Magánmitológiánkban május elsejének legalább olyan jelentősége van, mint a nemzetközi munkásmozgalomban és a népi kalendáriumban. Bécsbevonlásunk dicsőséges napja. Kevés olyan döntés volt az életemben, melynek a hatása ennyire pozitív lett volna. E napon összefonódik személyes életem a város életével, a városé a világéval. Bécsben hagyományosan az egyik legnagyobb közösségi ünnep május elseje, ilyenkor már korán reggel dob- és trombitaszóval vonulnak a kerületi szociáldemokraták a városház irányába, ahol mindenféle rendű és rangú baloldali (anarchista, kommunista, szindikalista, ezen belül is perzsa, kurd, török) együtt ünnepel. Van mit, mert Bécs az egy héttel korábbi választásokon megmutatta a világnak, hogy egy nagy- és főváros lehet irigylésreméltóan élhető hely szociáldemokrata vezetéssel.

Mi mégsem itt ünnepeltünk, hanem a Vienna City Beach Clubban, egy szabadtéri transz-goa partin. Üdítő volt itt is a sokszínűség: ősgoások, köztük a döblingi alkesz goás szekció, akik nálunk a Spar előtt szokott idogálni, gen-z-sek baggy-naciban, Kerstinek a könyvelésről, tetkósok, festett körmű fiúk, rasztások és jól fésültek, amit akarsz.

A szeszélyes május legjobb arcát mutatta, egész nap nyárias napsütésben (a bátrabbak) meg a Dunában fürödtünk.

Ez a nap azonban más is jelent. Itt történt pár éve, hogy amikor ettem az Istenek húsából egyszer csak feltört belőlem a legmélyebb gyász. Ezért ezúttal is kimentem egyedül a Dunához és megemlékeztem azokról, akik már nincsenek velünk. Ezért is érintett meg Rás bejegyzése, ugyanis eszembe jutott DRC és Thomas, akiket utoljára éppen Rás bloggervacsoráján láttam.

Élet és halál egy – motyogtam a Duna parton, és visszamentem az élők közé táncolni.

És végül a nap jelentőséghez méltó zene (nem goa): a király a felkelő napot táncolja.