A sokszínű Erdély

Bár terveztem, hogy utunk során írok egy-egy posztot, de mindent mégse lehet – sokat elvett volna az élményből. Manapság a turizmus, de hétköznapi életünk egyik nagy kihívása nemet mondani a burjánzó lehetőségekre. Túl sok a fotózási, szelfi készítési és posztolási lehetőség. Erdélyben különben is másképp ketyegnek az órák, és nem csak a másik időzóna miatt. Erdély tényleg hihetetlenül sokszínű, minden helynek, ahol jártunk más a karaktere. Álljon itt a beszámoló előtt egy-egy kép azokról a helyekről, amiket meglátogattunk.

Marosvásárhely, Cifra palota
Marosvásárhely, Teleki téka
Marosvásárhely, Zsinagóga
Segesvár, vár
Segesvár, Evangélikus templom
Nagydisznód, szász templomvár
Georg Daniel Teutsch szobra, Nagyszeben
Gyulafehérvár, ortodox koronázási templom
Mikes, egykori görög katolikus templom
Korond, Székely kapu
Szováta, Medve tó
Advertisements

Hazsongárd

Tegnap a Házsongárdi temetőben voltunk, melynek magyar nevét a Hasengarten azaz nyulak kertje német elnevezésből eredeztetik (persze van még más elmélet is, de ez passzol a Húsvéthoz). A sírkertben 500 év kúltúrtörténetének, Kolozsvár változatos történelmének emlékei láthatók.

 

 

 

Egy-két gondolat Erdélyről

Holnap Kolozsvárra repülünk, majd onnan egy autós erdélyi körutat teszünk, melynek állomásai Marosvásárhely (Târgu Mureș, Neumarkt am Miersch), Szováta (Sovata, Sowata), Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc, Oderhellen), Segesvár (Sighișoara, Schäßburg), Nagyszeben (Sibiu, Hermannstadt) és Gyulafehérvár (Alba Iulia, Karlsburg).

Életemben először 2016-ban voltam Erdélyben, pedig barátom, akivel már 2003 óta együtt élek erdélyi, pontosabban partiumi. Családomban, ahogyan a legtöbb magyar családban Erdély mítosszá sűrűsödött. Nagymamám a harmincas években tüntetett egy “Erdélyt vissza, mindent vissza” tábla alatt, nagyapám egyik legjobb barátja erdélyi volt (említi őt Rakovszky Zsuzsa is egy versében, a Jóbban: Én mindig hittem a reinkarnációban./Egy médium – Kolozsvárott lakott,/és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,/ az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:). Ezen érzelmi szálak ellenére is a kilencvenes években az Erdélyből jövőket – szintén összmagyar jelenség volt ez – románnak nevezték (hja kérem a magyar ha valamit tud, az a befogadás-kirekesztés). Majd az ezredforduló után újra magyarnak, erdélyinek hívták a romániai magyarokat.

Már csak a fenti városelnevezések is jelzik, hogy Erdélyben több világ létezik, létezett egymás mellett. A városok magyar, román, német nevei sokszor egyáltalán nincsenek egymással összefüggésben, nem a másik kultúra szavainak másolása fordítása. Errefele sokáig nem volt szokás összekeverni, összeolvasztani a dolgokat. Ahogy évszázadokig, még messze a huszadik század közepéig nem volt szokás Erdélyben más nemzetiségűvel házasodni, keveredni, miközben nekem, Nyugat-Magyarországon legalább 2-3 nációból származnak őseim, akik már a 19. század végétől elkezdtek keveredni, asszimilálódni.

Erdély emlékét nagyszüleim generációja dédelgette magában és tovább adta generációról generációra. Ahogy az így továbbadott történeteknél ez már csak lenni szokott, a realitásokkal, tényekkel ez az elbeszélés már nem volt köszönőviszonyban. Erdély soha nem volt tisztán magyarok lakta terület – de más “nemzet”, nemzetiség sem sajátíthatja ki magának, még az elmúlt évtizedekben durván megváltozott nemzetiségi összetétel után sem. A magyar Erdély egy szép, fontos eleme egy hatalmas mozaiknak, nélküle az összkép sem látható a maga teljességében.

Az anyaországiak idealizáló, leegyszerűsítő látásmódjával szemben áll az erdélyi hétköznapok  világa. A nyolcvanas évek nélkülözései, a Securitate cseszegetései, a szomszéd által odavetett “bozgor” (a magyarok csúfneve), az egészségtelen lakhatási körülmények, a hiánygazdaság, az elmaradottság. Ennek aligha volt méltósága. Ugyanakkor ebben kevés kivételtől eltekintve magyar, román, roma , szász és sváb, zsidó és örmény egyaránt osztozott. Aki el tudott menni, elment. Az ezredforduló után százezrek hagyták el Erdélyt, egész falvak néptelenedtek el.

És mégis, Erdélynek tényleg van valami sajátos varázsa. Ennek nyomába indulok…

Céges dialógus

– Te Jani, amióta volt nálunk ez a nagy leépítés, zavar keletkezett az erőben, nem?

– Ahogy mondod. Az öt bölcs vezető megbonthatatlannak látszó egysége nincs többé. Ketten kiestek a pikszisből, szerintem előbb utóbb el is mennek tőlünk.

– No igen, maradt a nagyfőnök, Mari a marketinges, meg a szuperokos Bandi.

– A triumvirátus.

– Találó kifejezés (elgondolkodom, a szemöldököm ráncolom). De tudod mi lett a triumvirátus tagjaival.

Jani elmosolyodik

– Hát persze…

(első triumvirátus: Cézár, merénylet áldozata lett, Pompeius szintén, Crassus csatában halt meg; második triumvirátus: Marcus Antonius öngyilkos lett, Lepidus túlélte, Octavius túlélte és császár lett Augustus néven)

 

Változatok mórra 2

Miután Bécsbe költöztem havonta ismerkedtem meg egy újabb mórral – és akkor ezzel el is búcsúzom ettől az általánosító kifejezéstől.

Asszimiláció 

M. tunéziai származású, kimondottan arab külsejű fiú, akit egy buliban ismeretem meg. Egyrészt nagyon értékelte, amikor a Koránt lekaptam neki a polcról (a magyar fordítás ráadásul szép zöld bársonyba van kötve), másrészt azt, hogy nem igazán érdekelt a származása. Arabos külseje nem tévesztett meg, ugyanis a német amit beszélt inkább németországi volt, mint osztrák. Mint kiderült anyukája Németországban élt huzamosabb ideig. Lelkülete, felfogása mindeközben hamisítatlanul osztrák volt, kellő hajlammal a borúlátásra, megfűszerezve vaskos humorral. Ittlétem során különben számos második generációs bevándorlóval találkoztam, aki tökéletesen beszéli a németet és aligha tudná elképzelni életét szülei hazájában.

Nem minden arab muszlim

Miután munkahelyemen pozíciót váltottam, kerestek helyettem egy új asszisztenst. Át-át böngésztem a jelentkezők önéletrajzát és egy egyiptomi jelöltre lettem figyelmes. Feltűnt, hogy a helyi kopt egyházban tevékenykedik. Ő lett különben a befutó és rendkívül örült neki, hogy egyből tudtam, kik azok a koptok. Kollégáim számára ez nem volt ilyen egyértelmű, az egyikük például félve próbálta megkérdezni, hogy hogy is van ezzel a muszlim dologgal, hisz te egyiptomi vagy (miközben én alig bírtam megállni, hogy ki ne fakadjak a nevetéstől). Kopt kolléganőm különben kimondottan konzervatív volt, szülei elég rossz tapasztalatokat szereztek az egyiptomi arabokkal.

Afrika

V. Nigériából származott, pont a héten kapta meg az osztrák állampolgárságot. V. viszonylag korán került a cégünkhöz, és gyakorlatilag a szemünk előtt nőtt fel, érett fiúból felelősséget vállaló férfivá. Anyukája rendkívül szigorúan fogta, nem hiába, a bécsi nigériai férfiaknak nincsen éppen jó hírneve, legtöbbjük drogterjesztéssel kapcsán kerül a hírekbe. V. különben szorgosan építette a karrierjét, eljárt mindenféle integrációs rendezvényekre (még a jelenlegi kancellárral is sikerült egy közös képre kerülnie – bár lehet, hogy a kormányfő időközben elfelejtette, mint gondolt korábban az intergrációról).

V.-t ugyanakkor rajtakaptam egy aprócska xenofóbián, ha nem rasszizmuson. Amikor azt mondtam neki, hogy hiszen kopt kolléganőm is afrikai, akkor rávágta, hogy szerinte nem “igazi” afrikai.

Nigel Barley írja “Egy zöldfülű antropológus kalandjai” című rendkívül szórakoztató, a kameruni doajók életét és szokásait leíró könyvében az afrikai rasszizmusról: “De az imperializmusnak nem csak a “jó” hatásai maradtak fenn, hanem a rosszak is. A haladás nevében elkövetett gazdasági kizsákmányolás, a durva rasszizmus és kegyetlenség is jellegzetes része az összképnek. Ezek kétségkívül ugyanannyira őshonos afrikai jelenségek. Nem szükséges elfogadni azt a romantikus liberális nézetet, mely szerint minden, ami jó Afrikában, az  az őshonos hagyományból fakad, és minden, ami rossz, az imperializmus öröksége. Még a tanult afrikaiak is képtelenek belátni, hogy lehet egyszerre feketének és rasszistának lenni, pedig még mindig tartanak olyat, amit mi rabszolgának mondanánk, és a padlóra köpnek, hogy kimossák a szájukat, ha csak a nevét kiejtik a doajóknak.”

20190331_132029
Afrika szimbolikus ábrázolása (Naturhistorisches Museum – Bécs)

Mindemellett V. egyáltalán nem felelt meg a feketékről hallott sztereotípiáknak, szorgalmasan építgette a karrierjét, és a mielőtt más céghez ment volna elég komplex IT-problémákkal foglalkozott. Ezen túl gyakran volt élcelődéseinek céltáblája, ez azonban korának és sohasem bőrszínének vagy származásnak szólt.

Mein Julius

Bécsben hagyományosan elég erős az egyetemisták körében a baloldal, fontos témájuk az antikolonializmus. Bár Ausztriának (pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchiának) nem voltak gyarmatai, a gyarmati árukkal való kereskedelemben Ausztria ugyanúgy részt vett mint más európai országok és nem volt mentes a “kolonialista” gondolkodástól. A Magyarországon is ismert Julius Meinl jelképe egy fezt viselő arab fiút, mórt ábrázolt. Az 1924-ben készült Joseph Binder által jegyzett változatot 2004-ben lecserélték egy Mattheo Thun által dizájnolt változatra.

Logos_Neu

A Meinl külön kiemelte, hogy az “kávés mór” helyett, aki valójában egy alárendelt szolga, egy olyan figurát szerettek volna, mely pozitív képzet társítást szül: a fiú a fezzel a fején inkább egy kávé-szakértő. Ennek ellenére kezdeményezés indult a cég logó nyilvános használta ellen (lásd itt: Mein Julius). A Mein Julius (magyarul Gyulusom) lényege, hogy a mór fellázad, összegyűri kalapját és nem hagyja, hogy parancsolgassanak neki, oda megy, ahova kedve tartja. A kezdeményezők szerint a céglogó rasszista kliséket erősít meg. Gondolom egy-két olvasóm erre azt mondja: Eure Sorgen möchte ich haben.

Végezetül ha már ennyi szó esett Afrikáról, álljon itt a nagyszerű Cesaria Evora dala, az Afrika Nossa (szövege angolul itt):

 

 

Változatok mórra

Egy pár hónapja annak, hogy megnéztem az alábbi filmet – mely sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A film ugyanakkor felhívta figyelmemet egy igen érdekes személyiségre, aki a 18. században Bécsben élt.

Angelo_Soliman

A bécsi köztudatba Angelo Solimánként vonult be, eredeti neve (Mmadi Make) már saját életében ugyanúgy feledésbe merült, mint pontos származási helye. Kalandos életútja  mellett leginkább azért maradt meg a helyiek emlékezetében, mivel halála utána bőrét eltávolították és fabábura helyezték, majd így mutogatták mint félmeztelen “vadembert” a császári Naturalienkabinettben (“Természeti dolgok kamrája” azaz természettudományi gyűjtemény).

Angelo életútjának magyar vonatkozása, hogy Kazinczy Ferenc barátja lett, miután mindketten az “Igaz egyetértéshez” címzett szabadkőműves páholy tagjai voltak. Ennek az életrajzi szálnak az irodalmi feldolgozását Péterfy Gergely a “Kitömött barbár” című regényében olvashatjuk (amit Rás barátom már olvasott, nálam még a könyvespolcon várakozik – piros pöttyel a könyv gerincén, jelezve, hogy ezt mindenképpen el kell olvasni).

Loving the alien 

Angelot saját életében körberajongta környezete, a felvilágosodás korának megfelelően a “nemes vadat” látták benne. Nem ő volt az egyetlen színes bőrű Bécsben,  ugyanis a császári és főnemesi udvaroknál szokás volt egy “udvari mórt” tartani (hasonló kuriózum volt ez, mint törpét vagy különösen magas növésű embert tartani az udvarnál). A mór kifejezés ebben az estben nem a Spanyolországot meghódító észak-afrikai népcsoportot jelöli, hanem általában minden sötétebb bőrű embert. A rabszolgaként Európába kerülő udvari mórok helyzete adott esetben jobb volt, mint fehér kortársaiké, akik jobbágyként vagy városi plebejusként élték életüket. Persze egy a családjától elszakított arab vagy afrikai fiú sorsát mindennek ellenére se nevezném irigylésre méltónak.

Az Angelo című filmmel pont az a baj, hogy megpróbálja mai elképzeléseinket visszavetíteni rasszizmusról, kirekesztésről egy olyan korba, ahol még a mindenkire érvényes emberi méltóság fogalma sem létezett.  Angelo még az udvari alkalmazott között is kimondottan privilegizált volt, persze ez nem azt jelenti, hogy ne szenvedett volna alávetett helyzetében.

Angelot – állítólag Bécsre tipikus módon – halála után értékelték csak igazán: arcképe bélyegen szerepelt, a Wien Museum külön kiállítást szentelt neki. Alakját Musil a “Tulajdonságok nélküli ember”-ben is megörökítette.

Bevallom, engem is rabul ejtett már többször az egzotikum, íme hát mórjaim – akiket persze sosem neveznék így.

Láttam Istent és Isten fekete 

Gyerekkoromban egyetlen fekete élt szülővárosomban, nem emlékszem a nevére, de arra igen, hogy köztiszteletnek örvendett és egyik gyerekének gyönyörű göndör haja volt. A számos okból kimondottan nem multikulturális Budapesten évekig nem találkoztam egyetlen színes bőrűvel sem (akiket én a magyar szóhasználattal szemben soha nem nevezek négernek), akivel közelebbi kapcsolat alakulhatott volna ki.

Aztán egyszer amikor az Ajtósi Dürer soron buliztunk, felfedeztük, hogy a fal mellett egy lépcső vezet fel egy különálló fémgalériára. Egykor ide jártam egyetemre (idősebbek azt is tudják, hogy itt volt az MSZMP politikai főiskolája), és nem emlékeztem arra, hogy lett volna valaha ezen a helyen egy ilyen fémszerkezet. Amikor felértünk, egy fekete srác mosolygott vissza ránk. Vezetékneve God volt.

Szomáliai származású volt, Belgiumban nőtt fel és amíg Budapesten tanult, többször találkoztunk. A feketékkel szemben táplált egyetlen sztereotip tulajdonságot sem fedeztem fel benne. Elég széles látókörű volt, több nyelvet beszélt és értékrendje inkább nyugat-európai volt, annak ellenére, hogy muszlim környezetben nőtt fel. A szimbolizmusra való hajlamom miatt nem tudtam megállni, hogy utolsó esténken ne csináljak egy ilyen képet.

Jpeg

Persze az, hogy jól megértettük és kedveltük egymást, nem áll összefüggésben bőrszínével vagy származásával. Ez lenne mellesleg a tolerancia alapja: a származás, vallás, bőrszín vagy szexuális orientáció nem tesz önmagában senkit rosszabb emberré (teszem hozzá: jobbá se).

(Folyt.köv.)