A dolog a terápiám kapcsán jutott eszembe. Amikor az első foglalkozásom volt, a velem szemben ülő terapeuta a kétségbeesést látta rajtam. Nem általában voltam kétségbeesve, hanem ott és akkor, a problémám felidézésnek kontextusában. Egy-egy blogbejegyzés is olyan, mint egy résnyire megnyitott ajtó: a beszűrődő fény egy dologra veti a fókuszt, ami körülötte van, az sötétebb, mint mielőtt kinyitottuk az ajtót.

Jó példa erre a bloggolás világából, amikor két – azóta elhunyt – blogger egymásnak esett: Gonzáló azt vetette w.m. szemére, hogy egy unatkozó, nyavalygó milliomos. W.m.-nek a “nyavalygása” nagyon is valós fájdalmainak a megfogalmazása volt, kiírta magából traumáit. Gonzáló nem látott mást, csak egy végetlen keserfolyamot – a rá jellemző balkáni taplósággal nem vette észre, hogy attól, hogy valakinek sok pénze van, nem feltétlenül boldog.

Zárójeles megjegyzés: ugyanez a probléma Ausztriában a keleti (a közeli, meg az európai) bevándorlók és az osztrákok között. Előbbiek azt gondolják, hogy a jólét megoldja minden problémádat. Nem látják, hogy csak azért, mert jobb körülmények között élsz, az egzisztenciális problémák (mármint a filozófiaiak: halál, szerelem, szabadság) ugyanúgy gyötörnek, sőt, talán még jobban, mint amikor a mindennapi megélhetésért küzdesz.

Olvasóimat és általában a blogolvasókat ezért óvatosságra intem: bejegyzéseim nem én vagyok, egy nagy mozaik színes kövecskéi (csupán). Egy-egy darab lehet szép, csúnya, varázslatos vagy éppen felkavaró – én magam azonban a való életben valami más vagyok. Sőt, vagyok többes számban, hiszen viselkedésem, az, amit mutatok magamból vagy épp elrejtek nagyon is kontextusfüggő.

Jelenlegi blogom egy dologban különbözik az elsőtől, melyet 2003 és 2010 között írtam. Akkoriban nagyon sok olvasómat ismertem, sokukat nem csak a kommentdobozból, hanem személyesen is. Egy ősbloggerrel éppen a blogon keresztül ismerkedtem meg. Ő ma is az egykezemenmegszámolható barátaim közé tartozik. Mostani blogom olvasóiról gyakorlatilag alig tudok valamit.

Végezetül zene: Polymnia entrée-ja Rameu Les Boréades című művéből. Polühümnia (Πολυύμνια) a himnuszköltészet múzsája, akit töprengő-meditáló nőként ábrázoltak – ahogy blogom is leginkább töprengéseim gyűjteménye.