London 2009

Még korábbi blogomon jelent meg ez az írás 2009-es angliai utazásunkról. Emlékezetes, érdekes út volt. Utána évekig nem jutottunk el külföldre. Az eredeti bejegyzés 2009 júliusában jelent meg.

“Bár úgy terveztem, hogy Londoban is írok bejegyzést, erre nem került sor. Így sem volt elég a tíz nap mindenre, amit terveztünk. Rendkívül színes, fordulatos nyaralásunk volt és kicsit belepillanthatunk London és az ott élők mindenapjaiba is. Bár megnéztünk egy-két „kötelezőnek” számító látványosságot is, bátran kihagytunk olyanokat mint a Tower és a koronaékszerek vagy a London Eye. De igazából nem is a látnivalókról szeretnék írni, azokról bőven találunk információkat útikönyvekben és az interneten. Inkább egy sokrétű beszámolót írok arról, milyen is a londoni élet, mi foglalkoztatja a helybelieket és hogy látom „budapesti szemmel” a brit fővárost.

Mindezek előtt azonban egy fontos megjegyzés: ezúton is köszönjük Saintnek és Marknak a kiváló vendéglátást ideértve hitvesi ágyuk rendelkezésünkre bocsátást és a türelmet, mellyel viseltettek irányunkba.

Változó London 1996 vs. 2009

Tizenhárom év telt el utolsó londoni látogatásom óta és bizony sokat változott az angol főváros. 1991-ben 6.829.300 lakosa volt Londonnak, a legutóbbi népszámlálás szerint (2006) 7.657.300. A londoniak egyharmada külföldön született, 2006-os becslések szerint a lakosság 69 százaléka fehér, 13 százaléka ázsiai, míg 10 százaléka fekete. [2019 – 12 430 000, külföldön születettek aránya 2011 – 36,7%]

Csak azért sorolom fel ezeket a száraz adatokat, mivel alátámasztják azt a szubjektív érzésemet, hogy London utolsó látogatásomhoz képest sokkal színesebb és a városban mozgó tömeg nagyobb lett. Vasárnap délután az Oxford Streeten olyan tömeg hömpölygött, mint nálunk az augusztus 20-i tűzijáték után. Mint Marktól megtudtam, az egyetlen olyan nap az évben amikor elnéptelenednek az utcák karácsony. Máskülönben vasárnaptól vasárnapig tömött sorokban furakodnak az emberek felszínen és felszín alatt.

1996-ban meglepve figyeltem az angol felszíni közlekedést: az emberek fegyelmezetten sorban álltak a buszmegállóban, hogy feljussanak a Routmaster buszokra. A Routmaster az a hagyományos londoni kétszintes busz, melynek a hátsó részén is fel lehet szállni illetve igény szerint pattanni. Miután sok bátor brit sérült meg buszrapattanás közben, a városvezetés lecserélte ezeket a buszokat: részben olyan doubledeckerekre, melyeken csak  az első ajtón lehet felszállni, részben olyan egyszintese buszokra, melyek néha kigyulladtak. Ráadásul ezek az egyszintes buszok gyakran beragadnak a körforgalomba, még jobban megbénítva az eleve sok dugóval tarkított felszíni közlekedését. A britek másik szívfájdalma a felszíni közlekedéssel kapcsolatban, hogy a buszvezetők elkanászodtak. A busz alapvetően akkor áll meg – ha nincsen leszálló utas – ha leintjük. De láttam olyat is, hogy akkor sem állt meg, amikor intettek. A buszoknak elvileg a menetrendet jelző táblánál kellene megállniuk. Ehelyett ott állnak meg, ahol szottyan. Az első ajtó sokszor a várakozásra szolgáló hajlék elején vagy közepén áll meg, sőt ha több busz érkezik bátran kinyitják az ajtót a járdát az autóúttól elválasztó rácsnál. Szombat este egy ilyen rácson kellett átküzdenem magam, mely kissé megnyomta a lábamközét. Ránéztem a buszvezetőre, aki először majdnem mosolygott, aztán felvette a hűvös angol ábrázatot.

Mindennek ára van, főleg a privatizációnak

A felszíni közlekedés viszontagságaiért messzemenően kárpótolt a metró: továbbra is rendkívül jól átlátható táblákkal jelölik az útirányát, könnyen be lehet jutni a bérletnek megfelelő Oystercard segítségével és valóban gyorsan eljuthatunk oda, ahova szeretnénk. Igaz, hétvégén a felújítások miatt egész szakaszokat zárnak le. A mozgólépcsőn továbbra is érvényesül a brit fegyelmezettség: mindenki a jobb oldalra áll, aki nem, azt könnyen elsodorják.

Ennek a hatalmas, jól működő közlekedési rendszernek azonban ára is van: az 1948-ban a munkáspárti kormány által államosított metrót 2003-ban privatizálták (pontosabb private public partnership formájában működtetik), melynek eredményképpen rendkívül megdrágult a londoni tömegközlekedés.  Ha valaki Oystercard-ját egy hónapra tölti fel úgy hogy azzal mind a hat zónában utazni tudjon 127.90 fontot (40.000 forint) fizet érte. Igaz, a londoni átlagfizetéshez képest ez nem tűnik annyira soknak, főleg, hogy nem mindenkinek van szüksége mind a hat zónára érvényes bérletre, de a város lakói így is drágának tartják a tömegközlekedési tarifákat. Annyiban igazuk van, hogy statisztikailag a londoni tömegközlekedési a világon a legdrágább. A legutóbbi 2007-es áremelés nem érintett az Oystercardokat, ugyanis a városvezetés azt szeretné elérni, hogy lehetőség szerint minél többen használják ezt a névre szóló kártyatípust … talán azért is, mert így pontosan követhető az – esetleg törvénytelenséget elkövető – kártyatulajdonosok mozgása. Addig is azonban könnyedén megfigyelhetők az állampolgárok a zárt láncú kamerarendszeren (CCTV) keresztül …

A londoni közbeszédben fontos téma a CCTV. A város ugyanis olyan mértékben be van kamerázva, hogy az egyesekben félelmet gerjeszt. Ezért amolyan londoni közhely, hogy „zavar a bekamerázottság, de én úgysem követek el olyat, ami miatt félni kellene”. És ha már elkövetés, nézzük utunk egyik számomra legérdekesebb eseményét.

Old Bailey azaz Őfelsége Büntetőbíróság

Egy bíróság meglátogatása nem tartozik a hagyományos turisztikai látványosságok közé és persze nyelvismeret hiányában sok országban nem is nagyon érdemes ilyen programot szervezni. Én már itthon utánanéztem, hogyan látogathatunk meg egy igazi angol tárgyalást. Természetesen büntetőbíróságot választottam, hiszen ha már nyaralunk legyen egy kis szenzáció.

Nem messze a Szent Pál katedrálistól található az Egyesült Királyság Központi Büntetőbírósága, vagy ahogy a köznyelv nevezi az Old Bailey (az elnevezés különben különös: a bailey a cityt körbeölelő fal volt eredetileg. Hasonlóan furcsa a Scottland Yard elnevezés is, melynek semmi köze Skóciához, hanem egy közeli utcát hívtak így). A tárgyalások szabadon látogathatók, hacsak személyiségi jogok védelme miatt nincsen kizárva a nyilvánosság. A látogatást azonban szigorú feltételekhez kötik: nem szabad fényképezőgépet, mobilt, bármilyen táskát, élelmiszert vagy italt bevinni és ezek tárolására sem biztosítanak helyet. Tehát elindultunk egy-egy pénztárcával és kulccsal majd csöngettünk az épület oldalában lévő kis ajtón. Miután átestünk a biztonsági kontrollon felmentünk az emeletre, ahol egy kedves biztonsági őr tájékoztatott arról, hogy egy terrorista-tárgyalására beülhetünk. Azt is hozzátette, hogy odabent nem lehet beszélgetni, jegyzeteket készíteni … mire Dudi megkérdezte, hogy lehet-e levegőt venni? Az őr értette a viccet majd bebocsátást nyertünk a galériára.

Beültünk az első sorba majd hogy többet lássunk előrehajoltunk a párkányon. Mint kiderült ezt sem szabad, ugyanis a galériaőr ránk szólt, hogy üljünk egyenesen. Később rájöttem, hogy ennek az lehetett az oka, hogy az esküdtszék pont alattunk volt és egy ilyen ügyben fontos volt anonimitásuk megőrzése.

Engem is meglepett, hogy a vádlottak padján nem egy színes bőrű ült: a terrorizmussal megvádolt személy ugyanis egy angol szélsőjobboldali Neil Lewington volt (akit az eset részletei érdekelnek itt olvashat róla angolul). Sajnos Angliában a szélsőjobboldal már korábban is több erőszakos cselekményt követett el: amikor a Soho-ban jártunk Mark megmutatta azt a meleg helyet, ahol 1999-ben szögekkel töltött pokolgép robbant, megölve 2 és megsebesítve 81 embert. Ezt és további merényleteket a Fehér Farkasok elnevezésű neonáci szervezet vállalta.

Lewingtont hasonló merényletet tervezett, azonban időben elkapták. A tárgyaláson éppen azt taglalta a parókás ügyész rendkívüli részletességgel, hogy milyen tárgyakat talált a vádlottnál a rendőrség. Megfigyelhettük azt is, hogy egy hivatalszolga egy kis papírt visz az bíróhoz, melyen az esküdtszék által feltett kérdés állt. Ezt a bíró felolvasta, majd továbbította az ügyésznek.

Eddig csak filmeken láttam azt a brit bírósági szokást, hogy a tárgyalóterembe be- vagy kilépő személy a bíró irányába tiszteletteljesen biccent. Megerősíthetem, hogy ez a gyakorlatban is így van.

Tulajdonképpen nem láttunk semmi látványosat. Mégis, egy rövid időre érezhettük, hogy mit jelent a bíróság tekintélye, a hagyomány ereje egy olyan országban, melyben még ma is érvényesek több száz éves jogi dokumentumok.

Kiegészítés:

Régen nagyon szerettem ezt a sorozatot, mely szintén az angol igazságszolgáltatás problémáival foglalkozott: