Isobel: Mennyire utálja, ha nincs igaza!

Violet: Nem tudhatom. Nem ismerős számomra ez az élmény.

Isobel: “How you hate to be wrong.”

Violet: “I wouldn’t know, I’m not familiar with the sensation.”

A Downton Abbey című sorozat zseniális kétsorosa kapcsán már napok óta motoszkál a fejemben a “szenzáció” szó. A magyar szó gyökere a latin sentire azaz tapsztalatni, érzékelni, ezt a jelentését azonban csak az angolban tartott meg. A magyarban ma már kizárólag valamilyen kiemelkedő, izgalmas eseményt jelent.

Sokat gondolkoztam róla, hogy a korom miatt érzékelem-e úgy, hogy sokkal kevesebb “szenzáció” van a világban és az én életemben is vagy esetleg tényleg a korszellemmel, a Zeitgeisttel függ össze a különleges érzésének az eltűnése. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Mert bizony alaposan megváltozott a világ az elmúlt két évtizedben.

Feltűnt például ez annak kapcsán, hogy R. New Yorkban volt. Régen ha valaki az Egyesült Államokban járt, az szenzáció volt, napokig, hetekig mesélt róla. Megváltozott utazási szokásainak miatt azonban ez ma már nem így van: ma úgy utazgatnak a legtöbben (középosztálybeli európaiak, észak-amerikaik, ausztrálok stb. és a több kontinens szerencséseibbjei) mint ahogy mi buszoztunk/vonatoztunk régén. A hátárátkelés régen önmagában szorongás, izgalom, megkönnyebüllés tárgya volt. Ami egykor egzotikus volt (pl. Thaiföld) az a legközépszerűbb, turisták milliói számára elérhető nyaralási desztináció. Persze más élőben látni egy helyet, de az internetet és a szociális médiát elöntő képeknek köszönhetően kevesebb meglepetés vár ránk, mint korábban. Régen az utazás privilégium volt, ma egyre inkább megvásárolható élmény.

Mindenközben szürkül a világ.

Az insta és társai sok kis szenzációval szolgálnak, de ki is söprik az agyunkból a dopamint. De nincsen ez másképp az igényes internetes tartalmakkal sem. Olyan sok a jópofa videó, a nagyszerű újságcikk, elemezés, a jobbnál jobb film, sorozat, könyv, opera, hogy lassan úgy tűnik, hogy semmi sem emelkedik ki igazán a tartalmak végtelen tengeréből.

Valójában nem történt a világgal semmi. Velünk történt valami. El vagyunk árasztva információval, élménnyekkel, lehetőségekkel és nem vagyunk tőle boldogabbak. A hangulati mélypontok sokáig a művészek és a kábítószerélvezők privilégiuma volt. Ma mindenkinek (számos kis- és fiatalkorúnak is) ott van a zsebében a napi adag kábítószer. Lassan ráébredünk arra, hogy egy egész generációt drogoztattunk be és most csodálkozunk azon, hogy mitől olyan sok a depressziós, hangulatingadozással küzdő fiatal.

Halálra szórakozzuk magunkat.

Majd minden blogomon téma volt a boldogság és a szenvedély kérdése. Utam elején persze számos célom volt, melyből sokat megvalosítottam és mindig fontos volt, hogy szenvedélyeimnek (is) éljek. Régen bolodogsággal töltött el, hogy minnél többet olvassak, áteléjek, tapasztaljak – ma attól vagy bolodog, ha tudatosan korlátozom az élmények, a szenzációk számát. A jót megismételni, a jóban élni, fontosabb, mint mindig valami újat keresni.

“Egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van” – ahogy már Shakespeare is megfogalmazta a Hamletban.

Eszembe jut egy emlék, 1996-ból. Ekkor kerültem Budapestre és kezdtem el járni a könyvtár szakra. Az ELTE Könyvtár- Információtudományi Intézete a Múzeum körúton, a földszinten volt. Az intézet belső része más szakokkal ellentétben nem volt mindenki számára elérhető. A bejáratnál csengetni kellett és csak után nyertek a kiválasztott hallgatók bebocsátást a szentélybe. Ez az exkluzivitás érzését adta (szakunk közkeletű szinonimája, a Ruhatár szak persze rögtön lehozott a realitás talajára). Az intézet leghátsó sarkában volt a számítógépes terem, itt találkoztam először életemben az internettel. A magyarországi internetnek volt egy saját oldala, egy Magyarország térképpel, ahonnan az összes oldal elérhető volt. Valahogy sikerült amerikába elnavigálnom, egy salemi boszorkányszervezet oldalára. Az egész hihtelenül izgalmas volt, olyan mintha egy teljes új világ nyílna meg számora.

Az én személyes profétám alig három évvel később már megjósolta, hogy az internet alapvetően fogja megváltoztani az életünket.

És íme, igaza lett. A szenzációs internet magában hordozta a szenzáció végét…