Tegnap Yalda-est volt. Az év leghosszabb éjszakája. A perzsa hagyomány szerint Mihr, a szeretet, az együttérzés, a fény, a barátság ünnepe. Ilyenkor a perzsa kultúrkörben Hafiz dívánját felcsapják és jósolnak belőle. A díván így kezdődik:

Rajta csaplár, körbe a bort,
Telt poharat adj nekem;
Mert eleve játszi bár, de
Terhes majd a szerelem.

Várva, hogy a hajnali szél
Fürtjéből hoz illatot,
Minden szív a bodros fürtért
Vérkönnyeket hullatott.

Fesd pirosra szőnyegedet,
Hogy ha biztat öregünk,
Mert mint vándor utainkról
Biztost mondhat ő nekünk.

Akárhányszor mulatoztam
Kedvesemnek lakásán;
Búsan szólt a tevekolomp:
“Indul már a karaván!”

Sötét az éj, nagy a veszély,
Hullám, örvény fenyeget;
Veszélyemet nem sejti az,
Ki ül s nem visz terheket.

Minden bizonnyal véletlen (Rás: nincsenek véletlenek), hogy a héten perzsa gránátalmalevest (ash-e anar) főztem.

Idén a szokásosnál is jobban megszenvedtem a telet. Alattomosan, este jött, mint a sivatagi sírhantot környékező sakál, lassan túrta fel a homok alól a holtesteket, a halált, az elmúlást. Elhagyott erőm, élettelenül vonszoltam magam a medence szélére és kötelességtudatból teljesítettem az oda-vissza-penzumot. Átkoztam az idő értelmetlenné vált kizökkentését, a négykor koromsötét eget.

Télaïre áriája jut eszembe

Gyászos készület sápadt fáklyái,

Sötétségnél szörnyűbb e nap,

Sírok komor csillagai,

sápadt csillogásotok lesz az utolsó, mit látok.

Bármennyire is próbáltam irodalmilag és kulturálisan megközelíteni a problémámat, nem segített (ilyen szempontból utasítom el Pilinszky finnyogását, sommás utálatát a pszichoanalízissel kapcsolatban. Nem az a bajom, hogy nem vagyok megváltva és Isten néma: Más szempontból igaza van).

A régi istenekhez és a tudományhoz fordulatam.

A bevezetőben említett Mihr, sol invictus, a legyőzhetetlen nap(isten) minőségében segített. Minden reggelemet azzal kezdtem hát mon ami le plus cher tanácsára, hogy egy mesterséges fényforrás előtt ücsörögöttem jó fél, egy órát. Alig egy hét múlva olyannyira feltöltekeztem, hogy már este is tánclépésben szervíroztam életem szerelmének a vacsorát.

Örvendjetek hát, napjaink hosszabbak, kedvünk jobb lészen, dicsőséges Isteneinek születnek, meghalnak, feltámadnak, a mindennapi őrület, káosz rendé formálódik, majd újra káosszá, örülté válik. Aki ezt felismeri, nem hajszolja a boldogságot többé.

S nincs olyan szerelem, amely el nem múlik…