B|P

Budán bukik alá a nap,

a buliban Jani hangját hallom,

elmúlt már.

Szeretek utazni – egy országba zárt generáció gyermekeként ez nem csoda. De több ezernyi leutazott kilométer után – földön, vízen, levegőben – vágyom már az otthon nyugalmára, a telepes hétköznapokra. Pálmáim a könyvek lesznek, sivatagom a liszt, tengerem a fedett fürdő. Koromhoz képest még jól bírom, gyalog le- és felkaptatni Adeje hippi strandjára, megmászni a maspalomasi dűnéket, 6-ig táncolni egy pesti klubban.

Régebben nagy szó volt utazni, máshol élni. Ma már a világ legtermészetesebb dolga – legalábbis a nyugati féltekén – ide-oda repkedni, eltölteni egy-két hónapot Balin – a szomorú szigeten, ahonnan J. soha nem tért vissza. Semmiféle izgalmat nem érzek a határátlépéskor, nincsenek morcona határőrök, nem kell leadnom a személyim, amiért billétát kapok, nem kell izgulnom, hogy van-e elég valutám.

Az utazás – előképe a grand tour, melynek során a nemes ifjak tapasztalatokat szereztek, készségeiket fejlesztették vagy valamely nemibetegségre tettek szert – bizonyos értelemben egy “gesunkenes Kulturgut”, hisz ma is kötelezőnek érezzük bizonyos helyek és múzeumok meglátogatást. Másrészt egészségügyi utazás – régen a tüdőt kúrálták, ma inkább a téli depressziót.

A kül- és belföld fogalma is meglehetősen megváltozott. Itthon idegeben és odakint otthon. És még mindig azt mondjuk, hogy “felmegyek Pestre”, “kimegyek Bécsbe”. Pedig én már csak “Pestre megyek” és “Bécsben élek”.

Az utóbbi időben már élvezem Pestet (ami nekem Budapest, csak hogy bosszantsam a budai sznobokat) és néha olyan érzésem van, mintha megismétlődne az életem itt. Tegnap amikor lementem egy klubba, úgy éreztem magam, mint 27 (!) éve, amikor először mentem Pesten d’n’b buliba. Előtte egy komolyzenei koncerten voltam és a mellettem ülő apa és fia kapcsán elgondolkoztam: vajon hol élhetnek, miért csak ketten jöttek, milyen életük lehet ebben a városban?

A buliban az egyik DJ-vel beszélgettem, soroltam neki a helyeket, ahova jártam. A legtöbbről nem is hallott. Bár magam nem érzékelem, de egy ilyen beszélgetés újra nyilvánvalóvá teszi: elég komoly múltra tekinthetek vissza, több dolgot éltem meg, mint ami az arcomra van írva. És néha eszembe jut, hogy hátha már túl öregek vagyok ehhez. Aztán legyintek egyet, és tovább táncolok.