Mert hogy így érzem itt magam, Pesten. Az elmúlt években éretettem meg igazán, mit jelenthet egy angolnak Amerikában, egy osztráknak Németországban lenni és viszont. Értem a nyelvet, ismerem a város topográfiáját, mégsem érzem az egészet magaménak. Hazajöttem idegenbe.

Egy régi jiddis dal szerint “ich hob gelosst main Harts in Budapescht” (Budapesten hagytam a szívem). Amikor először tértem vissza Bécsből lefényképeztem egy pesti graffitit, melyen ez a szöveg állt. Csakhogy ma már ez nem igaz. L., életem szerelme – aki csak másnap érkezik – küldött egy képet R.-ről – szívem szerelméről, ugyanis mindketten F. szülinapi előpartiján vannak. R.-el ebédeltem a héten és elmondta, hogy nem fűlik a foga F. bulijához, ugyanis ott lesz M. is, nemzetközi buzi ismerősünk, akivel megszakította már a baráti kapcsolatot – elege lett R.-nek M. nárciszizmusából, önimádatából és a szexuális kalandokkal való hencegésből. A képen azonban boldogan és önfeledten mosolyog, minden bizonnyal azért, mert L. személyében legalább van társasága. Bár fizikailag nem vagyok ott, L. mégis fontosnak tartott elküldeni a képet. És így, majd 250 kilométeres távolságból is a szívem ott van Bécsben és az övék itt.

Furamód rögtön első estémen két olyan emberrel találkoztam Pesten, akikkel amikor itt laktam, nem is volt olyan szoros a kapcsolat. Érdekes, hogy a távolság mindkét kapcsolatnak jót tett, míg azokat a barátaimat, akikkel szorosabb volt a viszony korábban, mind elvesztettem. Az egyik oka ennek, amiről már korábban írtam, hogy a barátságot ápolni kell, különben száradt kóró lesz belőle, ami könnyen törik. A másik oka, ami csak most lett világos számomra, hogy az emberek folyamatosan változnak, és a hasonló stádiumban lévők jobban megértik egymást, mit azok, akik stagnálnak vagy más utat jártak be, mint én.

Másnap megérkezett L., aki fel volt villanyozva, hogy randizunk. Merthogy Pestre az utóbbi években egyedül jöttem, amolyan szelep volt ez kapcsolatunkban, hogy legyünk néha külön is. Idén azonban azt mondtam, jöjjön ő is, legyen ezúttal közös élmény a pesti kiruccanás. Persze az egész út ezúttal is a legfontosabb magánprogram köré, a Rással való születésnapi ebéd köré lett szervezve (része ennek az ajándékozás is, mely – pedig ezt így sose beszéltük meg – mindig könyv. Magátólértetődősége rokon az évszázados hagyományokkal és éppen ettől szép és értékes számomra).

Péntek este elmentünk egy, a legendás Home klub zenéit megidéző buliba. A mindössze hat évet megélt Home club számunkra nagyon fontos volt, miután pár hónap együttélés után télen szakítottunk, következő tavasszal ide mentünk el közösen. “Jön a Deep Dish a Home Clubba és mindketten ott leszünk” – írta L. nekem valamikor 2003 elején. Nem sokkal ezután újra összeköltöztünk és azóta sem tágítunk egymás mellől. A Home Club igazi underground hely volt, és a következő években is gyakran megfordultunk itt. Persze nem idealizálnám azt, ami az egykori szovjet laktanya falai között történt: nyilván kábítószerzetek az idejárók, voltak itt is szőke cicababák, kigyúrt barnamedvék és maffiózók is. Ugyanakkor elég civilizáltan folyt a bulizás: sose fogom elfelejteni azokat a jeleneteket, amikor a kigyúrt, tetkós félszekrények elnézést kértek, ha ráléptek a lábadra vagy vizet nyújtottak.

A Home bezárása óta eltelt 18 év. Generációm megházasodott, megöregedett, meglett. A pénteki buliban minden második nőnek fel volt töltve a melle vagy a szája. Bár ifjúkorom kedvenc dalaira szívesen roptam a táncot, mégis idegennek éreztem magam ebben a közegben.

Egy másik fontos találkozó vasárnap volt, amikor Rá.-hoz mentünk el, aki egy szép hűvösvölgyi villában lakik. Az egyik szárny kiganajozásban mi is segítettünk egykor. Míg Rá. és I. gyerekei önfeledten fogócskáztak, a “felnőttek” az asztalnál ültek és beszélgettek. Az önfeledet gyerekkel szemben mi nagyon is tudatosak voltunk, a kilencvenes évek szép emlékei (a rendszeres moziba járás és utána a filmek megbeszélése, a drum ‘n’ bass partik a kultúrházakban és a híres Frank hegyi bulik) mellett előjöttek a traumáink is. Mert bármilyen jó is volt az egyetemi időszak, mégiscsak kocsmákban szocializálódottunk. Nem szoktam túlértékelni a generációmhoz tartozást, nem is hencegek azzal, hogy nekünk mennyivel jobb volt és mi mennyivel jobbak vagyunk, mint az utánunk jövők. De azért jó volt olyanokkal lenni, akiknek érték a jó film, könyv és hasonlóan gondolkoznak a világ dolgairól.

Vasárnap hazautaztunk és remek időzítéssel, a hazaérkezésünk utáni napon értesítést kaptam, hogy hivatalosan is bécsi lettem.