Lazán átkötve

az előző bejegyzéséhez: magam is elcsodálkoztam, hogy első közös karácsonyunk 2007-ben volt. Én későbbre tettem volna. Gyerekkorom és a későbbi időszak karácsonyai között akadtak meghitt, szép pillanatok is. De sok “muszáj” is volt a szeretet ünnepén. Talán ez az egyik vízválasztó az én, és az előttem lévő generáció(k) között. Ők sok mindent azért csináltak, mert kell – előírta az illem, a szokás, meg a jó édes anyukájuk. Generációmban számos dolog ezzel szemben lehetőség, mellyel nem élünk feltétlenül. Messze vezetne, ha belemennék ennek előnyeibe és hátrányaiba.

Szóval nem hiányzik a muszáj együttlét, a muszáj szeretet, a muszáj ajándékozás. Apropó ajándékozás: idén még lazán átkötött ajándékok se voltak, jó előre tisztáztam ezt. Az én koromban, az én nagyon speciális ízlésemmel nem egyszerű már ajándékot venni, hát még a meglepetés-direktívának megfelelni.

Karácsony számomra különben sem vallási ünnep (hacsak nem a legyőzhetetlen nap, Sol Invictus ünnepe, akit nagyon visszavárunk ilyenkor decemberben). Néha elkísértem anyukámat a templomba, meg meghallgattam Bach karácsonyi oratóriumát. Aki jól ismeri a kultúrtörténetet (mint pl. én), az tudja nagyon jól, hogy ezek a jobboldali médiumokban és félművelt körökben “ősinek” nevezett ünnepek, mai formájukban alig pár száz éves múltra tekintenek vissza (lásd még az ősmagyar gulyásban a krumplit – Mátyás király aligha értékelhette, mert Amerikát még nem fedezték fel). A faállítás protestáns szokás, a tudás gyümölcsét szimbolizáló gömbök az almára hajaznak – csakhogy a Bibliában szó nincs almáról, ez csak Jeremos félrefordítása.

No de, kössünk csak vissza lazán a karácsonyhoz. Korábbi bejegyzésemben már idéztem Zarah Leandert, miszerint “idegenben lenni oly üres”. És most, amikor átértünk a határon, majd leszálltam Meidlingbe, láttam a megszokott kék vasúti feliratokat, hallottam a gyerekkorom óta megnyugtató osztrák-németet és megcsapott a helyi metrószag – akkor és ott tudtam, hogy hazatértem. Ahonnan hazajöttem, az már idegen.

Líraibb

(a bejegyzés eredetileg a kirabiyakán jelent meg, 2007. december 20. 21:18)

Kiteljesedett utolsó hét hangulat. Pedig nem az, csak számozás és közmegegyezés kérdése az egész. A föld ugyanúgy forog, az új kezdet csak látszólagos. Mellesleg pont nekem egyedülálló a mithrászünnep, ugyanis először együtt Dudival.

Ezen az utolsó héten még kaptam egy kiadós adag elismerést. Évek óta dolgozom egy helyen és rengeteg embert csak névről ismerek (íme a colonel-effektus szép példája). Aztán hirtelen előkerülnek, szemtől szembe vagyunk, próbálom bevésni az agyamba a névhez tartozó arcot – na ez általában nem sikerül, csak az arc marad meg. A vállveregetés jól esett, a furcsa csak az, hogy azokkal, akikkel a magánéletemben kapcsolatot tartok ezt nem értik. Hetente többször eltűnök egy épületben, melynek jó, ha Magyarországon a lógóját ismerik. A legtöbben érzik, hogy egy fontos helyen valami fontosnak tűnőt csinálok, de technikai részletekkel nem untatok senkit. Bezzeg mások letámadnak a saját életük technikai részleteivel. Abból látszik, hogy öregszem, hogy nem mindig bírom türelmesen végighallgatni azt, amihez abszolút nincs közöm.
Blogírásra nem igazán jutott időm, mert nem akartam rendetlen évet magam mögött hagyni. Minden mondat végére írásjel került, ha nem is mindig pont. Szeretném, hogy az ünnepeknek ünnep jellegük legyen. Olyat szeretnék csinálni, amit év közben nem. Hátradőlni, szemlélődni. Aztán megírni itt a blogon.

Nagyszerű…

… nyamogott Ny., miután tüsszentettem egyet.

– Nézd majd meg, hogy mutogatni fogják neked a szótárt, hogy nincs is olyan, hogy nyamog, csak nyámog.

– Szerinted érdekel még a véleményük? Az élet túl rövid, hogy egy ékezeten vitatkozzak olyanokkal, akik alapvető elégedetlenségüket vetítik ki másokra azzal, hogy állandóan kötekednek és mindenféle külső autoritásra hivatkoznak, mert odabent alig akad már valaki, akire hallgathatnának.

– Ez azért erős volt – mondta Ny. és elcammogott a konyha felé, hogy hozzon egy kávét.

Heroikus küzdelemben legyőztem két démont is (vagy csak megkötöztem és a Tartaroszba vetettem őket, mert mint Uránosz, csúnyának tartottam őket?). S. barátom óvva intett a két frontos háborútól. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. De úszni csak vízben lehet megtanulni. Vállatam, hogy sok vizet nyelek majd, hát így is lett. Mindezt persze télen kell csinálni. Nem csoda, hogy a vízcseppek a torkomra fagytak. Mint kiderült a kristályok korona-alakúak.

Fene se tudja már mi miből következik. A különlétből a magány, vagy a magány iránti vágyból a különlét. Közben eszembe jut a nyár, úszkálás a hűvös Dunában, a második Éjszakai Őrségből az Entrée des Ombres, az árnyak belépésének dallamára.

A három párka, a kor és a szomorúság táncol. Nyáron olyan könnyedén elűztem őket. Most meg a vállamra telepedtek, nem tágítanak. Ez van, tél van.