ahogy a japán animék szereplői mondják, azaz fenébe. Fenébe, hogy több mint egy hónapja egy sort se írtam ide. Alig szeszizáltam (erdélyi magyar: észrevenni), hogy eltelt több mint egy hónap. Egy újabb hónap, melyben megfagyott az idő. Pedig nem vagyok az a jammerolós típus (német: jammern, panaszkodni). Azonban az én életembe is begyürüzött a vírusválság (begyűrűzött az olajválság – a hetvenes években Magyarországon gyakran használt kifejezés). Egyre másra kapom a híreket: barátok, akik kórházba kerültek, ismerősök és barátaim ismerősei és családtagjai akik megbetegedtek vagy meghaltak. Engem még elkerült a vírus, minő malaszt (régies magyar: kegy).
Egykori kémia tanárom kedvence polgári példázata volt, miszerint börtönbe kerülni mégiscsak jobb, mint a pszichiátriára. A börtönben legalább tudod mikor szabadulsz. Egy ideje azonban úgy érzem, hogy e két elzárási forma kombinációjában van részünk. Tudjuk, hogy majd valamikor ennek vége lesz, de nem tudjuk mikor. Ott lebeg az állandó félelem a levegőben, még akkor is, ha próbálunk nem tudomást venni a körülöttünk zajló eseményekről. Tartjuk magunkat, nem hisztériázunk, de belül már többször eleresztettünk egy néma sikolyt. Elfogadjuk, hogy ilyen esettel kormányainak, hivatalaink és kórházaink, mi több az egész lakosság nem szembesült még saját életében, de szitkozódunk a sok hebehurgya döntés és embertársaink felelőtlen magatartása miatt.
A japán népszerű kultúrában, így az animékben is fontos szerepe van egy előre nem látható, súlyos következményekkel járó katasztrófának, melynek mindenki ki van szolgáltatva. Állítólag godzilla alakjában a hiroshimai atombomba pusztító hatása tükröződik. A mi népszerű kultúránk is tele van ilyen utalással. Íme, most benne élünk a katasztrófába.
Most már nem lehet nem szeszizálni, mi van. Korábbi jammerolásaink hétköznapi apróságok miatt nevetségesnek tűnnek. Reményeink írott malaszt. Shimatta!
Doppeldupla 