakkor már egy jó ideje rettentő fontos kint lenni a természetben, órákat ücsörögni egy fa alatt vagy meztelenül úszni a Dunában.
ez az év, újra elmentünk a Szigetre, ezúttal egy valamivel nagyobb társasággal. Paradox módon miután megérkeztünk a Paradicsomba, mélyen elszomorodtam. Tavaly októberben döntöttem úgy, hogy megnézem milyen az élet, ha nem szabályozom az érzelmeket. Nem nyomom el a fáradtságot, a fájdalmat, a gyászt. Nem aludtam egész éjszaka, megtettem 4000 kilométert és a szomszédok csacsogása miatt nem jött álom a szememre. Hol a plafont bámultam, hol a takaróban kerestem magamnak társat. Aztán elémkucorodott szívem szerelme, és mögém a másik. És hirtelen minden rendben volt a világomban.
Bár eleinte hatan voltunk, majd mi ketten még maradtunk egy pár napot, mindig szakítottam időt arra, hogy kicsit egyedül is legyek. Sétálgattam a parton, Lully nyitányai összekeveredtek a tenger monoton zúgásával. Eszembe jutott, hogy kellene írni egy-két sort a blogra. Egyszer sem tettem meg, inkább élveztem a napot, a tengert, az édes életet.
Voltak napok, amikor felkerekedett a szél, a parton kitűzték a vörös zászlókat és a Cruz Roja két nyelven figyelmeztette a strandolókat, hogy ne menjenek be a vízbe. Valahol feltűnt egy szörfös. Eszembe jutott J. Egyik utolsó üzentem, amit neki írtam, ez volt: “Na, mi újság a szigeten”. 2022-ben halt meg, azon a szigeten, ami számára egy álom megvalósulása volt. Előttem még a kép, amikor szörfözés után ott áll csapzott hajjal. Azóta nem tudtam leírni ezen a blogon, hogy a barátom nincs többé. Hogy még ma is hiányzik.
Időbe telt, amire megszoktam Gran Canariát. Soha nem értettem, hogyan tekintheti otthonának egy beduin a sivatagot vagy egy sziú a prérit. A szigeten a táj első ránézésre szikár és kietlen. Aztán amikor autót béreltünk és bejártuk a szigetet, tárult fel igazán a táj és a természet sokszínűsége.
Jobban megnézve a kopár kórókat és kaktuszokat, felfedeztem mennyi színben pompáznak ezek az elsőre semmitmondó nővények. Ahogy egyre magasabbra mentünk, megjelentek a bokrok, fák, majd egyszer csak egy tűlevelű erdőn mentünk át. Eszembe jutott gyerekkorom, a hosszú séták a házunktól nem messze lévő erdőben. Sokkal hosszabb volt az út a hegyekben, a szerpentineken, mint gondoltam. Idővel azonban élvezni tudtam azt, amitől eleinte féltem. Volt ebben a kirándulásban valami szimbolikus.
Egyik este elmentünk közösen egy meleg bárba. Elnéztem fajtatársaimat, akiknek zászlajára a buli, a nagyszerűség és a csillogás van hímezve. Volt valami szomorú az egészben. Az erőlködés, a hajszolás, a hiány. Ez a fura, meghasonlott érzés, hogy egyek vagyunk és mégsem tudunk egymással hosszútávon mit kezdeni. Amikor a többiek aztán elmentek egy másik este, mi R-el otthon maradtunk, kifeküdtünk a verandára és egész este beszélgettünk. Valami alapvetően megváltozott bennem az elmúlt hónapokban. Hosszúra nyúlt ifjúkorom, vándoréveim lezárultak. Olyan emberek vesznek körül, akik számíthatnak rám, és akikre számíthatok. Kívánhatok-e többet?
Ny. a szöveg végére ér és piszmog.
-Nekem a vége egy picit patetikus.
– Valóban? Ennyire megöregedtem volna?
– Eléggé – somolyog kajánul. De ez teljesen érthető. A szigeten rövid pillanatokra gondolkoztál csak el az elmúláson vagy vetted észre mennyire üres a buzi bulizás világa. A szövegben meg pont ezt emeled ki.
– Írói szabadság…
– Legalább írtál végre pár sort – vakkantott oda, majd mancsát felemelte, mintha világraszóló ötlete lenne.
-Kávé! Gyere, csináljunk egy kávét. Ja, és ideje lenne megemlékezned J-ről.
– Kicsit szégyellem magam, hogy eddig nem tettem meg
– Nincs ezen mit szégyellni. Az élőkkel foglalkoztál. Nekik tényleg szükségük van rád.
az előző bejegyzéséhez: magam is elcsodálkoztam, hogy első közös karácsonyunk 2007-ben volt. Én későbbre tettem volna. Gyerekkorom és a későbbi időszak karácsonyai között akadtak meghitt, szép pillanatok is. De sok “muszáj” is volt a szeretet ünnepén. Talán ez az egyik vízválasztó az én, és az előttem lévő generáció(k) között. Ők sok mindent azért csináltak, mert kell – előírta az illem, a szokás, meg a jó édes anyukájuk. Generációmban számos dolog ezzel szemben lehetőség, mellyel nem élünk feltétlenül. Messze vezetne, ha belemennék ennek előnyeibe és hátrányaiba.
Szóval nem hiányzik a muszáj együttlét, a muszáj szeretet, a muszáj ajándékozás. Apropó ajándékozás: idén még lazán átkötött ajándékok se voltak, jó előre tisztáztam ezt. Az én koromban, az én nagyon speciális ízlésemmel nem egyszerű már ajándékot venni, hát még a meglepetés-direktívának megfelelni.
Karácsony számomra különben sem vallási ünnep (hacsak nem a legyőzhetetlen nap, Sol Invictus ünnepe, akit nagyon visszavárunk ilyenkor decemberben). Néha elkísértem anyukámat a templomba, meg meghallgattam Bach karácsonyi oratóriumát. Aki jól ismeri a kultúrtörténetet (mint pl. én), az tudja nagyon jól, hogy ezek a jobboldali médiumokban és félművelt körökben “ősinek” nevezett ünnepek, mai formájukban alig pár száz éves múltra tekintenek vissza (lásd még az ősmagyar gulyásban a krumplit – Mátyás király aligha értékelhette, mert Amerikát még nem fedezték fel). A faállítás protestáns szokás, a tudás gyümölcsét szimbolizáló gömbök az almára hajaznak – csakhogy a Bibliában szó nincs almáról, ez csak Jeremos félrefordítása.
No de, kössünk csak vissza lazán a karácsonyhoz. Korábbi bejegyzésemben már idéztem Zarah Leandert, miszerint “idegenben lenni oly üres”. És most, amikor átértünk a határon, majd leszálltam Meidlingbe, láttam a megszokott kék vasúti feliratokat, hallottam a gyerekkorom óta megnyugtató osztrák-németet és megcsapott a helyi metrószag – akkor és ott tudtam, hogy hazatértem. Ahonnan hazajöttem, az már idegen.
(a bejegyzés eredetileg a kirabiyakán jelent meg, 2007. december 20. 21:18)
Kiteljesedett utolsó hét hangulat. Pedig nem az, csak számozás és közmegegyezés kérdése az egész. A föld ugyanúgy forog, az új kezdet csak látszólagos. Mellesleg pont nekem egyedülálló a mithrászünnep, ugyanis először együtt Dudival.
Ezen az utolsó héten még kaptam egy kiadós adag elismerést. Évek óta dolgozom egy helyen és rengeteg embert csak névről ismerek (íme a colonel-effektus szép példája). Aztán hirtelen előkerülnek, szemtől szembe vagyunk, próbálom bevésni az agyamba a névhez tartozó arcot – na ez általában nem sikerül, csak az arc marad meg. A vállveregetés jól esett, a furcsa csak az, hogy azokkal, akikkel a magánéletemben kapcsolatot tartok ezt nem értik. Hetente többször eltűnök egy épületben, melynek jó, ha Magyarországon a lógóját ismerik. A legtöbben érzik, hogy egy fontos helyen valami fontosnak tűnőt csinálok, de technikai részletekkel nem untatok senkit. Bezzeg mások letámadnak a saját életük technikai részleteivel. Abból látszik, hogy öregszem, hogy nem mindig bírom türelmesen végighallgatni azt, amihez abszolút nincs közöm. Blogírásra nem igazán jutott időm, mert nem akartam rendetlen évet magam mögött hagyni. Minden mondat végére írásjel került, ha nem is mindig pont. Szeretném, hogy az ünnepeknek ünnep jellegük legyen. Olyat szeretnék csinálni, amit év közben nem. Hátradőlni, szemlélődni. Aztán megírni itt a blogon.
– Nézd majd meg, hogy mutogatni fogják neked a szótárt, hogy nincs is olyan, hogy nyamog, csak nyámog.
– Szerinted érdekel még a véleményük? Az élet túl rövid, hogy egy ékezeten vitatkozzak olyanokkal, akik alapvető elégedetlenségüket vetítik ki másokra azzal, hogy állandóan kötekednek és mindenféle külső autoritásra hivatkoznak, mert odabent alig akad már valaki, akire hallgathatnának.
– Ez azért erős volt – mondta Ny. és elcammogott a konyha felé, hogy hozzon egy kávét.
Heroikus küzdelemben legyőztem két démont is (vagy csak megkötöztem és a Tartaroszba vetettem őket, mert mint Uránosz, csúnyának tartottam őket?). S. barátom óvva intett a két frontos háborútól. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. De úszni csak vízben lehet megtanulni. Vállatam, hogy sok vizet nyelek majd, hát így is lett. Mindezt persze télen kell csinálni. Nem csoda, hogy a vízcseppek a torkomra fagytak. Mint kiderült a kristályok korona-alakúak.
Fene se tudja már mi miből következik. A különlétből a magány, vagy a magány iránti vágyból a különlét. Közben eszembe jut a nyár, úszkálás a hűvös Dunában, a második Éjszakai Őrségből az Entrée des Ombres, az árnyak belépésének dallamára.
A három párka, a kor és a szomorúság táncol. Nyáron olyan könnyedén elűztem őket. Most meg a vállamra telepedtek, nem tágítanak. Ez van, tél van.
A franciákhoz fűződ viszonyom (de talán összességében az újlatin népekhez is) elég problematikus volt. Életemben először külföldön Franciaországban voltam. Párizs, Loire menti kastélyok, Strasbourg (akkor biztos még Straßburgnak írtam). A számomra akkor teljesen ismertelen francia nyelv arrogánsnak tűnt – ahogy Emiliano, újdonsült marseille-i orosz-mexikói ismerősünk mondta: joggal. A Grande Nation nagyszerű kulturális teljesítményei ellenére is mégiscsak koloniális hatalom és a nacionalizmus egyik első képviselője. Nyelvük használatát tekintve csak a tökéleteset fogadják el és nem restek kijavítani vagy igen feltűnően helyesen megismételni az idegen által használt nagy nehezen kiszenvedett mondatot. Nem csoda, hogy akkoriban jobban tetszett Strasbourg, persze talán csak azért, mert tudtam kommunikálni az emberekkel. Igazolja ezt az elméletet az is, hogy egy évvel később Londonban voltam, ahol szintén sokat számított, hogy ha törve is, de beszéltem az angolt. Az emberek szívéhez mégiscsak az anyanyelvükön keresztül vezet az út.
Első párizsi utam óta eltelt harminc év. A pesti káosz ellen német precízségével lázadó Platen (fiatalabbak kedvéért: korábbi blognevem, egykori porosz homoszexuális költő) Duplává transzformálódott és kiteljesedett benne az újlatinság legjava: a tenger és a napfénye szeretete, a barátok és a tarsáság megbecsülése, a dolce vita mint életmottó, sőt az olasz és francia barokk zene értékelése. Persze kultúrtörténetileg ez sem példátlan út: a németek már a 18. század óta rajonganak a déliek és minden olasz iránt.
De valójában nem a dél felé fordulás törte meg a jeget. 2018-ban voltam életemben először Ozorán. Tényleg alapvető, meghatározó élmény volt az az egy hét. Remélem, nem hangzik ez túl manírosan, ahhoz hasonlóan, mint ahogy számos gondolkodó számolt be megvilágosodásáról, miután elolvasta Nietzsche Zarathustráját. Számomra Ozora tényleg azt mutatta meg, hogy lehet másképp viszonyulni egymáshoz (pl. a franciákhoz is), lehet másképp élni, és hogy nem a drogokban van a szeretet, hanem az emberekben.
Szóval Ozorán fenn ücsörögtünk a domb tetején – hiszen csak itt volt térerő – és egy meleg ismerkedő portálon keresztül megbeszéltem egy találkát egy francia sráccal. C., miután megismerkedtünk alig tágított mellőlünk. Meg volt benne az igazi francia humor, a l’esprit. Mint minden jó franciánál, nála is volt egy brumisateur, egy vizet (természetesen Eviánt) permetező spray, mellyel arcát frissített fel a nagy melegben. Háromszor javította ki a brumisateur kiejtését nálam, mintha az igen megpörgetett r bármiféle jelentéskülönbséget is hordozna. C-nak és barátinak köszönhetően valahogy megszerettem a francia nyelvet és magukat a franciákat is. Megfigyeltem, hogy a nem-francia szemlélő számára veszekedésnek tűnő beszélgetés szimpla eszmecsere. A franciák valahogy mindig háborognak valamin, egy “mitudomén” arckifejezés kíséretében. Számos emlékezetes élményünk volt C-vel, akadozó beszélgetéseikben néha más nyelvek segítettek (pl. a spanyol país szó, mivel a country kifejezést nem ismerte). C. igazi színfolt volt első Ozorámon, azonban csalódás a másodikon. Akkor ugyanis ott volt mexikói barátja is és egy viszonylag nagy francia entourage. Mivel C. nehezére esett az angol beszéd, és nagyon vadul belevetették magukat a bulizásba, viszonylag kevés interakció volt köztünk. Ezért az utolsó este bocsánatot is kért L-től. Én franciásan háborogtam a dolgon mindahányszor szóba került, hiszen tőlem nem kért bocsánatot. Aztán mégis én ajánlottam, hogy látogassuk meg őt és barátját Marseille-ban. Erről azonban majd máskor.
Második francia utamon lehullott a hályog a szememről. A mai Európa elképzelhetetlen lett volna a francia forradalom, metropoliszaink, Párizs az európai fővárosok előképe, igazodási pontja nélkül. Párizs felvonultatja a nemzeti főváros minden kellékét: a pregnáns jelképet (a világkiállításra eredetileg átmeneti építménynek szánt, saját korában sokat vitatott Eiffel torony), a(z) (egykor uralkodói)-nemzeti múzeumot (Louvre), a nemzet háborús sikereinek emlékművét (Diadalív), a forradalom előtti romantikus képzeteket keltő templomot (Notre Dame), sétáló-bevásárló utcákat, vigalmi negyedet, városi parkokat és pályaudvarokat.
Aztán eszembe jutott első filozófiai olvasmányélményem, J.-J. Rousseau: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?” című műve. Majd számos szépirodalmi alkotás: Victor Hugo nagyregény, a Nyomorultak, amit fiatalon olvastam (ennek köszönhetően nem ijedek meg ma se az 500-1000 oldalas regényektől), vagy egy igazi irodalmi csemege, Huysmans Le Bas-ja (ami ma már magyarul is elérhető), ill. egy kortárs regény, Virgine Despentes Vernon Subtex-je.
Kis manzárd szóbánk ablakából az utcát pásztáztam.
A párizsiak legalább annyira színesek, mint a város. Elegáns üzletemberek, igen stílusosan öltöző beau monde hölgyek, gyöngysort hordó, színesre festett körmű heteró fiúk, focista pólós, tracksuit-os, nike tuned-os észak-afrikaiak, állig felfegyverezett kölyökképű Nemzeti gárdisták, szusit evő fejkendős fekete lányok.
Rá kell jönnöm, hogy valójában szeretem a franciákat: fene nehéz nyelvük egyes hangjaitól borsódzik a hátam, imádom, hogy értik és értékelik a kultúrát, hozzám hasonlóan nagyra tartják a képregényeket, mangákat, animéket és sneakereket, és mélyen egyetértek alapvető életfilozófiájukkal, miszerint azért dolgozunk, hogy éljünk – és nem fordítva. Vajon egy veszedelmes viszony kezdte ez…?
Doppeldupla 