Egy-két gondolat az erdélyi utam margójára 1.

Egy ilyen címmel félő, hogy hosszú lesz a bejegyzés. De igyekszem összeszedetten írni. Számos dolog, amiről írtam már korábban beigazolódott. Minden város, minden település ahol voltunk, jellegében más volt, persze tudatosan választottuk ki így úticéljainkat.

Számos magyar és nyugat-európai ismerősöm fejében él még a kép, hogy Románia rendkívül elmaradott, általánosságban nyomor és szegénység jellemzi az országot. Ez így en bloc Erdélyre már régebb óta nem igaz. Szeben (Sibiu), köszönhetően annak, hogy Európa kulturális fővárosa volt 2007-ben, valóban (közép-)európai hangulatot áraszt: szépen felújított belváros, remek éttermek, igényes szálláslehetőségek a belváros közelében. Szöges ellentétben áll ezzel a “vidéki” Erdély egy része és egyes városok pereme (pl. Medgyes alias Mediaș avagy Mediasch), ahol düledező házakat, nyomasztó lakótelepeket és számos mélyszegénységben élő embert láttunk.

Amikor hazajöttem, bosnyák származású kollégám megjegyezte, hogy amikor Erdélyben járt, üdítőnek tartotta a kelet-európai nemzetiségi  sokszínűség nyomainak felfedezését. Valóban rengeteg a két-három nyelvű helységnévtábla, és én egyet se láttam, ahol valamelyik verziót valaki megrongálta volna. Miután német nyelvű a telefonom, elég fura volt pl. a Szeben környéki települések neveit olvasni a google térképen: Heltau, Michelsberg, Schellenberg. A németajkúak jelenléte ezen a területen azonban már csak történelmi emlék, mindössze 7 település létezik még, ahol több, mint 10 százalék a romániai németek aránya. Épített örökségük a több mint 150 templomvár, melyből egy-kettőt mi is meglátogattunk (az első két képen Michelsberg – Kisdisznód, Cisnădioara vártemploma látható, az másik kettőn Heltau – Nagydisznód, Cisnădie).

Lesz még Erdély… 

Segesváron felfigyeltem a helyi múzeum emlékkönyvében egy bejegyzésre, miszerint “lesz még Erdély magyar”. Miután utazásunk előtt és közben sokat olvastam Erdély történetéről (zömmel német nyelven), arra kellett rájönnöm, hogy Erdély nem igazán volt soha tisztán magyar. Sem kulturális, sem nemzetiségi értelemben. De nagyjából ezer évig a magyar befolyás volt az egyik legerősebb ezen a területen, melynek nyomai lépten-nyomon láthatóak. Román oldalak angol nyelvű változatát olvasva néha az volt az érzésem, hogy egyes románok még említeni se akarják azt, hogy ez a terület egykor a Magyar Királyság része volt, vagy hogy a magyarok alapvetően befolyásolták a terület sorsát.

A román nacionalisták persze semmivel sem jobbak mint a magyarok. A kisebb települések központjában hatalmas román lobogók lengedeznek — amivel nekem személy szerint nem is lenne annyira nagy bajom. Ugyanakkor Erdély elrománosításának legnyilvánvalóbb jele a mindenütt ott tornyosodó, esetleg éppen épülőfélben lévő ortodox templomok sokasága (sok román számára az ortodox egyházhoz tartozás a román nemzethez tartozás feltétele). Ezek a nagyrészt a rendszerváltozás után emelt katedrálisok esetlen, szürke betonkolosszusok, a tájba vagy a meglévő épített környezetbe se igazán illenek bele. Talán nagyobb szüksége lenne az országnak jó iskolákra és  kórházakra, mint templomokra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vallási kísérletezgetés és tolerancia egykori fellegvára, ahol egykor a  legkülönlegesebb vallási közösségek jöttek létre (gondoljunk csak a szombatosokra, aki közül sokan Auschwitzban végezték) vallási-kulturális értelemben kezd monokrómmá válni.

És hogy mi lenne, ha hirtelen Erdély tényleg magyar lenne? Erről küldött nekem egy erdélyi ismerősöm egy remek szöveget.

Szép város… 

Sokan ismerik a dalt: szép város Kolozsvár. Engem mégis sokkal jobban lenyűgözött Marosvásárhely (Târgu Mureș, Neumarkt am Mieresch). Igaz, mielőtt bejutna az ember a városba, meg kell küzdenie Mordor látványával: először az igen nyomasztó Azomureș vegyipari kombináttól szorul össze a gyomrunk, majd az egymás után sorakozó lakótelepi házaktól.

A városba érve azonban egyik ámulatból estem a másikba. A Kultúrpalotát (tervezte Komor Marcell és Jakab Dezső) látva a barcelonai Palau de la Musica  jutott eszembe és egyfajta párhuzam a székelyek és katalánok között.  Ha ez a Kultúrpalota Nyugat-Európában lenne, azonnal a “must see” kategóriába kerülne.

Az utolsó képen látható két hölgy különben éppen az emléktáblán látható művészekről anekdotázott – mint ahogy azt Pesten és Bécsben szokás.

Szintén lenyűgözött Erdély legnagyobb zsinagógája, mely Jakob Gärtner bécsi építész tervei alapján mindössze egy év alatt készült el (a link alatt található listában hibásan, mint megsemmisült épültet tűnteik fel a marosvásárhelyi zsinagógát). A zsinagóga gondnoka hármunknak tartott vezetést magyar nyelven – az erdélyi zsidóság ugyanis hagyományos magyar nemzetiségűnek tartotta, tartja magát. A zsinagógához tartozó kis múzeum rendkívül igényesen lett összeállítva, ötletes a múzeumban a város makettja, melyen az égő fények az egykor zsidók által lakott házakat jelöli.

Marosvásárhelyen éppen a Petőfi szobortól nem messze van a Holokauszt-emlékmű. A román felirat kihangsúlyozza, hogy a magyar fasiszták deportálták a zsidókat (miközben Románia a holokausztban való bármiféle részvételét nagyon sokáig tagadta). Ma alig élnek zsidók Marosvásárhelyen, a kaddishoz is nehéz elég férfit találni. A holokauszt után Ceaușescu fejpénz ellenében engedte kivándorolni a zsidókat, több mint 300 000 ember hagyta el Romániát 1989-ig. Erdély és egész Románia 20. századi történetének egyik szembetűnő eleme a tömeges elvándorlás, a szászok és zsidók majdnem teljesen eltűntek, a magyarok és  románok tömegesen hagyták el az országot.

Advertisements