Ozora 2019

Ozora idén is fantasztikus volt. Ozora nekem egyet jelent a szabadsággal, a természethez való közelséggel és egy nagyon pozitív közösségi élménnyel. Eddig éltem meghatározó eseményei közé tartozik az Ozora fesztiválon töltött idő.

Az is igaz azonban, hogy az idei fesztivál egy kicsit más volt, mint a tavalyi. Ennek az egyik oka, hogy az első fesztivál után önkéntelenül is bizonyos elvárásokkal mentünk a fesztiválra, a másik, hogy bizonyos dolgok másképp alakultak.

20190728_152728

Gyakorlott Ozoristák már tavaly is utaltak arra, hogy Ozora hangulatára rányomja bélyegét, hogy Portugáliában éppen van-e Boom fesztivál, melyet csak kétévenként rendeznek meg. Ha nincs Boom, mint ahogy idén sem volt, sokkal többen jönnek Ozorára. Ez konkrétan minimum 30 000 embert jelent (25 000 jegyet adnak el elővételben és 5000-et a kapunál), továbbá plusz-mínusz pár ezer ember, akik önkéntestként vagy szervezőként dolgoznak vagy fellépők. Bár pontosan számot nem ismerek, de a tavalyaihoz képest érezhetően több ember volt Ozorán, ami nem csak abban mutatkozott meg, hogy a zuhanyzóknál gyakran igen hosszú sorok kígyóztak, hanem abban is, hogy úgy éreztük, kicsit “felhígult” a közönség.  Sok olyan fesztiválozó volt, akinek Ozora csak egy fesztivál volt a sok közül és kevésbé tudott azonosulni az itteni szellemiséggel. Persze Ozorán így sincsenek a másutt jellemző hőbörgő, kötekedő és részeg fesztiválozók.

Az első esték egyikén elegyedtem szóba egy német lánnyal, aki régebben már járt egy-két napot az Ozora fesztiválon és számos ismerőse rendszeresen visszatér ide. Szerinte Ozora arról híres a goa-közösségben, hogy sokkal inkább átjárja a szeretet és a nyitottság a fesztiválozókat, mint más hasonló fesztiválokon. Ezt én is teljesen mértékben meg tudom erősíteni, miközben nem gondolom, hogy ennek valamiféle ezoterikus oka lenne. Ozorának van egy igen jelentős törzsközönsége, számukra a fesztivál bizonyos értékek megélésről és közvetítéséről is szól. Ozorán nem csak papolnak a környezetvédelemről, hanem valóban mindenki zsákokba gyűjti a szemetet. Az emberek mosolygósak és kedvesek, egyik fesztiválon sem olyan könnyű kapcsolatot teremteni vad idegenekkel, mint Ozorán. Ez a mentalitás nem magyarázható kizárólag a kábítószerek hatásával (ugyanis az ajzószereket láthatóan nem használók is kedvesek és nyitottak), hanem inkább azzal, hogy bizony a jó példa is ragályos. A szociális kérdésekben jéghideg, a társadalmi értékeket alig ismerő és kultiváló Magyarországgal szöges ellentétben áll az, amit Ozorán tapasztaltam.

A fesztivál lebonyolítása idén is példa értékű volt, a biztonsági őrök nem bunkóznak, a helyiekből verbuválódott éttermi személyzet kimondottan kedves. A szervezést a józan gyakorlatiasság hatja át, legyen szó arról, hogy az étteremnél egy palánkkal elválasztott részen árnyékos helyről nézhető a menü, vagy hogy a tavaly átadott tónál csak 100 embert engednek egyszerre fürödni. Az Ozorán kívüli Magyarországon az ilyen pragmatizmus gyakran luxuscikk.

Tavalyi tapasztalatainkra építve idén éjfél körül már a sátrunkban voltunk és nagyrészt nappali életet éltünk. Ozorán a nagy meleg miatt 9-nél tovább csak azok a szerencsések tudnak aludni, akik a fesztivál megnyitása előtt három nappal le tudnak foglalni maguknak egy árnyékos sátorhelyet. Ozora azonban nem csupán zenei fesztivál, napközben lehet előadásokat hallgatni, úszni a tóban, jógázni, társasjátékozni vagy agyagozni az Artibarn nevű művészeti pajtában. Sajnos ezekre idén viszonylag kevés időnk jutott, mivel inkább sodródtunk spontán helyszínről helyszínre.

20190729_232735

Idén Ozora nekem elsősorban a találkozásokról szólt: ausztrál vendégünkön kívül velünk volt egy nemrég megismert osztrák ismerősünk, találkoztam egykori bécsi kollégámmal és újra találkoztunk a tavaly Ozorán megismert francia barátunkkal is. Szóba elegyedtem egy svéd férfival, aki megajándékozott egy 20 koronással. Egy francia srác elmesélte, hogy biciklivel érkezett barátnőjével, két hónapja vannak úton és számára az itteni hideg vizes zuhany luxusnak számít. Jót beszélgettem még egy-pár magyarral, némettel, hollanddal is.

20190803_203415

Az idei fesztiválra az is rányomta a bélyegét, hogy a DJ-k nagyon erősen a techno irányába vitték a zenét. Nekünk hiányzott a könnyedebb, barátságosabb tribal stílus.

Hiába írnék kisregényt, tanulmányt vagy verset Ozoráról, az írott forma csupán halvány adja vissza azt, amit az Ozora fesztivál, az ott töltött idő jelent. Ozorán összesűrűsödik a nyár, a felhőtlen ottlét, a zene, a faépületek, a fények, az emberek. Év közben arra vágyok, hogy Ozorára mehessek és Ozora után lehangolt vagyok, hogy már nem vagyok ott. Igazából úgy terveztük, hogy jövőre kihagyjuk Ozorát… meglátjuk, sikerül-e.

Végezetül ajánlok egy remek összefoglalót Ozoráról, mely nagyon szépen összeszedi, mitől különleges és egyedülálló az Ozora fesztivál.

 

 

Advertisements

Off(line)

Lám, milyen gyorsan itt van a vágyott pillant. Egy jó másfél hétre offline leszek, sőt kivonulok a megszokott civilizált-urbánus környezetemből azaz off leszek. Rás tanácsát megfogadva igyekszem nem túlzott elvárásokkal útnak indulni, ami elég nehéz, miután az első ozorai élményem frenetikus volt.

Ausztrál barátunk már megérkezett, holnap Pestre megyünk, majd vasárnap tovább a paradicsomba.

Meztelen ebéd

Már gimnazista koromban is kitartó voltam, ha irodalomról volt szó (pl. elolvastam a Nyomorultakat, közel 1500 oldal), mely később egy elvvel bővült, amihez mai napig ragaszkodom: egy művet el kell olvasni mielőtt ítéletet alkotunk róla. A “megpróbáltam elolvasni” nem jogosít ítéletalkotásra, sem a másodkézből szerzett információk (pl. olvastam Nietzschéről, hogy atetista).

Könyvespolcomon piros pöttyel jelöltem meg azokat a könyveket, amiket mindenképpen szeretnék elolvasni. Ezek közé tartozott Willam S. Burroughs: Meztelen ebéd (Naked Lunch) című műve is. Még a kilencvenes években láttam a könyvből készült filmet, és akkoriban elég jónak tartottam a David Cronenberg által jegyzett alkotást. A filmben emlékeim szerint egy valamelyest összefüggő történet bontakozott ki, rengeteg furcsa és felkavaró jelenettel.

Egyszer megpróbálkoztam a regénnyel, majd gyorsan félretettem, ugyanis a Meztelen ebéd valójában nem is regény, nincsen benne követhető cselekmény, rendkívül nehéz szétválasztani a valóságot a képzelgésektől, az egész szöveg elég “szétesett”. A Meztelen ebéd a valós események, hallucinációk, szabad képzettársítások írásos rögzítésnek laza szövedéke. Sokat elárul a regényről, hogy miután Burroughs megírta a szöveget és odaadta Jack Kerouacnak lektorálásra, Kerouac rövid időn belül felhagyott a szerkesztéssel, ugyanis rémálmai voltak a szövegtől.

Nézzünk egy-két példát arra, hogy mi teszi olyan nehézzé a Meztelen ebéd befogadását:

“Iparszerte terjedt a Vevő által keltett rettegés. Narkósok és ügynökök tűnnek el. Mint valami bőregér-vámpír, droggoló sugárzást bocsát ki magából, nyirkos zöld ködöt, ezzel érzésteleníti áldozatait, teszi őket tehetetlenné túláradó jelenléte. S midőn lecsap, utána napokig összetekeredve gubbaszt, akár az óriáskígyó. Végül úgy kapták el, hogy éppen a kábítószer Elleni Hadviselési Főosztály főnökét emésztette. Lángszórót alkalmaztak. A fegyelmi bizottság kimondta, ilyen eszközök is bevethetők, mivelhogy a Vevő elvesztette emberi állagát, s következésképen nem és faj nélküli lénnyé avanzsált, ami pedig a kábítószeripart valamennyi szinten végveszélybe döntheti”.

Ez még egy elég visszafogott szövegrész, végül is itt csak egy mutáns lényt semmisítenek meg lángszóróval. Emellett azonban hemzseg a szöveg a legkülönfélébb szadista, mazochista szexuális aktusok leírástól, melyek első olvasatra elég visszataszítók, megcsillan azonban sokszor bennük a humor és a társadalomkritika.

A Naked Lunch keletkezéstörténete számos dolgot megmagyaráz a szöveggel kapcsolatban, bár nem teszi sem érthetőbbé sem élvezhetőbbé azt. A szöveg akkor keletkezett, amikor Burroughs 1954 és 1956 között az akkor nemzetközi igazgatás alatt álló Tangierban, a mai Marokkóban tengette napjait. Tanger minden szempontból szabadelvű volt, 1942-ben volt itt 13 mecset,  15 zsinagóga, 6 katolikus és 3 protestáns templom, továbbá tucatnyi európai és muszlim bordély (utóbbiakban számos fiú prostituálttal). Burroughs  12 év heroinozás után felhagyott káros szenvedélyével, de miután a heroin elég nagy űrt hagyott hátra, alkohollal és kannabisszal  próbálta enyhíteni az elvonás okozta testi és lelki fájdalmakat.

“A Betegségből negyvenöt éves koromban ébredtem, józan nyugalommal s tűrhető egészséggel, eltekintve megviselt májamtól s attól, hogy olyan voltam, mintha kölcsönben volna rajtam a hús – de hát mindenki így van ezzel, aki túléli a Betegséget…” – írja Burroughs a Meztelen ebéd bevezetőjében. Burroughs kiemeli a bevezetőben, hogy ópiátfüggő volt, és emlékezetet arra, hogy a hallucinogén kábítószereknél nem alakul ki dependencia. A Meztelen regény tehát nem egy “bad trip”, egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hallucinogén drogokkal.

A jobb megértés kedvéért idézek egy valamivel botrányosabb részt is: “Johnny fehér jádekőből metszett, obszcén formájú Chimu-edényből benzinnel locsolja Maryt… A saját testét is benzinnel önti le… Átölelik egymást, a parkettára hanyatlanak, és a tetőzetbe szerelt óriási nagyítóüvege alá hengergőznek… Olyan iszonyú kilátással lobbannak lángra, hogy szétspriccen tőle az üvegfal, kigördülnek az űrbe, a levegőben basznak, visongnak, vérbe és lángba borulnak, koromként hullanak barna sziklákra a sivatagi nap tüze alatt. Johnny haláltusáját járja a teremben. Egyetlen sikollyal szétrobbantja az üvegfalat, ott áll kiterjesztett szárnyú sasként a kelő nappal szemben, vér lövell himvesszejéből…”.

A könyv megjelenése 1959-ben komoly felzúdulást okozott, Massachusetts államban rögtön be is tiltották, 1966-ban pedig  ugyanennek a szövetségi államnak a legfelsőbb bírósága megszüntette a tilalmat. A könyvet a hatvanas években kibontakozó beat nemzedék fedezi fel magának és kezeli korszakalkotó, kultikus írásként, sőt, a Time magazin felvette a száz legjobb (1923 után írt) angol regény közé.

Vajon a Meztelen ebéd egy zseniális, prófétikus írás, mely bár nem adja magát könnyen az olvasónak, mégiscsak extrém módon értelmezi a fikciót, azaz a lehető legmesszebb rugaszkodik a valóságától, miközben mégiscsak rengeteg mond az emberi természetről és kemény kritizálja a fennálló társadalmi rendet? Vagy egyszerűen egy blöff, egy delírium írásos lenyomata, amiben kár lenne értelmet keresni? Bevallom, miközben írtam ezt a bejegyzést, újra és újra beleolvastam a könyvbe. És egyre inkább arra hajlok, hogy az első megfogalmazással értsek egyet.

 

Heller Ágnes (1929-2019)

Éppen más bejegyzéseken dolgoztam, de miután a hírt olvastam, azonnal írnom kellett: meghalt Heller Ágnes. Úszás közben érte a halál, mozgásban volt élete utolsó pillanatában is, ahogy egész életében.

Amikor 1996-ban Pestre kerültem, egykori soproni némettanárom, aki nem volt sokkal idősebb nálam, azt tanácsolta, hogy használjam ki az egyetemi éveket és hallgassak más szakokon más professzorokat is. Például Heller Ágnest. A nevét már ismertem, az MTV Ezredvégi Beszélgetések című műsorában hallottam, láttam. Már a kilencvenes években figyelmeztetett Heller az iszlám fundamentalizmus előtörésérre.

Heller Ágnes a kilencvenes években az esztétika szakon oktatott, az első előadás-sorozat amire beültem a dráma és filozófia viszonyát taglalta. Heller zseniális elődadó volt, magával ragadta a hallgatóságot, hatalmas tudással rendelkezett a filozófia történetéről, de az irodalomról, a politikatörténetről is. Lazán összefüggést teremtett a Hamlet és Luther tanai, Machiavelli Fejedelme és a shakespeare-i királydrámák között. Éppen ebből a tantárgyból vizsgáztam nála, ekkor még könyvtárszakon tengettem az életem. Heller a vizsga után megdicsért és azt mondta: “Nagyon jól elemezte ezeket a szövegeket, jöjjön esztétika szakra”. És valóban, következő évben nekifogtam az esztétika stúdiumnak, aminek lehet, hogy pont most, új munkahelyemen látom majd hasznát.

Bevallom, imponált, hogy Heller fél évet Pesten, fél évet New Yorkban tanított. Enyhe akcentusa ellenére soha nem vesztette el kapcsolatát a magyar nyelvvel, irodalommal.

Amíg Pesten voltam, igyekeztem elmenni minden olyan eseményre, ahol Heller fellépett. Idővel azért feltűnt, hogy Heller a hosszú tengerentúli tartózkodása miatt elvesztette kapcsolatát a magyar valósággal. Karakán kiállás a demokrácia, a többpártrendszer és jogállam mellett mégis igen becsülésre méltó. A többi talpnyaló, megalkuvó magyar értelmiségi a papucsot sem nyújthatja Hellernek.

Heller marxista filozófus volt és hosszú utat járt be, amire független, világszinten is jegyzett filozófusnővé vált. Meglehetősen konzervatív nagyapám is nagy élvezettel olvasta önéletírást (Kőbányai János interjúi alapján “Bicikliző majom” címmel jelent meg 1998-ban). Korai művei közül a Reneszánsz emberrel próbálkoztam meg, a marxista dikció miatt nem éppen élvezetes olvasmány. Érdekesebb volt Fehér Ferenccel közösen írt “A modernitás ingája”, melyben leszámolt a hégeliánus fejlődéshittel és a modernitást egy állandóan mozgó rendszerként mutatta be.

Heller csillogó személyiség, kiváló filozófus volt, olyan ember, akitől sokat tanultam. Minden óra végén beszélgettünk, provokatív kijelentéseivel igyekezett gondolkodásra sarkallani . Mai napig idézem szavait: nincsen buta kérdés, csak rossz tanár.

Fura, hogy a Balatonon két másik, saját korábban teljesen meg nem értett, részben mellőzött, magyar kiválóság lelte a halálát. Mostantól hárman vannak: József Attila, a költő, Latinovits Zoltán, a színész, Heller Ágnes a filozófus.

Ozora

Ich hatte schon letztes Jahr, gleich nachdem wir aus Ozora zurückkamen darüber nachgedacht über dieses wirklich einzigartige Festival zu schreiben. Dann überkam mich aber ein merkwürdiges Gefühl: ist denn Ozora nicht wie ein antikes Mysterium, über das nur mündliche Überlieferungen existieren dürfen?  Dürfen denn nicht nur Eingeweihte (eigentlich die Gemeinschaft derer, die zusammen es erlebt hatten) es kennen und untereinander weitererzählen? Interessanterweise gibt es über Ozora bis heute kein Buch, dass die Geschichte des Festivals erzählen würde und die Wikipedia-Einträge sind auch ziemlich neu (verhältnismäßig detailliert der ungarische Eintrag, viel kürzer in Englisch und Französisch). Ich habe wenigstens gleich zwei Textquellen zu Ozora: ich habe während des Festivals ein Tagebuch geschrieben und danach – als das Erlebnis noch ganz frisch war – einem Freund einige E-Mails verfasst.

2018 war ich zum ersten Mal in meinen Leben in Ozora. Ich, der Stadtmensch, der sich zum Müll Heruntertragen „anständig“ anzieht, der vorher noch nie mehr als 2 Tage in einem Zelt verbracht hatte und sehr an den zivilisatorischen Errungenschaften des Stadtlebens hängt. In Ozora gibt es nämlich keine Gebäude oder mietbare Zelte, wo man schlafen könnte, zum Duschen nur kaltes Wasser und für alles andere nur Plumpsklos.

Ich war letztes Wochenende am Flow Festival in der Nähe von Wiener Neustadt. Als ich einem österreichischen Mädchen den Namen Ozora erwähnte, meinte sie, der Name hätte einen mystisch-fremden Klang. Ozora ist ja in erster Linie der Name der vom Festival nicht weit entfernten Ortschaft, obwohl das Festival selbst in Dádpuszta stattfindet. Laut ungarischem Wiki-Eintrag steht O.Z.O.R.A (der offizielle Name des Festivals ist mit Punkten zwischen den Buchstaben geschrieben) für Organic Zones of Radiant Atmosphere. Ehrlich gesagt habe ich diese Auslegung des Namens noch von niemanden gehört (in diesem Text schreibe ich konsequent Ozora und meine damit immer das Festival).

Ozora genau zu definieren ist ziemlich schwierig, einfacher ist es, zu sagen, was es nicht ist. Es ist sicherlich kein reines Musikfestival, auch, wenn Musik eine ganz zentrale Rolle spielt. Viele Teilnehmer kommen aus der Goa-Szene, aber es gibt auch reichlich Menschen, bei denen die üblichen Erkennungszeichen der Psy-Goa-Gemeinschaft (Bekleidung, Haare, Tattoos) fehlen. Musikalisch sind neben Goa-Trance und ihrer nahen Verwandten (Psytrance, Psychedelic etc.) sehr viele anderen Richtungen vertreten, vom House über Weltmusik bis hin zur improvisatorischen Musik. Am Festival sind alle Altersklassen vertreten, von Kindern mit Familien bis hin zu Älteren um die 60-70.

Das erste Mal hat in Dádpuszta 1999 ein Psy-Goa-Musikfestival stattgefunden, damals noch unter dem Namen Solipse Festival. Fünf Jahre später wurde hier das Sonar Plexus Festival organisiert, das schon als Vorgänger des Ozora Festivals gesehen werden kann. Das Gebiet gehörte einem Hirten – eine Tatsache die an sich eine spannende kulturelle Deutung zulässt – Dániel Zimányi, der selbst zum Organisator des Events wurde. Der Tierliebhaber und Naturfreund verstarb letztes Jahr, seiner Erinnerung ist ein Stein in der Nähe von den “Reisstatuen” von Adam und Eva gewidmet. Das Festival wuchs nach 2005 zu einem der weltweit wichtigsten Goa-Events, die anfängliche Teilnehmerzahl von einigen 100 Leuten stieg auf bis zu 30 000. Während des Festivals entsteht wirklich eine Ad-hoc-Community von der Größe einer Kleinstadt.

20180802_143337

Jiddis

Az utóbbi időben egyszer már látott sorozatokat újra megnézünk (pl.  a Sírhant műveket, ami mai napig zseniális, semmit sem vesztett eredetiségéből). Most éppen a Weeds című sorozatot nézzük, mely elmeséli, hogy lesz egy derék családanyából a kenyérkereső elvesztés miatt drogdíler. Az egyik rész utolsó dal ez (a kenyérkereső ugyanis zsidó volt, de ebbe most nem bonyolódnék bele):

Erről eszembe jutott egyik kedvenc témám, a jiddis (amit én magyarul mindig először jiddish-nek írok, mert szerintem jobban visszaadja a kiejtést). Egyetemi éveim alatt csak azért megtanultam a héber betűket, hogy olvashassak jiddist eredetiben. Mit nem mondjak, szép kihívás, minden szó kiolvasásáért meg kell küzdeni. De hangalakja alapján a németül tudok sok szót értenek – vagy éppen hogy félreértenek, mert csak tudni vélik jelentést.

A németes hangzás oka, hogy a jiddis a középkorban a Német-Római Birodalomból kivándorolt zsidók (askenáziak, míg a spanyolországiak a szefárdok) nyelve, mely nem modernizálódott, hanem megőrizte a középkori felnémet nyelv sajátosságait (ebből fejlődött ki a mai modern német is). A nyelvi szempontból megrekedt jiddis ezen túl szláv és héber elemekkel is gazdagodott. A jiddis írott változata héber betűket használja, a héberrel szemben a jiddis írás azonban nem mássalhangzó írás, a magánhangzókat  és diftongusokat saját betűkkel jelölik.

A jiddis két ágra szakadt a történelem során: az archaikusabb keleti jiddisre és a már a 18. században a asszimiláció miatt kihalt nyugati jiddisre (egy-két beszélő állítólag volt még New Yorkba a 20. században). A két dialektus közötti választóvonal Magyarországon keresztül haladt.

Az érdekesség kedvéért álljon itt a teremtéstörténet első pár passzusa jiddisül, latin betűs átírásában:

1 In onheyb hot got bashafn dem himl un di erd.
2 Un di erd iz geven vist un leydik, un fintsternish iz geven oyfn gezikht fun thom, un der gayst fun got hot geshvebt oyfn gezikht fun di vasern.
3 Hot got gezogt: zol vern likht. Un es iz gevorn likht.
4 Un got hot gezen dos likht az es iz gut; un got hot fanandergesheydt tsvishn dem likht un tsvishn der fintsternish.

Egy-két szó gyorsan kitalálható: fintsternish, német Finsternis, sötétség vagy likht, Licht, fény. Nehezebb már a bashafn, ami a németben a beschaffen azaz beszerez, régies értelemben meghatároz, megalkot.

A holokauszt előtt több millió ember beszélte a jiddist, a beszélők meggyilkolása miatt a nyelv maga is majdnem kihalt. A második világháborúig a jiddist nem csak a közéletben használtak a kelet-európai zsidók, hanem volt jiddis színház és újságok és jiddisül írt irodalmi művek. Bécsben a Budapester nevű társulat német-jiddis keveréknyelven adott elő darabokat, melyek rendkívül népszerűek voltak a 19. század végén.

Mai napig számos jiddis anyanyelvű él New Yorkban, ennek állít emléket a következő jelent.

Szintén New Yorkhoz kapcsolható Aaron Lebedeff, román származású énekes jiddis dala:

Az amerikai zsidó létet kritikusan látó dal angol fordítással itt olvasható.

A amerikai angolba számos jiddis kifejezést találunk: schmuck (eredetileg a metélés után megmaradt bőrdarab, mai jelentése: idióta), schvitz (gőzfürdő), shanda (szégyen).

A magyar nyelvben is számos jiddist szót találunk: haver (barát, a zsidó munkásmozgalomban kb. elvtárs), tré (tréfli, nem kóser), jammerolni (siránkozni), hapsi (férfi), lejmol (kéreget), srác

A jiddis fontos szerephez jutott a Szovjetunióban is: az orosz munkásmozgalomnak ill. szocialista mozgalmaknak jelentős volt a zsidó támogatottsága. Ezért a forradalom alatt és után jiddis plakátok is készültek (ilyenek voltak kiállítva a bécsi zsidó múzeumban is, a Marxizmus és a zsidóság bonyolult viszonyát bemutató kiállítson). Pl. El Lissitzky egy alkotása.

EL_L_jiddis

A Szovjetunióban messze keleten, Birobidzsánban egy jiddis nyelvű szovjet szövetségi köztársaság életre hívására is kísérletet tettek. A mostoha körülmények miatt azonban nem áramlottak az orosz zsidók a Szovjetunió végvidékére, Birobidzsánba.

Míg számomra a jiddis érdekes, egzotikus hangzású, számos izraeli fiatal inkább negatív érzéseket társít hozzá, ugyanis Izraelben leginkább ortodox zsidók beszélik a jiddist. Egyik izraeli tanítványom mesélte el, hogy a liberálisabb izraeli fiatalok a jiddist a katonai szolgálatot megtagadó, magát Izrael államot is elutasító ultra-ortodox honfitársakkal azonosítják.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe a jiddisről.

Milano, Torino, molto italiano

A nyugati, polgári lét egyik előnye, hogy évente többször tudunk utazni. Nem jövök most azzal, hogy világpolgár vagy World Traveler vagyok. A modern tömegturizmus megjelenése előtt is érdekeltek a más kultúrák és szívesen keltem útra, s barangolásaim során mindig a couleur localt, a helyi színt, sajátosságot kerestem. Messzemenően tisztában vagyok a tömegturizmus okozta problémákkal, de nem is vonulok kurjongatva hajnalban Európa városaiban és keresem a legolcsóbb sört a városban.

Május végén – köszönhetően az itteni Jézus Mennybemenetelének nevezett szabadnapnak – 3 napra Milánóba és Torinóba mentünk. Korábban inkább voltam “nordic by nature”, vágytam az északi országokba, szerettem az ottani mentalitás (lásd még: Észak-fok, titok, idegenség,/Lidérces, messze fény,…). Az elmúlt években azonban azon vettem észre magam, hogy egyre inkább tetszik a déli életfelfogás: a könnyed élet, a dolce vita, finom ételek egy könnyű borral, az emberektől nyüzsgő utcák, egy szóval az, amit mediterrán életérzésnek hívunk.

Milánó ebből a szempontból sajátos olasz város: az említett édes, könnyed élet mellett mint divat és pénzügyi központ egy nyüzsgő nagyváros is, ahol az embereknek rettentően fontos a teljesítmény (ezzel magyarázható, hogy a Póban a kokain koncentrációja olyan magas, hiszen a kokain elsősorban teljesítmény drog).

Milánó nagyon pozitív benyomást tett rám, bár az első épület, amit látunk éppen az olasz  fasiszta építész egyik eklatáns példája. Egyszerre lenyűgöző, de egyben rémisztő is.

Este érkeztünk és nem időztünk megérkezésünk utána sokáig Milánóban, ugyanis másnap reggel gyorsan továbbutaztunk Torinóba, hogy megnézzük az ottani egyiptomi múzeumot. Gyerekkorom óta érdekelt az egyiptológia, mai napig szívesen olvasok ilyen témájú könyveket és a torinói egyiptomi múzeum világviszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik. Ez a múzeum a világ egyik első egyiptomi gyűjteménye, 2015-ben átépítették és teljesen újragondolták a gyűjtemény bemutatását. A gyűjtemény gazdagsága lenyűgöző, az új koncepció szerintem zseniális.

Torino turisztikai szempontból nem annyira felkapott, annak ellenére, hogy rendkívül hangulatos utcákkal és egy kimondottan festői folyóparttal rendelkezik.

Torino két további nevezettsége, hogy itt halt meg Kossuth Lajos és itt kapott ideg-összeroppanást Nietzsche (az Übermenschet prédikáló filozófus állítólag egy túlhajszolt lovat ölelt át, mielőtt szellemileg teljesen összeroppant volna. Valószínűleg ez csak legenda). A hamis lepel másolatát nem néztük meg, akadt helyette bőven érdekes épület és helyszín a városban.

A torinói kitérő után volt még egy-két napunk Milánóra. A május Bécsben rendkívül barátságtalan volt, majdnem minden nap esett az eső, hűvös volt, egy bécsi ismerősöm május végén már a könnyeivel küszködött, annyira kikészült a zord, borongós napoktól. “Csodás nyári eleji este volt, amikor még Milánó is el tudta játszani a romantikus város szerepét: az utcák nyugodtak, elhagyatottak, a kertekből hársfaillat száll, az égen ott a hold sarlója” – írja Dino Buzatti a “Riadalom a Scalában” című művében, melyet milánói utunk során olvastam ki (a novella különben eléggé aktuális témát dolgoz fel).

Milánóban végig gyönyörű idő volt, felhőtlen verőfény, így a terek és parkok gyorsan megteltek emberekkel. Az építészeti nevezettségek közül először az Il duomót néztük meg, melynek tetején kaptam egy jó kis pánikrohamot – de visszatekintve megérte.

Legalább ennyire lenyűgöző volt a szállodánktól nem messze fekvő Porta nuova városrész. A 2010 óta épülő negyed a modern (kortárs) építészet egyik csúcsa, egymást érik a felhőkarcolók, ugyanakkor bőven maradt hely közösségi tereknek és fákkal, növényekkel díszített parkoknak.

Az idő rövidsége miatt még két a Porta Genova közelében lévő egykori ipartelepen lévő múzeumra jutott időnk. Az egyik az antropológia múzeum volt, mely meglehetősen szerény számú kiállítási tárgyal rendelkezik (miután a gyűjtemény zöme a második világháborúban megsemmisült), de így sokkal jobban befogadható a tárlat. Maguk a tárgyak ugyanakkor rendkívül érdekesek voltak: legyen szó akár a mezoamerikai vagy afrikai kultikus tárgyakról, egy tibeti Vadzsrabhairavaáról vagy egy japán gyaloghintóról.

Megnéztük az Armani Silo nevű gyűjteményt is, mely Giorgio Armani munkásságát mutatja be, meglehetősen puritán környezetben. Szerintem sokkal érdekesebb volt az az időszaki kiállítás, mely a milánói műszaki egyetemen hallgatóinak, modern építészeti projekteket bemutató makettjeiből állt.

Olaszországgal és az olaszokkal kapcsolatban közismert számos klisé, melyek leginkább a délolaszokhoz társítható, így a hangos, dallamos beszéd, a heves gesztikulálás, a macsó-mentalitás. Nem mondanám, hogy sok ilyen olaszt láttam vagy hallottam volna Milánóban. Zárásul azonban álljon itt egy német rap szám, mely szintén olasz sztereotípiákból építkezik.

Korábbi úti beszámolók:

Erdély 1, 2, 3 illetve fotók 1, 2

Barcelona 1, 2

Kolozsvár 1, 2

Prága 1