A szenzáció vége

Isobel: Mennyire utálja, ha nincs igaza!

Violet: Nem tudhatom. Nem ismerős számomra ez az élmény.

Isobel: “How you hate to be wrong.”

Violet: “I wouldn’t know, I’m not familiar with the sensation.”

A Downton Abbey című sorozat zseniális kétsorosa kapcsán már napok óta motoszkál a fejemben a “szenzáció” szó. A magyar szó gyökere a latin sentire azaz tapsztalatni, érzékelni, ezt a jelentését azonban csak az angolban tartott meg. A magyarban ma már kizárólag valamilyen kiemelkedő, izgalmas eseményt jelent.

Sokat gondolkoztam róla, hogy a korom miatt érzékelem-e úgy, hogy sokkal kevesebb “szenzáció” van a világban és az én életemben is vagy esetleg tényleg a korszellemmel, a Zeitgeisttel függ össze a különleges érzésének az eltűnése. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Mert bizony alaposan megváltozott a világ az elmúlt két évtizedben.

Feltűnt például ez annak kapcsán, hogy R. New Yorkban volt. Régen ha valaki az Egyesült Államokban járt, az szenzáció volt, napokig, hetekig mesélt róla. Megváltozott utazási szokásainak miatt azonban ez ma már nem így van: ma úgy utazgatnak a legtöbben (középosztálybeli európaiak, észak-amerikaik, ausztrálok stb. és a több kontinens szerencséseibbjei) mint ahogy mi buszoztunk/vonatoztunk régén. A hátárátkelés régen önmagában szorongás, izgalom, megkönnyebüllés tárgya volt. Ami egykor egzotikus volt (pl. Thaiföld) az a legközépszerűbb, turisták milliói számára elérhető nyaralási desztináció. Persze más élőben látni egy helyet, de az internetet és a szociális médiát elöntő képeknek köszönhetően kevesebb meglepetés vár ránk, mint korábban. Régen az utazás privilégium volt, ma egyre inkább megvásárolható élmény.

Mindenközben szürkül a világ.

Az insta és társai sok kis szenzációval szolgálnak, de ki is söprik az agyunkból a dopamint. De nincsen ez másképp az igényes internetes tartalmakkal sem. Olyan sok a jópofa videó, a nagyszerű újságcikk, elemezés, a jobbnál jobb film, sorozat, könyv, opera, hogy lassan úgy tűnik, hogy semmi sem emelkedik ki igazán a tartalmak végtelen tengeréből.

Valójában nem történt a világgal semmi. Velünk történt valami. El vagyunk árasztva információval, élménnyekkel, lehetőségekkel és nem vagyunk tőle boldogabbak. A hangulati mélypontok sokáig a művészek és a kábítószerélvezők privilégiuma volt. Ma mindenkinek (számos kis- és fiatalkorúnak is) ott van a zsebében a napi adag kábítószer. Lassan ráébredünk arra, hogy egy egész generációt drogoztattunk be és most csodálkozunk azon, hogy mitől olyan sok a depressziós, hangulatingadozással küzdő fiatal.

Halálra szórakozzuk magunkat.

Majd minden blogomon téma volt a boldogság és a szenvedély kérdése. Utam elején persze számos célom volt, melyből sokat megvalosítottam és mindig fontos volt, hogy szenvedélyeimnek (is) éljek. Régen bolodogsággal töltött el, hogy minnél többet olvassak, áteléjek, tapasztaljak – ma attól vagy bolodog, ha tudatosan korlátozom az élmények, a szenzációk számát. A jót megismételni, a jóban élni, fontosabb, mint mindig valami újat keresni.

“Egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van” – ahogy már Shakespeare is megfogalmazta a Hamletban.

Eszembe jut egy emlék, 1996-ból. Ekkor kerültem Budapestre és kezdtem el járni a könyvtár szakra. Az ELTE Könyvtár- Információtudományi Intézete a Múzeum körúton, a földszinten volt. Az intézet belső része más szakokkal ellentétben nem volt mindenki számára elérhető. A bejáratnál csengetni kellett és csak után nyertek a kiválasztott hallgatók bebocsátást a szentélybe. Ez az exkluzivitás érzését adta (szakunk közkeletű szinonimája, a Ruhatár szak persze rögtön lehozott a realitás talajára). Az intézet leghátsó sarkában volt a számítógépes terem, itt találkoztam először életemben az internettel. A magyarországi internetnek volt egy saját oldala, egy Magyarország térképpel, ahonnan az összes oldal elérhető volt. Valahogy sikerült amerikába elnavigálnom, egy salemi boszorkányszervezet oldalára. Az egész hihtelenül izgalmas volt, olyan mintha egy teljes új világ nyílna meg számora.

Az én személyes profétám alig három évvel később már megjósolta, hogy az internet alapvetően fogja megváltoztani az életünket.

És íme, igaza lett. A szenzációs internet magában hordozta a szenzáció végét…

És újra eltelt hét év…

… ahogy Wagner Hollandija énekli egyik kedvenc operarészletemben. 2025 december 20-án volt hét éve annak, hogy elkezdtem ezt a blogot. Egy másik fontos évforduló volt tavaly májusban. Számomra is hihetetlen, hogy immár tíz éve annak, hogy (feltehetően végleg) hátat fordítottam egykori hazámnak. Szintén a tavalyi év fontos eseménye, hogy fél évszázados lettem (ehhez két születésnap is kötődött: egy nyári – ad analogiam – mely csak a 49 és háromnegyedik volt, és a rendes, melyhez éltem első meglepetésbulija kapcsolódik). Ezen kívül négy igen emlékezetes utazás bővítette világképünket 2025-ben.

A nemhivatalos nyári születésnapom nemhivatalos bulijának díszítése

Ehhez képest mindössze négy bejegyzésre futotta. Mindeközben Borneo korszakomat éltem (erről később, máskor), melyet próbálok lezárni. Sose voltam annak a híve, hogy a blogomon megszépítsem a valóságot – igaz, megcsúnyítani se akartam – ami azért is vicces, mivel eleve nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy valóság (humanoid pszeudóobjektív valóság talán).

Visszaolvastam az elmúlt két év bejegyzéseit. A kép, ami kialakul bennem magamról (mintegy annak, aki helikopterrel száll fölébe, s tudjuk mi így a táj) sajátos. Egyrészt hedonista [a tánc, mint jellegeztes bejegyzészáró motívum, a bulizás, szigetelés télen, nyáron, napfény, majd´ nagyzoló (,) barokk], másrészt gyászoló, már-már depresszív (Jani halála, halálának évfordulúja is most van, perszehogy januárban. Meg Bowie halálának évfordulója szintén, pont tegnap).

Dunasziget, Bécs

Különben ez így nagyjából korrekt ars poetica.

Nézegetve blogomat, találtam egy bejegyzéstöredkét:

Nehéz az élet…

… nadrágba vasalni – mondogatta a fidesz-fasizmus szellemi fogságába került nagynéném. Van helyette másik, egy bécsi, nem vérrokon, de ideológiailag mégiscsak közelebb áll hozzám – azaz rokon. A szellem, a szív rokonait – bár ugyanúgy vitatkozunk velük, zsörtölődünk néha – legalább saját magunk választhatjuk.

Apropó rokon: nemzeti szintű rokonaink (lásd. sógorok) és az élet nehézsége között meglehetősen korán felismertem egy összefüggést. Akik szegényebb országból érkeznek ide (szakszóval: a félperifériáról), azoknak gyorsan feltűnik, hogy a legélhetőbb város a legpanaszosabb város is egyben. A félperifériáról nézve az itt élőknek nincs okuk panaszra (jó fizetés és közlekedés, ivóvíz, szociális háló stb. stb.). Ontológiailag azonban minden embernek van oka panaszra: megszületünk, élünk, meghalunk és mindenki körülöttünk ugyanezt az utat járja be. Ontólogiával foglalkozni persze luxus, ha el vagyunk foglalva azzal, hogy …

fölépítjük házainkat,

felneveljük gyerekeinket, learatjuk a búzát,

háborúskodunk, öljük egymást…

Apropó luxus: Eugene Healey brand-stratéga szerint ma az igazi státusz-szimbólum az idő. A luxust ugyanis a szűkösség határozza meg és a luxus-márkák ma már igen széles körben elérhetők. Luxus, ha valakinek annyi ideje van, hogy az azonnal jutalmazó (like-gyűjtés) online teret elhagyva beül egy kávézóba és egy könyvet olvas. Az én luxusom, hogy minden péntekem a szó legszorosabb értelmében szabad vagyok.”

Évek óta 4 napból áll a munkahetem, tehát tulajdonképpen írhatnék többet. Valamikor kizökkentem az írás szokásából, a szépen kitaposott utat benőtte a dzsungel. Ideje lesz újra járatlan utakra tévedni.