… másik nyilvánvaló jele, hogy belekezdtem az “Eltűnt idő nyomába(n)”. Talán azért is, mert kellő megélt idővel rendelkezve magam is egyre gyakrabban önkéntelenül emlékszem. Fene jó memóriám – mely Rást gyakran készteti olyan felkiáltáskora, mint “mikre nem emlékszel” és “ezt valóban én mondtam?” – egyszerre áldás és átok. Egyrészt számos kapcsolatom, barátságom kovásza, hiszen mindenki szereti a régi történeteket, főleg ha főszerepet kap benne, másrészt pontosan tudom ki, mikor és mivel sértett meg, így a felégetett hidakat jó indokkal nem szoktam újraépíteni (persze minden sértés gyógyfüve a bocsánatkérés, ebben buzisan mondva uni vagyok).

A mélyből felszínre törő emlékfoszlányok (mint Proustnál a hársfateába mártott Madeleiné) legtöbbször kellemesek. Eszembe jutott pl. a Mahagóni nevű hely, pesti baráti társaságom törzshelye. Nem messze innen volt első pesti lakhelyem, emancipálódásom legelső állomása. Igaz, a szabadság megízlelése félelmeim keserűségét és magával hozta (de ne feledjük, mindegyik jóhatású kábítószer rettenetes ízű). Ezt aztán rendszeresen leöblítettem egy jó pár pofa sörrel. A télen nehezen fűthető lakásom előszobájának hidegét a baráti társaság melegsége enyhítette. Nyaranta kint ültünk a teraszon, legtöbbször már csütörtökön, ugyanis egyetemistaként a hétvége egy nappal előbb kezdődött, ugyanis péntekre senki se tett szemináriumot – kivéve Zoltai Dénes zeneesztéta, aki pont ezzel tartotta távol a téma iránt nem igazán érdeklődő hallgatókat. Ezeken az estéken beszélgettünk filmekről, filozófiai kérdésekről, heves politikai és vallási vitákat folytattunk, és harsányan röhögtünk egymás szurka-piszkálódós poénjain. A hely nem exkluzív, hanem inkluzív volt: megfordultak itt ügyvédek, üzletemberek, a házban lakók, egyetemisták, külföldi diákok vagy a környéken dolgozó mindenféle rangú és rendű emberek. Egyszer elillant egy lány, aki be volt LSD-zve és csupán egy pohár vizet kért, majd kisvártatva tovább (sz)állt. Miközben lassan zubogtak fel ezek az emlékek, eszembe jutott valami, ami alapvetően megváltozott mai társasági életemhez képest. A kilencvenes évek végén egyikünknek sem volt mobil telefonja. Ma majdnem minden találkát megelőz egy mobil telefonon folytatott írásos csevej (mert inkább írunk, mint hogy hívjuk a másikat). Megtárgyaljuk hova megyünk, mikor találkozunk, mit csinálunk, milyen társas vagy kártya játékokat viszünk magunkkal. Komoly erőfeszítésembe telt rekonstruálni, hogy ez korábban hogyan működött. Rá kellett jönnöm arra, hogy régen vagy az egyetemen beszéltünk egy időpontot vagy helyszínt, vagy felhívtuk egymást az akkor még kötelező lakásfelszerelésnek számító vonalas telefon (eredeti szóhasználtban egyszerűen csak telefon). Mivel nem volt mobil, ahonnan állandóan jönnek a jelen nem lévőktől vagy más szociális médiumokból származó információk, sokkal jobban figyeltünk egymásra, és a társaság részeként éltük meg ezeket az estéket. Persze ekkor is csapódtak a társasághoz olyanok, akik beugrottak a törzshelyünkre, annak reményében, hogy csak lesz ott valaki.

A mobiltelefonok hiányának volt egy másik áldásos hatása: egymásra figyeltünk és egymással beszélgettünk. Ma sokat beszélnek a mindefulnessről, az emberek jógára és elvonulásra járnak, hogy jobban tudjanak koncentrálni. Számunkra természetes volt, hogy az itt és mostban legyünk, hiszen nem volt a zsebünkbe a világ. Félreértés ne essék: nem ítélem el a fiatalabbakat, nem hiszek az általános romlásban (Kulturverfall). Egyszerűen csak másképp tapasztaljuk meg ma a világot, mint tettük ezt 15-20 éve. És már a jövőnk se a régi…