A franciákhoz fűződ viszonyom (de talán összességében az újlatin népekhez is) elég problematikus volt. Életemben először külföldön Franciaországban voltam. Párizs, Loire menti kastélyok, Strasbourg (akkor biztos még Straßburgnak írtam). A számomra akkor teljesen ismertelen francia nyelv arrogánsnak tűnt – ahogy Emiliano, újdonsült marseille-i orosz-mexikói ismerősünk mondta: joggal. A Grande Nation nagyszerű kulturális teljesítményei ellenére is mégiscsak koloniális hatalom és a nacionalizmus egyik első képviselője. Nyelvük használatát tekintve csak a tökéleteset fogadják el és nem restek kijavítani vagy igen feltűnően helyesen megismételni az idegen által használt nagy nehezen kiszenvedett mondatot. Nem csoda, hogy akkoriban jobban tetszett Strasbourg, persze talán csak azért, mert tudtam kommunikálni az emberekkel. Igazolja ezt az elméletet az is, hogy egy évvel később Londonban voltam, ahol szintén sokat számított, hogy ha törve is, de beszéltem az angolt. Az emberek szívéhez mégiscsak az anyanyelvükön keresztül vezet az út.

Első párizsi utam óta eltelt harminc év. A pesti káosz ellen német precízségével lázadó Platen (fiatalabbak kedvéért: korábbi blognevem, egykori porosz homoszexuális költő) Duplává transzformálódott és kiteljesedett benne az újlatinság legjava: a tenger és a napfénye szeretete, a barátok és a tarsáság megbecsülése, a dolce vita mint életmottó, sőt az olasz és francia barokk zene értékelése. Persze kultúrtörténetileg ez sem példátlan út: a németek már a 18. század óta rajonganak a déliek és minden olasz iránt.

De valójában nem a dél felé fordulás törte meg a jeget. 2018-ban voltam életemben először Ozorán. Tényleg alapvető, meghatározó élmény volt az az egy hét. Remélem, nem hangzik ez túl manírosan, ahhoz hasonlóan, mint ahogy számos gondolkodó számolt be megvilágosodásáról, miután elolvasta Nietzsche Zarathustráját. Számomra Ozora tényleg azt mutatta meg, hogy lehet másképp viszonyulni egymáshoz (pl. a franciákhoz is), lehet másképp élni, és hogy nem a drogokban van a szeretet, hanem az emberekben.

Szóval Ozorán fenn ücsörögtünk a domb tetején – hiszen csak itt volt térerő – és egy meleg ismerkedő portálon keresztül megbeszéltem egy találkát egy francia sráccal. C., miután megismerkedtünk alig tágított mellőlünk. Meg volt benne az igazi francia humor, a l’esprit. Mint minden jó franciánál, nála is volt egy brumisateur, egy vizet (természetesen Eviánt) permetező spray, mellyel arcát frissített fel a nagy melegben. Háromszor javította ki a brumisateur kiejtését nálam, mintha az igen megpörgetett r bármiféle jelentéskülönbséget is hordozna. C-nak és barátinak köszönhetően valahogy megszerettem a francia nyelvet és magukat a franciákat is. Megfigyeltem, hogy a nem-francia szemlélő számára veszekedésnek tűnő beszélgetés szimpla eszmecsere. A franciák valahogy mindig háborognak valamin, egy “mitudomén” arckifejezés kíséretében. Számos emlékezetes élményünk volt C-vel, akadozó beszélgetéseikben néha más nyelvek segítettek (pl. a spanyol país szó, mivel a country kifejezést nem ismerte). C. igazi színfolt volt első Ozorámon, azonban csalódás a másodikon. Akkor ugyanis ott volt mexikói barátja is és egy viszonylag nagy francia entourage. Mivel C. nehezére esett az angol beszéd, és nagyon vadul belevetették magukat a bulizásba, viszonylag kevés interakció volt köztünk. Ezért az utolsó este bocsánatot is kért L-től. Én franciásan háborogtam a dolgon mindahányszor szóba került, hiszen tőlem nem kért bocsánatot. Aztán mégis én ajánlottam, hogy látogassuk meg őt és barátját Marseille-ban. Erről azonban majd máskor.

Második francia utamon lehullott a hályog a szememről. A mai Európa elképzelhetetlen lett volna a francia forradalom, metropoliszaink, Párizs az európai fővárosok előképe, igazodási pontja nélkül. Párizs felvonultatja a nemzeti főváros minden kellékét: a pregnáns jelképet (a világkiállításra eredetileg átmeneti építménynek szánt, saját korában sokat vitatott Eiffel torony), a(z) (egykor uralkodói)-nemzeti múzeumot (Louvre), a nemzet háborús sikereinek emlékművét (Diadalív), a forradalom előtti romantikus képzeteket keltő templomot (Notre Dame), sétáló-bevásárló utcákat, vigalmi negyedet, városi parkokat és pályaudvarokat.

Aztán eszembe jutott első filozófiai olvasmányélményem, J.-J. Rousseau: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?” című műve. Majd számos szépirodalmi alkotás: Victor Hugo nagyregény, a Nyomorultak, amit fiatalon olvastam (ennek köszönhetően nem ijedek meg ma se az 500-1000 oldalas regényektől), vagy egy igazi irodalmi csemege, Huysmans Le Bas-ja (ami ma már magyarul is elérhető), ill. egy kortárs regény, Virgine Despentes Vernon Subtex-je.

Kis manzárd szóbánk ablakából az utcát pásztáztam.

A párizsiak legalább annyira színesek, mint a város. Elegáns üzletemberek, igen stílusosan öltöző beau monde hölgyek, gyöngysort hordó, színesre festett körmű heteró fiúk, focista pólós, tracksuit-os, nike tuned-os észak-afrikaiak, állig felfegyverezett kölyökképű Nemzeti gárdisták, szusit evő fejkendős fekete lányok.

Rá kell jönnöm, hogy valójában szeretem a franciákat: fene nehéz nyelvük egyes hangjaitól borsódzik a hátam, imádom, hogy értik és értékelik a kultúrát, hozzám hasonlóan nagyra tartják a képregényeket, mangákat, animéket és sneakereket, és mélyen egyetértek alapvető életfilozófiájukkal, miszerint azért dolgozunk, hogy éljünk – és nem fordítva. Vajon egy veszedelmes viszony kezdte ez…?