Ifjúkorom munkamaniját rég magam mögött hagyva, egyben igazodva új hazám szokásaihoz a február végét ezúttal is a szigeten töltöm. Dolce far niente. Élni tudni kell.

Negyedik alakommal töltöm a telet a nappali nyárban és az esti tavaszban. Próbáltam a munkára gondolni, de nem ment. Testem-lelkem emlékszik arra, mint jelent a kanári szigeteken lenni. Nincsenek kötelezettségek, saját ritmusunkban töltjük napjaink. Az otthon megszokott napirendjének itt nincsen semmi értelme, ugyanis teljesen mindegy, mikor kelek fel, mikor eszem és mikor fekszem le.

Persze nehezen tudom elképzelni, hogy életformaszerűen így éljek. Ennek is csak a hétköznapi életem tükrében van értelme, a kemény, idén rekordszinten alacsony napsütéses órák számával, a rutinnal összehasonlítva. Diego valenciai kollégámat faggattam a minap arról, milyen viszonya a tengerhez. Azt mondta, hogy épp csak megmártózik néha benne, nyáron szívesebben tölti az idejét a nyaralójukban, amihez medence is tartozik. Ma már a pokol és paradicsom is relatív.

Hosszú időbe telt, amire megszokottam, hogy a szigeteken (legalábbis ahol mi voltunk) nagyrészt hiányzik a hagyományos városi struktúra. Itt ráadásul egy üdülőtelepen vagyunk. Sokáig töprengtem azon, hogy lehetséges, hogy itt még mindig létezik a Yumbo center és nem kebelezte be a karvalytőke. A mesterséges intelligencia segítségével ezt a rejtély is megoldottam a mostani utazásunk során. Az 1982-ben megnyílt bevásárló központ több száz tulajdonossal rendelkezik, a közös területeket a tulajdonosok közössége kezeli. A tulajdonosi struktúra miatt minden változtatása eldöntése és kivitelezése végetlen sok időt vesz igénybe. Az egész bevásárló központ így meglehetősen bazárszerű, kaotikus. Amikor első alkalommal voltam a Yumbóban, az egész hangulata zavaró volt, amióta tudom, hogy így mégiscsak megakadályozták, hogy amolyan Westen Endhez hasonló shopping mal legyen belőle, mely a gazdagokat még gazdagabbá teszi, igen szimpatikussá vált a „tervezett káosz”.

A sziget képe még furcsábba, ha belegondolok, hogy kilencven éve innen indította Franco azt a katonai puccsot, mely Spanyolország sorsát alapvetően meghatározta születésem évéig. Vajon mit szólna a Generalisimo, ha látna mivé lett a sziget, ahonnan akcióját indította. Európai nyugdíjasok békésen élnek együtt a világ minden szegeltéből érkező melegekkel. Ráadásul a sziget déli csücske a meleg szubkultúra, a vele járó hedonizmus fellegvára.

Viszonyom ehhez a szubkultúrához meglehetősen ambivalens. Születésemnél fogva részese vagyok, mégsem tudok azonosulni vele. Nem mintha nagyon ítélkeznék azokról, akik affektálnak, femininek vagy minden áron fel akarnak tűnni viselkedésükkel és öltözködésükkel. Mégis valami mesterkéltet érzek ezekben az emberekben, így ugyanúgy nem találom velük a hangot, mint újgizda honfitársaimmal.

Ennek a felszínes világnak azonban van itt egy gyönyörű ellenpontja: Maspalomas dűnéi, egyfajta ízelítő a végtelen sivatagból, mely nyugalmat ád a görgetésben megfáradt agynak. A homokszemek végtelen átrendeződése emlékeztet az univerzális ciklusokra. Ahogyan ciklikusan visszatérünk a szigetre, élvezzük, búcsúzunk tőle majd újra meglátogatjuk.