Post Vacation Blues

No, milyen erős a PVB-tek? – kérdeztem kolléganőimet, akik a kötelező “üzemi szabadságnak” köszönhetően két hétig nem dolgoztak, míg én Ozora miatt már három hetet voltam távol. Amióta bérrabszolga vagyok mást jelent a szabadság. Míg korábban sok szabadidőm volt, de nem volt pénzem, hogy pl. külföldön tölthessem ezt az időszakot, most kevesebb szabadnapom van, amit azonban majdnem kizárólag külföldön töltök.

A teljes kikapcsolódáshoz állítólag legalább két hét kell, bár én a szabadságom első napjaiban könnyedén váltok át nyaralási üzemmódba és eszembe se nagyon jut, hogy mi zajlik a munkahelyen (igaz, hogy a munkahelyemen nem is tudták a magán telefonszámom, így lehetőségük se volt eszembe juttatni kenyérkereső munkámat).

Van egy fontos különbség a mostani és a korábbi hazatérés között: amikor korábban Pesten laktunk és külföldről hazatértünk, mindig arról beszéltünk, hogy milyen lenne az általunk meglátogatott országban élni (nagy hagyományokkal rendelkező magyar sajátosság, a külhont jobbnak tartani). Amióta Bécsbe élünk, miután hazaérünk megállapítjuk: milyen jó, hogy itt élünk és felsoroljuk, mi az, ami nem olyan jó mint itt.

Talán ez is az oka annak, hogy az első “munkás” hetemen egyáltalán nem voltam lehangolt.

A google ma emlékeztetett, hogy 70 éve született Cesária Évora, akit én pár éve fedeztem csak fel. Van egy valójában egyszerű szövegű, mégis igen kifejező dala:

A sodade különben egy igen mély értelmű szó a portugálban (Évora portugál-kreol nyelven énekel), mely egyszerre jelent elvágyódást, vágyat és világfájdalmat – bár önmagában nem negatív felhangú a kifejezés. Ahogy ma hallgattam ezt a számot, mégiscsak furcsa hangulat kerített magában. Ennek azonban inkább van köze alaptermészetemhez, mint a Post vacation blueshoz.