Sziget

Egy igen merész filozófia elképzelés szerint az emberi tudat egy ernyő, melyen keresztül az Univerzum saját létezését tapasztalja meg. Ausztrál bennszülött barátunk N., mondta még Ozorán, hogy szerinte nem vagyunk mások, mint tapasztalataink összessége.

Úgy tűnik, az Univerzum úgy látta, eljött az idő, hogy új tapasztalattal gazdagodjak. Végrehajtóként kijelölte R.-t (soha rosszabb végrehajtót az életemben), akihez nyár óta számos szállal kapcsolódunk. Még november végén jelentette ki, hogy ő márpedig régi szokásának megfelelően elhúz a télből a tavaszba Gran Canariára. Aki jön, aki nem, ő megy. Mi vaciláltunk. Egyrészt soha nem utaztunk még ilyen messze, egy öt órás repülőút nekem kibírhatatlannak tűnt. Meg persze itt van minden tervek tüskés megsemmisítője, a korona. Az se hozott igazán lázba, hogy Gran Canaria az “örök tavasz szigete”. A nálam évek óta egyre súlyosbodó téli lehangoltságra én inkább egy kis nyarat szerettem volna gyógyírként. És az utóbbi időben a téli sötétség az egész napos sötétség metaforájává vált. Nekem nyár kellett. No igen, elkényeztetett úrificsúr gondolkozik így, de az asszimiláció már csak ilyen.

Aztán végülis lefoglaltuk a repülőjegyeket, beleugrottunk a kalandba. Miután nem volt semmin veszekedni karácsonykor, bedobtam útitervünket. Ha veszekedés nem is volt, riadalom igen. Onnan tudtam, hogy nagy a baj, hogy az út előtti napon anyám-apám már egy követ fújt, miközben alapállapotuk 50 év házasság után a másik kijelentéseire a de. De (ajaj, anyja-apja fia) ahogy Rás barátom megjegyezte: “A szülőknek meg az a dolguk, hogy kiakadjanak, nincs jelentősége.” Erre jegyezte meg R. Las Palmasban, miután lefordítottam neki ezt a mondatot, hogy igen bölcs barátom van.

De ne szaladjunk előre. És ne is gondoljuk akár egy percig is, hogy valamiféle útibeszámolót akarnék írni.

Reif für die Insel: mondja a német, azaz “megérette a szigetre”, ami annyit tesz: ideje lenne elmennie nyaralni. Nem volt nehéz így érezni, miután itthon ugyanaz az örvény húzott le és köpött ki naponta: ennek soha nem lesz vége, na jó, vége lesz, de nem belátható időn belül, gyere örvény, kezdjük előröl.

Szóval elsősorban két dolgot akartam megtapasztalni: a sziget élményt és az óceánt. Az Univerzum talán mégsem ezt szánta nekem. Az utcánk, ahol laktunk, olyan volt mint bármelyik spanyol utca. Meg kellett erőltetnem magam, hogy szigeten érezzem magam. Aztán a hosszan elnyúló strandon már éreztem valamicskét a szigetből. Ami az óceánt illeti: olyan, mint a tenger, korlátolt tapasztalási képességeim miatt megint a képzeletemnek kellett kiszínezni a fogalmat. Magasabb verziószámú tenger. Agyam gyötrése helyett inkább felfeküdtem a vízre és élveztem a sodródás élményét.

No man is an island… és ezt pont egy szigeten kellett megtapasztalnom. Egyedül halálra untam volna magam, ha csak ketten megyünk, idővel szintén eluntuk volna magunkat már a harmadik napon. Így hárman azonban egészen sajátos élménnyé vált az út. A strandon kétszer koccintottunk, az otthoni és a helyi idő szerinti éjfélkor. Gyalog mentünk haza, mert taxit nem lehetett fogni. Újévkor együtt megnéztük egymás kedvenc filmjeit. Kártyáztunk, beszélgettünk, leutaztunk a sziget dél csücskébe, napoztunk, átszeltük a Dűnéket, átkoztuk a szelet, mely minden pórusomba homokot juttattot. Egyszer sem néztem meg, mi hír a kontinensen. A tavasz szigetén csak este volt tavasz, nap közben tűzött a nap, egy felhő se az égen. A felhőtlen ég az ott töltött idő metaforájává vált. Persze jöttek viharfelhők is. Össze is vesztünk. Aztán másnap megöleltük egymást.

Életemben először voltam szigeten, léptem bele az óceánba. Mégsem ez a tapasztalat fog megmaradni bennem. Hanem a sziget metaforája. Mi voltunk a sziget.