ez az év, újra elmentünk a Szigetre, ezúttal egy valamivel nagyobb társasággal. Paradox módon miután megérkeztünk a Paradicsomba, mélyen elszomorodtam. Tavaly októberben döntöttem úgy, hogy megnézem milyen az élet, ha nem szabályozom az érzelmeket. Nem nyomom el a fáradtságot, a fájdalmat, a gyászt. Nem aludtam egész éjszaka, megtettem 4000 kilométert és a szomszédok csacsogása miatt nem jött álom a szememre. Hol a plafont bámultam, hol a takaróban kerestem magamnak társat. Aztán elémkucorodott szívem szerelme, és mögém a másik. És hirtelen minden rendben volt a világomban.

Bár eleinte hatan voltunk, majd mi ketten még maradtunk egy pár napot, mindig szakítottam időt arra, hogy kicsit egyedül is legyek. Sétálgattam a parton, Lully nyitányai összekeveredtek a tenger monoton zúgásával. Eszembe jutott, hogy kellene írni egy-két sort a blogra. Egyszer sem tettem meg, inkább élveztem a napot, a tengert, az édes életet.

Voltak napok, amikor felkerekedett a szél, a parton kitűzték a vörös zászlókat és a Cruz Roja két nyelven figyelmeztette a strandolókat, hogy ne menjenek be a vízbe. Valahol feltűnt egy szörfös. Eszembe jutott J. Egyik utolsó üzentem, amit neki írtam, ez volt: “Na, mi újság a szigeten”. 2022-ben halt meg, azon a szigeten, ami számára egy álom megvalósulása volt. Előttem még a kép, amikor szörfözés után ott áll csapzott hajjal. Azóta nem tudtam leírni ezen a blogon, hogy a barátom nincs többé. Hogy még ma is hiányzik.

Időbe telt, amire megszoktam Gran Canariát. Soha nem értettem, hogyan tekintheti otthonának egy beduin a sivatagot vagy egy sziú a prérit. A szigeten a táj első ránézésre szikár és kietlen. Aztán amikor autót béreltünk és bejártuk a szigetet, tárult fel igazán a táj és a természet sokszínűsége.

Jobban megnézve a kopár kórókat és kaktuszokat, felfedeztem mennyi színben pompáznak ezek az elsőre semmitmondó nővények. Ahogy egyre magasabbra mentünk, megjelentek a bokrok, fák, majd egyszer csak egy tűlevelű erdőn mentünk át. Eszembe jutott gyerekkorom, a hosszú séták a házunktól nem messze lévő erdőben. Sokkal hosszabb volt az út a hegyekben, a szerpentineken, mint gondoltam. Idővel azonban élvezni tudtam azt, amitől eleinte féltem. Volt ebben a kirándulásban valami szimbolikus.

Egyik este elmentünk közösen egy meleg bárba. Elnéztem fajtatársaimat, akiknek zászlajára a buli, a nagyszerűség és a csillogás van hímezve. Volt valami szomorú az egészben. Az erőlködés, a hajszolás, a hiány. Ez a fura, meghasonlott érzés, hogy egyek vagyunk és mégsem tudunk egymással hosszútávon mit kezdeni. Amikor a többiek aztán elmentek egy másik este, mi R-el otthon maradtunk, kifeküdtünk a verandára és egész este beszélgettünk. Valami alapvetően megváltozott bennem az elmúlt hónapokban. Hosszúra nyúlt ifjúkorom, vándoréveim lezárultak. Olyan emberek vesznek körül, akik számíthatnak rám, és akikre számíthatok. Kívánhatok-e többet?

Ny. a szöveg végére ér és piszmog.

-Nekem a vége egy picit patetikus.

– Valóban? Ennyire megöregedtem volna?

– Eléggé – somolyog kajánul. De ez teljesen érthető. A szigeten rövid pillanatokra gondolkoztál csak el az elmúláson vagy vetted észre mennyire üres a buzi bulizás világa. A szövegben meg pont ezt emeled ki.

– Írói szabadság…

– Legalább írtál végre pár sort – vakkantott oda, majd mancsát felemelte, mintha világraszóló ötlete lenne.

-Kávé! Gyere, csináljunk egy kávét. Ja, és ideje lenne megemlékezned J-ről.

– Kicsit szégyellem magam, hogy eddig nem tettem meg

– Nincs ezen mit szégyellni. Az élőkkel foglalkoztál. Nekik tényleg szükségük van rád.