Bécsi élet korona idején (folytatás, 41)

Tegnap gyönyörű tavaszi idő volt Bécsben és megbeszéltem kolléga- és barátnőmmel, K-val, hogy találkozzunk a Schwedenplatzon, hogy majd innen menjünk felfelé a Donaukanal mellett futó sétányon. A hírekben már olvastam, hogy az osztrák rendőrség több száz esetben szabott ki bírságot Bécsben azokra, akik nem tartják magukat a korona-vírus terjedését megakadályozni hivatott rendelkezéshez. Amire K-val találkoztam, már megjelent a hír, hogy a büntetések száma csak Bécsben elérte az ezret.

Otthon gondosan lemértem, hogy mennyi is pontosan az egy méter és K.-val szemben igyekeztem tartani is ezt a távot. A Donaukanal első látásra olyan volt, mint egy szokásos napsütéses tavaszi napon, csak azt tűnt fel, hogy az emberek rendkívül előzékenyen kerülgetik egymást, kiadós távolságot tartva egymáshoz képest. A balparton mentünk felfelé, s K. megjegyezte, hogy azért elég fura hangulat uralkodik itt. S valóban, kisvártatva a másik parton rendőrségi felvezetéssel száguldott végig egy mentőautó, hangosan szirénázva (Pesttel szemben Bécsben nem szokás a szirénát városi forgalomban automatikusan bekapcsolni).

Ahogy mentünk felfelé két rendőrségi kisbusz jelent meg, melyek lépésben haladtak a sétányon és megafonon keresztül figyelmezették a lakosságot a szabályok betartására. Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy olyan dolog történik velem, ami korábban még soha nem történt. Talán ezt nevezik történelmi pillanatnak. Felemelőnek nem nevezném ezt az érzést, talán inkább “elmelt” attól, amit korábban adottnak és valóságosnak tekintettem.

K. egy spanyol ismerősével telefonált. Vannak ismerősei, akik elkapták Spanyolországban a korona-vírust, tüdőgyulladással fekszenek otthon, hörögve veszik a levegőt. Arrafelé a rendőrség megpróbálja humorral kezelni a kijárás tilalom betartatását: a megafonon keresztül felhívják a lakosságot bújócskára és elkezdenek visszafele számolni.

A Donaukanal egyben Bécs graffiti Mekkája, elképesztő mennyiségű izgalmas falfirka látható itt. Az aktuális eseményre a graffitizők is azonnal reagáltak.

Tovább haladva a sétányon K. megpillantott szomszédját, aki ide helyezte ki a Home Officet, miután lakása nem túl nagy. A sétány melletti domb tetején ült a lány, én vulkáni köszöntéssel üdvözöltem, amit ő egyből viszonzott.

K. szomszédja egy németországi banknak dolgozik, egy hete még fel akart mondani és először Finnországba északi fény nézőbe menni, majd Isztambulban tovább ünnepelni annak tényét, hogy új életet kezd. Ez a terv most kútba esett.

Így mentünk tovább hárman és ezután már kizárólag csak a korona vírusról volt szó. A bizonytalanságról, a megváltozott prioritásokról, meg arról, hogy mindez egyben esély is arra, hogy másképp lássuk a világot és másképp viselkedjünk.

A villamosan hazafelé alig volt utas – elvileg nem is szabadott volna villamosra szállnom, hiszen nem munkába mentem és nem is másnak nyújtandó segítség miatt indultam útnak. Megfigyeltem ahogy egy sportszerkós srác a telefon sarkával nyomta meg az ajtónyitó gombot. Régi beidegződés, ugyanis a bécsi közlekedési vállalat, a Wiener Linien már korábban bevezette, hogy az összes ajtó a tömegközlekedési járműveken automatikusan nyílik.

Hazaértem. Itthon pedig úgy éreztem megint, hogy egy újabb vasárnapnak van vége. Jöhet a következő vasárnap…

K42

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.