leszoktam a bloggolásról, naplóírásról. Bohó (értsd bohém) fiatalkoromban (na most se vagyok szentéletű) Byron egyik naplójában olvastam egy passzust, melyben ifjúkori példaképem azt panaszolja, hogy évek óta nem vezet naplót, és ezt nem is sajnálja túlzottan, ugyanis szerinte úgyse lett volna túl sok feljegyzésre érdemes esemény. Nálam pont fordított a helyzet. Az elmúlt három év alapvető fontosságú volt: mérföldkőnek nevezném, ha nem lenne komoly ellenérzésem az élet szakaszolásával szemben, amit én inkább látok sodró folyónak, mint állóvíznek, melyet néha felkorbácsol a vihar.

Minerva baglya sötétedés után kezdi meg reptét – e veretes mondatnak, melynek a filozófiában igen nagy jelentősége van, életemre is vonatkoztatható. Az eseményeket akkor tudjuk igazán jól elemezni, értékleni, ha már megtörténteket. Amikor benne voltam az élet sodrásában, sem időm, sem kedvem nem volt foglalkozni azzal, hogy írjak.

Szent Ágoston óta szokás Európában a kitárulkozás, a “Vallomás” műfaja minden énbloggolás alapja. Persze én nem gondolom, hogy bűnöket kellene megvallanom, miután nem vagyok keresztény és nem tartok sokat számos ránk hagyományozott erkölcsi kategóriáról. Kultúrpesszimista se vagyok, aki a világ és az erkölcsök folyamatos romlásként éli meg a kort, melyben él. Ugyanakkor tisztában vagyok életem alapvető paradoxonával: a mindennapi csodával, hogy élek, felkelek és a nap is felkelt, valamint azzal a ténnyel, mennyire jelentéktelen életem, életünk a világ, az univrezum mércéjével mérve.

20 éve annak, hogy elkezdtem bloggolni. Azóta számos blogger abbahagyta az írást vagy meghalt, míg mások később éreztek rá a rendszeres kitárulkozás jótékony hatására.

Kezdetnek legyen ennyi… pontosabban folytatásnak.