30/30/30

Írjunk valami naplószerűt. Rögtön pontosítok: írjunk. Több mint 30 nap telt el azóta, hogy utoljára írtam (pontosabban 33 nap). De a 33/30/30 nem nézett volna olyan jól ki a címsorban, így lefelé kerekítettem. Ez itt most nem a tőlem megszokott, jellemzően módon pénteken írt “irodalmi” szöveg. Sajnos a hosszú kihagyás miatt elpártoltak tőlem még meglévő olvasóim is. Írtam egy hevenyészett verset, de leszedetem, mert nem találtam elég jónak. Az önkritika szerintem jót tesz az írónak (az önmarcangolás ugyanakkor éppen ellenkező hatású).

30 nap telt el január idusa és február idusa között. Január idusán egyik napról a másikra menesztették közvetlen felettesem (remélem észre veszitek, hogy olyan stílben igyekszem írni, hogy a gépi fordító ne tudjon mit kezdeni a szöveggel. Hiszen a munkámat érintő dolgokkal foglalkozom és ebben nem árt az óvatosság). A következő 30 napon filmbe illő események történtek az üzemben. Alig ocsúdtunk a hirtelen jött kipenderítésből, azt vettük észre, hogy a többi vezető is furcsa ábrázattal jön-megy a folyósokon. Kisvártatva további kipenderítésekről hallottunk. Bár később azt mondták, csak eltanácsoltak egy-két embert és próbálnak is nekik új melót szerezni, de akárhogy is csűri-csavarja a vezetőség, a gyakorlatban számos kollégám nincs már az üzemben. Ketten úgy döntötték, önként mennek. Hamarosan egyedül ülök egy viszonylag nagy irodában, hja kérem, a császárvárosban erre is futja. Ezen események persze bőven meg vannak tűzdelve intrikákkal és titkos, háttérben zajló folyamatokkal, megszórva kellő mennyiségű álnoksággal és hazugsággal, mi magunk, akik szorgosan rakjuk a falat pedig behabartuk még az egészet vaskos humorral és kőkemény szarkazmussal – utóbbi  kimondását hangos, irodát rengető nevetéssel nyugtázzuk.

30 napot irányoztam magamnak elő afféle önmegtartóztatásként. Ne se ez, se az, se amaz. Különösebb oka nincs, talán annyi, hogy viszonylag gyakran tör ki belőlem barokkos magyar lényem, és ilyenkor mindenféle nációkkal múlatom az időt, ropom a táncot. Különösen nagy a megértés etekintetben a keletről jövőkkel, lengyelekkel, románokkal. De a labancok között is akad egy-két bennfentes, biztos hajtja őket még a keleti vér – hiszen egy magyar tanti, egy cseh vagy horvát sógor a császárvárosban egyszerűen hozzá tartozik a jó modorhoz.

Harmincas bejegyzést mindenesetre nem tervezek, igyekszem hamarost írni.

 

Advertisements

Pillanatfikszáció

Létezik az a pillanat, amire ha az idővel visszatekintünk, rájövünk, hogy egész későbbi életünket befolyásolja. E pillanatok fontosságát az adott pillanatban vagy éppen előtte nem tudjuk felmérni. Ez azonban egy feloldhatatlan egyenlet: ha minden pillanatot úgy értékelnénk, mint lehetséges sorsmeghatározó eseményt, erőforrásainkat az egész napos aggódásra és elemzésre pazarolnánk.

Itt van például régen boldogult ősapám Theofil András Veret, vertesfalvi tótum-faktum, megkerülhetetlen figura – bár Veretesfalván túl se felhatalmazása, se megbízása nem volt. Ősapám hát sok időt töltött olyan dolgokkal, amire szorgos-dolgos parasztsága soha nem tudott magának időt szakítani. A paraszt csak legyintett, amikor ezek az „intellektuális” témák terítéken voltak. „Mit mind kell annyit meghányni-vetni mindent. Az anya leszül, ez a dolga. Ezen nincsen mit a továbbiakban megvitatni.”

Márpedig van! – úszott el gondolatfoszlányként Theofil András Veret fejében az ellenvetés. Gyökeret nem vert, mert a mi Veretünknek volt egy gyengéje. Mégpedig az, amikor Kovácsné elkurjantotta magát, hogy Kész! Nem kellett hozzátenni mi. A számára univerzális jelentőségű omlós kalácsról volt szó, mely a foszlányt semmivé tette (közbevetés: vajon az öreg Veret mikor jött rá arra, hogy amikor először érezte életében a kalács illatát, sorsdöntő, vagy akár sorsfordító pillanatban volt része. Csak nem tudott róla előre!).

A paraszt megjegyzése, hogy az anya leszül, nincs azzal mit foglalkozni, gondolkodóba ejtette a derék őst. Ugyanis rájött, ő se tudja megmondani. A veszteségből azonban erényt kovácsolt: belevette magát a szakirodalomba, e témában mindent elolvasott. Így aztán többször hangzott el a vacsora asztalnál nálunk Freud Zsigmond neve, mint a de kötőszó. Pedig Veret tudott dedegni.

Tanulmányai mindenre kiterjedték: ha szülés, akkor fogantatás, ha fogantatás, akkor szex. Korábban ő csak annyit tudott, hogy az asszonyi állatot meg kell hágni rendszeresen. Kiterjedt tanulmányai nyomán  azonban megkérdőjelezte, hogy annak mivolta olyan, mint amit a kuplerájban mutattak neki a „beavatásán”. (sorsdöntő pillanat!) Ott ugyanis a misszionárius póz dívott, semmi más sem (jó, ne vegyük a lánynak öltözött fiúcskákat, akik minden, de tényleg minden igényt kielégítettek. De Theofil már akkor is tanúbizonyságot tett egyfajta flexibilitásáról e téren. Ami persze gyökeret nem vert).

Az emberi és állati szexualitás vizsgálata során megfogalmazódott  benne, hogy a kéjnek igen jelentős  szerepe van abban, aminek a végén gyerekek potyognak ki az anyákból. E kéj vizsgálta furcsa dolgokra ragadtatta: ő, aki ki nem állhatta a vadászokat, maga is ott ült a lesen, hogy hallgassa a rének bőgését.

Mindenesetre Veretné, született Beschlag Anna Mária Anna (az egyik Anna a bibliában emlegetett Szűz Mária édesanyja, a másikat a Szent Bertalanról elnevezett Boldog Anna után kapta. Utóbbit a család, fittyet hányva dogmatikára és kánoni jogra, szintén Szent Annának nevezett. Tehát ha valakit Annának hívnak, akkor gondolja át neve kiejtése előtt, hogy Jézus nagyi akar lenne, vagy csak bódog)…

Tehát Veretné igencsak hasznát látta annak, ami egy ügyetlen paraszti mondattal indult. Kéj volt kérem éjszakáról éjszakára (pontosabban négyszer, mert házastársi kötelezettségük teljesítésére minden rendes hó és hét péntekén történt. De így is havonta 400 százalékkal több kéjhez jutott, mint annak előtte).

Ma már a statisztika megmondja nekünk, hogy Veretné kéjjel-teli állapota mennyit tesz ki. 15 évig űzték e praktikát, így 15ször 12, ször 4, az annyit tesz (zümmögés, kattogás hallik) mint hétszázhúúúsz. Mielőtt kérdezik: nem, egy se maradt el! A korábbi évek nélkülözése miatt ha péntek, kéj-péntek (most villan csak be, hogy milyen kiváló nyelvújítók voltak ős Vereteim. Csak hát nem vitték semmire, sok volt a tehetséges az országban. Az egyik bejárónő szerint, különben a zsidók miatt, mert azok csak úgy potyogtatják ki a zsenigyerekeket, mert hiszen keresztény szüzek vérével sűrítették a befőttet. Veret ezen a vérvádas marhaságon úgy felhúzta magát, hogy a bejárónők soha többé nem hozták fel a témát. Előtte. Mert a háta mögött azt “susmorogták” (Veret szóképzés!), hogy maga Veret is zsidó. Ugye ez a veretes név, nem feltűnősködnek, a falun túl nincs jelentőségük – jegyezzük meg, hogy ennek elérése érdekben éppen a Veretek tették a legtöbbet – mégis járogatnak a fővárosba, mondjuk úgy asszimilálódtak). Ez a vélekedés – bár a Veretesek ária-igazolása olyan makulátlan volt, hogy felküldték Berlinbe az egész Veret családfát  – makacson tartotta magát.

Ezen 720 alkalomból volt azonban egy nevezetes. A 361. alkalommal – úgymond e csodálatos kéjutazást újradefiniálva – fura dolog történt. Veret éppen a szútrák tanács szerint lábát Veretné nyakhoz akarta lendíteni, amikor rájött, hogy enne előtte egyet a szintén veretes szilvakompótból.  Megízlelte, és a kéj íze aznap este még kéjesebb lett. A következő két-három alkalommal Veretnek hiányérzete támadt, aminek a forrását maga se tudta volna meghatározni. Aztán bevillant: a szilvakompót. Innentől fogva kizárólag szilvakompóttal ékesített kéj volt. Először csak a konyhába lopódzott ki, aztán a bejárónőknek meghagyta, hogy minden pénteken, pontban 19:00-kor legyen kikészítve a veret… szóval az éjjeli szekrényre a nemes kompót.

Veretnének több se kellett, Freud Zsigmond nyomán és analógiával élve kijelentette: én már nem vagyok neked elég tizensok évnyi Beischlaf után, aminek a zöme kéjmentes volt?! Még kompót is kell?

Veret igazságtalannak érezte a megjegyzést, hiszen neki köszönheti Veretné, hogy egyáltalán kéjben részesült. Csakhogy a kompót eset egybeesett egy másik szerencsétlen eseménnyel: Veretné klimaxolt. A heti pénteki így is meg volt, befőttel, hát Istenem. Csak Veretné veszekedős lett és mogorva, együtt töltött idejükben leginkább marták egymást.

Így élték le hát életük: tizenév kéjtelenség, utána kéjmámor, majd a végén kéjmámoros-szilvakompótos  módon. Mindeközben úgy, hogy egyszer azon vesztek össze, hogy kinek a gyerekkorában ültetett fa gyümölcsei szebbek? Csúnya veszekedés volt, én mondom. Ugyanis Veret hazai pályán játszott, az uradalomba minden fát egy korábbi Veret ültetett el. Beschlag halványan emlékezett az osztrák Alpokra, ahol gyöngyvirágot és fenyőt ültettek. Vagy gyöngyvirágos fenyőmag ma az ebéd? A fene esne a demens agyamba – mondogatta ilyenkor.

Szóval Veretnek a következő kérdés ötlött fel: mi lett volna jobb, soha meg se tudja, mi az a kéj, ami miatt aztán volt havi négyszer kéj, szemben az összes többi, kizárólag veszekedéssel töltött nappal. Veretnének ugyanez a kérdés derengett fel, de neki az első kompótevés vált élete neuralgikus pontjává.

Ezen töprengett Veret, amire szörnyű fejfájása támadt.

Maris – hozd be az aszpirinem.

Viszem méltó natsaságos úr.

Veret ugye ekkor már kvázi zsidó volt a bejárónők szemében.

Mindenesetre elszalasztotta a remek alkalmat, hogy szembenézzen saját döntéseivel, életével. Mivel nem tette meg, ez az esett nem vált egy olyan ponttá az életében, amire visszatekintve azt mondhatja: hja kérem, ha akkor nem így, hanem úgy…. Mi lett volna ha? (állítólag magyarul ő használta először ezt a szó összetételt, bár van aki vitatja, hiszen ki tudja azt ma már megmondani, ugye).

Veretnek mindenesetre voltak jó pillanatai. A mélyreható elemzést magán, feleségén, szülőfaluján nem végezte el – de hiszen ez Magyarországon nem is nagyon szokás. Pedig akár esélye lett volna, hogy Freud Zsigmond nevével együtt emlegessék az övét, mint a pillanatfikszáció felfedezésnek – mit felfedezés – feltalálásnak – ősatyját. Ez a pillanat azonban sose jött el.

Évtizedek

Immár negyedik alkalommal fordul elő életemben, hogy tudatosan megélem egy évtized végét.

1989 végén az általános iskolában együtt megnéztük az egyik tanóra keretében a köztársaság kikiáltását. Ekkor igazából még gyerek voltam és reménnyel telve tekintettem a következő évtized elébe. Ami hozott is elég változást – anyukám valószínűleg a negyedével is megelégedett volna. Gimnáziumba mentem, rászoktam a dohányzásra és az éjszakákba nyúló dorbézolásokra. Francia szimbolistákat olvastam és próbáltam kicsit úgy élni mint ők. Voltam többször a Balatonon, életemben először külföldön, Londonban, ahol 18 évesen egyedül róttam a city utcáit. Felvettek egyetemre, Pestre költöztem, ahol az első bérelt lakásban gyakran szólt Bowie-tól az Outside, majd beköltöztem saját lakásomba, és elkezdődött életem első hosszabb párkapcsolata.

1999 végén bizakodva tekintettem az új évtizedbe, mely egyben új évszázad és évezred is volt: láttam a napfogyatkozást, voltam autóval Rómában, megtapasztaltam a 3,4-metiléndioxi-N-metil-amfetamin egyedülálló hatását, újra szerelmes lettem, szerelmemmel mai napig együtt vagyok. Megszereztem két diplomát. Felvettem életem első hitelét, galéria került a lakásba, először jártam a számomra oly fontos Berlinben, klubboztam, újságíró lettem, tinnituszom lett majd leszoktam a cigiről és rászoktam az úszásra. Megismertem Rást. 2009-ben kémleltem, mit hoz a következő évtized.

2009 végén úgy tűnt, rosszra fordulnak a dolgok: a sípoló hang  nem múlt el, lakásomban egyszer csak hárman laktunk már, megismertem egy fontos embert, akit barátként aztán elvesztettem. Ellátogattunk Bécsbe télen, szörnyű hidegben. A rá következő évben 9 hónapig volt hideg, sivár a világ. Összecsomagoltuk az életünket, nyugatabbra költöztünk, kis lakásunk ablakából a sínekre néztük. Tavasszal állást kaptam a császárvárosban, két hétre rá kiköltöztünk – e napon én voltam a legboldogabb ember a földön. Lakóközösségben laktunk, dolgozni jártunk, utaztunk Prágába, Salzburgba, Rómába, újra Berlinben, több holland városba, Barcelonába, Madridba és Kolozsvárra. Szerelmem mamája megbetegedett, meggyógyult, meglátogatott bennünket. Meghalt, atetista rítus szerint eltemettük, hamvait széthordjuk a világba. Elköltöztünk egy saját bérelt lakásba, ablakunk alatt egy császárfa áll, melynek szimbolikus, címeres ábrázolása a japán császári család jelképe.

2019-ben bizakodva tekintek az új évtizedre…

A töltött káposzta igaz története

L. mamája mindig azt mondta, hogy töltött káposzta nélkül nem is ünnep az ünnep. Erdélyben ez valóban így van, mifelénk, a nyugati végéken nem emlékszem arra, hogy különösebb nagy kultusza lett volna ennek az ételnek. Az azonban éppen Bécsben tűnt fel, hogy különböző „levelekbe” adott töltelék más népeknél is kedvelt étel. Persze nem csak a különböző népek készítik különbözőképpen ezt az ételt, hanem minden család rendelkezik egy „igazi” töltött káposzta recepttel.

A töltött káposzta őse Bizáncból származik, itt volt ugyanis szokás zöldséglevelet megtölteni és megfőzni. Az ily módon elkészített étel első történelmi említése a 8. századból származik, II. Huszrau szászánida (perzsa) király udvarából. A recept a török konyha részévé is vált, az így készült ételeket dolmának vagy szarmának nevezik. A török dolmak szó annyit tesz megtölteni, míg a sarmak betekerni – ez egyben két elkészítési módot is jelöl, melynek hívei évszázadok óta ádáz csatát vívnak egymással a konyhában.

A dolmát ill. szármát ott ismerik, ahol egykor a törökök is megvetették a lábukat, így a Balkánon és Erdélyben is. Egészen érdekes, hogy feltehetően hogyan jutott el északra, Svédországba ez az étel: XII. Károly 1709-ben az oroszok elleni vesztes csata után a török fennhatóság alá tartozó Benderbe menekült (ma Moldova). Öt évvel később a svéd uralkodó hazamenekült – látványos galopp-teljesítményére Budapesten tábla emlékeztet a Váci utca alsó szakaszán – de a hagyomány szerint otthon sem szeretett volna lemondani kedvenc török ételéről. Így meghonosította a dolmát.

Bár bizonyíték erre a szép történetre nincs, Cajsa Varg – a svédeknél fogalomnak számító szakácsnő – szakácskönyvében szerepel a dolma. A pragmatikus svéd női séf különben azt ajánlja, ha nincs szőlőlevél kéznél, megteszi a savanyú káposzta levele is (a svédben közmondássá vált ez az elv: man tager vad man haver – azt használd ami van). Ezzel meg is született kåldolme (kål – káposzta) a svéd töltött káposzta.

Magyar területen először Erdélyben jelent meg a dolma ill. szárma, a magyar nyelvű wiki szerint a töltött káposzta első említése 1695-ből származik, Misztótfalusi Kis Miklós szakácskönyvében olvashatunk róla. Találtam egy ennél régebbi utalást dolmára ill. sarmára, egy XVII. század elejéről származó szakácskönyvben:

Borjú_szőlőlevélben

Feltehetően Erdélyben is pragmatikus módon a szőlőlevelet savanyú káposzta levélre cserélték a 17. század során, és így született meg a mai töltött káposzta.

Bécsben megkóstoltam már a házi készítésű dolmát/szarmát, ugyanis török kollégám testvére nagyüzemi mennyiségben készít belőle. Ez az étel azonban inkább előétel, fokhagymás joghurttal eszik és a töltelék kizárólag rizsből áll.

Végezetül íme egy kép a szerintünk igazinak számító, a töltött káposzta nevet kiérdemlő éteknek.

20181226_170700.jpg

Egy ízben Pesten meghívtak töltött káposztára, azonban a szépen betekert töltelék helyett lében úszó húsgombócokat tálaltak és külön adták hozzá a káposztát. Egy ilyen étel, még a legszabadelvűbb értelmezés szerint sem érdemli ki a töltött káposzta nevet. És persze csak megvetés tárgya lehet, ha valaki bevarrja vagy átköti a káposzta leveleket. Paradicsomszószt sem szokás tálalni hozzá, bár ez tekinthetjük ízlés kérdésének.

Végezetül egy tipp a Bécsben lakóknak: a Naschmarkton a 245. számú standon Leo Strimska –  becsületes nevén uborkás vagy savanyúságos Leo – árulja a legkiválóbb savanyított káposztát, mely elengedhetetlen alapanyaga a jó töltött káposztának.

Küzdelmes kezdtek

Első blogomat elkezdeni, visszatekintve legalábbis, egyszerű volt. Írtunk egy buta versikét, aztán jöttek a bejegyzések. Persze ne feledjük: aki az aranyláz előtt érkezik, az könnyebben talál aranyrögöt. És a blogok már ezüst-, sőt vaskorukat élik.

Mostanság azt ajánlják a kezdő bloggereknek, hogy jól határolják körül a témájukat, mert az általános blogok ideje lejárt. Van is ebben valami, de nekem elsősorban nem az a fontos, hogy azzal villogjak, hányan olvassák a blogom.

A témám különben: nagyvárosi blog. Majd időközben kitalálom, hogy ez pontosan mi. Most azonban még sokat vesződök a blogom linkfalával, apróságokkal. De hamarosan jönnek az érdemi bejegyzések.

Blog érvek

Nyákos, igazi novemberi idő van a császárvárosban. Nincs még advent, de már most is egész Bécsben karácsonyi a hangulat: megnyíltak a karácsonyi vásárok, számos utcában már fent van a karácsonyi díszkivilágítás.

20181117_222904

Már-már pszichedelikus a hatás, majdnem hogy Ozora. És már ennél a mondatnál is rá kell jönnöm, hogy blogot írni többet jelent, mint egyszerűen szavakat bepötyögni és leírni, mi történt velünk egy adott héten vagy hogy mit gondolunk a világról és történéseiről. Mert már ez az egy szó, Ozora egy külön világ, mely számos olvasómnak teljesen ismeretlen (aki olvas, majd közelebbről megismerkedhet vele). Egy blog, mint minden szöveg, mégiscsak egy fogalmi háló, melyet mi magunk szövünk.

Aki ismer, tudja, hogy utálom a rutint, a megszokottat. Persze praktikus okokból meg tudok állapodni egy dolognál. De rendszeresen váltogatom, hogy melyik fürdőbe megyek úszni, melyik útvonalon megyek a munkába, mit csinálok a hétvégén.

Ezt régen szépen dokumentáltam is a blogomon. Remek dolog visszaolvasni a korábbi bejegyzéseket.  Néha az az érzésem, hogy egy másik ember írta azokat a szövegeket, és ez a másik ember mégis én vagyok.

Kegyes volt a zabolátlan idő

Létezik megfelelő pillanat egy blog elkezdésére? Vagy éppen abbahagyására? Eddig ötször hagytam abba blogot, elvileg ezeket bármikor folytathatnám, újrakezdhetném. De mégiscsak azt gondolom, hogy okkal hagytam fel az írással. Pedig az írás fiatal korom óta életem egyik legfontosabb tevékenysége.

Egy hete például ihletett pillanatomban ezt írtam:

Kegyes volt hozzám a zabolátlan idő

Együtt állt újra a három szövegszedő

Ej, írni úgy hiányzik

Mint toll hegyéről a tinta.

A három szövegszedő egykori bloggertársaim, akik közül az egyik egy rövid ideig írt, majd gyorsan berekesztette blogját.

Nem akarom olvasóimat untatni hosszú blogelméleti értekezéssel. Volt a blogoknak egy aranykora a kétezres évek elején, ekkor még átlátható számú blogger írt, számos izgalmas blogot olvastam rendszeresen. Eltelt azóta tizenöt év. A freeblog, ahol eleinte majdnem minden magyar nyelvű blogger publikált, megszűnt. Számos blogger abbahagyta az írást, ketten meghaltak, blogjaik talán örökre elvesztek. Sokan máshol, másképp próbálkoztak, köztük én is.

Tizenöt évvel később és egy országgal odébb rendszeresen kínoz az érzés, hogy írnom kellene. Az írás különben néha amolyan lázas állapot és ennek az érzésnek az újratermelése olyan, mint egy drog. Csak az íráson keresztül lehet hozzájutni.

Egy kevéske blogelmélet mégiscsak kívánkozik ide: első blogomat álnév alatt írtam, a későbbieknél nem foglalkoztam azzal, hogy kideríthető-e ki vagyok. Az álnévnek a hallatlan előnye, hogy bármiről lehet írni. Szexről, drogról és technoról… na jó, a szex és a techno miatt nem kerülsz börtönbe. Tematikusan többször körülhatároltam az első utáni blogjaimat. Hiba volt, akkor lenne ennek értelme, ha internetes újságot vagy az egyik hírportál rovatát írnám. Persze a tematikus körülhatárolás előnye az volt, hogy született számos hosszabb, alaposabb bejegyzés, cikk (ez már az első blogomon is így volt. A tektonikos bejegyzésem egész nagy népszerűségre tett szert a magyar tektonikosok mikro-közösségében). Engem azonban annyi minden érdekel, hogy megakasztja a rendszeres publikálást a tematikus béklyó. Mint ahogy negyvennyolcasaink, a magyar nemzet tulajdonképpeni megalkotói, én is a szabadság bűvkörében élek.

This way or no way

You know, I’ll be free

Just like that bluebird

(David Bowie: Lazarus)