Egy pár hónapja annak, hogy megnéztem az alábbi filmet – mely sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A film ugyanakkor felhívta figyelmemet egy igen érdekes személyiségre, aki a 18. században Bécsben élt.

A bécsi köztudatba Angelo Solimánként vonult be, eredeti neve (Mmadi Make) már saját életében ugyanúgy feledésbe merült, mint pontos származási helye. Kalandos életútja  mellett leginkább azért maradt meg a helyiek emlékezetében, mivel halála utána bőrét eltávolították és fabábura helyezték, majd így mutogatták mint félmeztelen “vadembert” a császári Naturalienkabinettben (“Természeti dolgok kamrája” azaz természettudományi gyűjtemény).

Angelo életútjának magyar vonatkozása, hogy Kazinczy Ferenc barátja lett, miután mindketten az “Igaz egyetértéshez” címzett szabadkőműves páholy tagjai voltak. Ennek az életrajzi szálnak az irodalmi feldolgozását Péterfy Gergely a “Kitömött barbár” című regényében olvashatjuk (amit Rás barátom már olvasott, nálam még a könyvespolcon várakozik – piros pöttyel a könyv gerincén, jelezve, hogy ezt mindenképpen el kell olvasni).

Loving the alien 

Angelot saját életében körberajongta környezete, a felvilágosodás korának megfelelően a “nemes vadat” látták benne. Nem ő volt az egyetlen színes bőrű Bécsben,  ugyanis a császári és főnemesi udvaroknál szokás volt egy “udvari mórt” tartani (hasonló kuriózum volt ez, mint törpét vagy különösen magas növésű embert tartani az udvarnál). A mór kifejezés ebben az estben nem a Spanyolországot meghódító észak-afrikai népcsoportot jelöli, hanem általában minden sötétebb bőrű embert. A rabszolgaként Európába kerülő udvari mórok helyzete adott esetben jobb volt, mint fehér kortársaiké, akik jobbágyként vagy városi plebejusként élték életüket. Persze egy a családjától elszakított arab vagy afrikai fiú sorsát mindennek ellenére se nevezném irigylésre méltónak.

Az Angelo című filmmel pont az a baj, hogy megpróbálja mai elképzeléseinket visszavetíteni rasszizmusról, kirekesztésről egy olyan korba, ahol még a mindenkire érvényes emberi méltóság fogalma sem létezett.  Angelo még az udvari alkalmazottak között is kimondottan privilegizált volt, persze ez nem azt jelenti, hogy ne szenvedett volna alávetett helyzetében.

Angelot – állítólag Bécsre tipikus módon – halála után értékelték csak igazán: arcképe bélyegen szerepelt, a Wien Museum külön kiállítást szentelt neki. Alakját Musil a “Tulajdonságok nélküli ember”-ben is megörökítette.

Bevallom, engem is rabul ejtett már többször az egzotikum, íme hát mórjaim – akiket persze sosem neveznék így.

Láttam Istent és Isten fekete 

Gyerekkoromban egyetlen fekete élt szülővárosomban, nem emlékszem a nevére, de arra igen, hogy köztiszteletnek örvendett és egyik gyerekének gyönyörű göndör haja volt. A számos okból kimondottan nem multikulturális Budapesten évekig nem találkoztam egyetlen színes bőrűvel sem (akiket én a magyar szóhasználattal szemben soha nem nevezek négernek), akivel közelebbi kapcsolat alakulhatott volna ki.

Aztán egyszer amikor az Ajtósi Dürer soron buliztunk, felfedeztük, hogy a fal mellett egy lépcső vezet fel egy különálló fémgalériára. Egykor ide jártam egyetemre (idősebbek azt is tudják, hogy itt volt az MSZMP politikai főiskolája), és nem emlékeztem arra, hogy lett volna valaha ezen a helyen egy ilyen fémszerkezet. Amikor felértünk, egy fekete srác mosolygott vissza ránk. Vezetékneve God volt.

Szomáliai származású volt, Belgiumban nőtt fel és amíg Budapesten tanult, többször találkoztunk. A feketékkel szemben táplált egyetlen sztereotip tulajdonságot sem fedeztem fel benne. Elég széles látókörű volt, több nyelvet beszélt és értékrendje inkább nyugat-európai volt, annak ellenére, hogy muszlim környezetben nőtt fel. A szimbolizmusra való hajlamom miatt nem tudtam megállni, hogy utolsó esténken ne csináljak egy ilyen képet.

Persze az, hogy jól megértettük és kedveltük egymást, nem áll összefüggésben bőrszínével vagy származásával. Ez lenne mellesleg a tolerancia alapja: a származás, vallás, bőrszín vagy szexuális orientáció nem tesz önmagában senkit rosszabb emberré (teszem hozzá: jobbá se).

(Folyt.köv.)