az előző bejegyzéséhez: magam is elcsodálkoztam, hogy első közös karácsonyunk 2007-ben volt. Én későbbre tettem volna. Gyerekkorom és a későbbi időszak karácsonyai között akadtak meghitt, szép pillanatok is. De sok “muszáj” is volt a szeretet ünnepén. Talán ez az egyik vízválasztó az én, és az előttem lévő generáció(k) között. Ők sok mindent azért csináltak, mert kell – előírta az illem, a szokás, meg a jó édes anyukájuk. Generációmban számos dolog ezzel szemben lehetőség, mellyel nem élünk feltétlenül. Messze vezetne, ha belemennék ennek előnyeibe és hátrányaiba.
Szóval nem hiányzik a muszáj együttlét, a muszáj szeretet, a muszáj ajándékozás. Apropó ajándékozás: idén még lazán átkötött ajándékok se voltak, jó előre tisztáztam ezt. Az én koromban, az én nagyon speciális ízlésemmel nem egyszerű már ajándékot venni, hát még a meglepetés-direktívának megfelelni.
Karácsony számomra különben sem vallási ünnep (hacsak nem a legyőzhetetlen nap, Sol Invictus ünnepe, akit nagyon visszavárunk ilyenkor decemberben). Néha elkísértem anyukámat a templomba, meg meghallgattam Bach karácsonyi oratóriumát. Aki jól ismeri a kultúrtörténetet (mint pl. én), az tudja nagyon jól, hogy ezek a jobboldali médiumokban és félművelt körökben “ősinek” nevezett ünnepek, mai formájukban alig pár száz éves múltra tekintenek vissza (lásd még az ősmagyar gulyásban a krumplit – Mátyás király aligha értékelhette, mert Amerikát még nem fedezték fel). A faállítás protestáns szokás, a tudás gyümölcsét szimbolizáló gömbök az almára hajaznak – csakhogy a Bibliában szó nincs almáról, ez csak Jeremos félrefordítása.
No de, kössünk csak vissza lazán a karácsonyhoz. Korábbi bejegyzésemben már idéztem Zarah Leandert, miszerint “idegenben lenni oly üres”. És most, amikor átértünk a határon, majd leszálltam Meidlingbe, láttam a megszokott kék vasúti feliratokat, hallottam a gyerekkorom óta megnyugtató osztrák-németet és megcsapott a helyi metrószag – akkor és ott tudtam, hogy hazatértem. Ahonnan hazajöttem, az már idegen.
